Parajd 2025: az év ipari-természeti katasztrófája, amely felszínre hozta a térség összes problémáját

2025 májusában Székelyföldet súlyos ipari katasztrófa rázta meg: a heves esőzések miatt megduzzadt Korond-patak átszakította a parajdi sóbánya védelmét, és mindössze három nap alatt teljesen elöntötte a bánya több mint száz méter mély járatrendszerét. A beömlő víz elárasztotta a turisták által látogatott szinteket és a mélyben lévő Telegdy-ágat is, ahol 1991 óta folyt a kitermelés.

A sós víz pusztító ereje gyorsan megmutatkozott: a bányaüregekben a só intenzív oldódásnak indult, a falak omlani kezdtek, többméteres kráterek jelentek meg a felszínen. A bányarendszer feletti területen lakóházak, utak és vezetékek húzódnak, így a beomlás veszélye nemcsak gazdasági, hanem közvetlen közbiztonsági kockázattá vált. A hatóságok május 8-án szükségállapotot hirdettek Parajdon és környékén, több lakót kitelepítettek megelőzésképpen. A katasztrófa a 3 500 fős község minden lakóját érintette közvetve vagy közvetlenül, és a turistalátványosság váratlan bezárása drámai helyzetbe sodorta a helyi közösséget.

Rövid kronológiában foglaljuk össze a 2025-ös eseménysorozat legfontosabb pillanatait, és aztán sorra vesszük a fontosabb témákat, amik Parajd körül kialakultak.

2025. május: A katasztrófa kezdete

• Május 6-án közölte a parajdi sóbánya vezetősége, hogy átmenetileg lezárták a látogatók előtt a létesítmény. Később kiderült az ok is: vízszivárgás.
• Május 8-án helyi szintű veszélyhelyzetet hirdettek a sóbányába történt vízbetörés miatt.
• Május 9-én a Marosvásárhelyi Rádió helyszíni forrásokra hivatkozva azt közölte, hogy két szintet már elborított a beömlő víz, amelynek mennyiségét mintegy 190 köbméterre becsülik.
• Május 17-én újabb heves esőzésekre vonatkozó figyelmeztetést bocsátott ki az Országos Meteorológiai Szolgálat, a Korond-patak vízszintje a normális százszorosára duzzadt.
• Május 27-én Petres Sándor Hargita megyei prefektus a parajdi sóbányában kialakult helyzetre utalva kijelentette: a természettel vívott harc elveszett.
• Május 28-án a Transtelex a helyszínen volt, akkor a bánya már utolsó óráit élte, a vízhozam elérte a 60 köbméter/másodpercet, ami százszorosa a megszokottnak. A becslések szerint a bánya már félig megtelt vízzel, és a következő 24 órában mind a hét szintet ellepheti a víz.
• Május 29.: A víz elárasztotta a turisztikai szintet is, a bánya személyzete a berendezések evakuálásán dolgozott, a parajdiak pedig spontán tüntetésbe kezdtek a bánya bejáratánál.
• Május 30–31.: A bánya hivatalosan is bezárt. A hatóságok pedig kiterjesztették az evakuációs zónát a közeli lakóházakra a beomlásveszély miatt. Kiderült az is, hogy már 2007-ben is omlásveszélyre figyelmeztettek a bányát felmérő kutatók.

2025. június – július: Válsághelyzet és vizsgálatok

• Június 1.: Elkezdtek beomlani a bánya régi járatai. Szakértők szerint a bánya menthetetlenné vált a vízbetörés intenzitása miatt.
• Június eleje: Európai szakértők is bekapcsolódtak a mentési tervek kidolgozásába, felajánlva segítségüket a helyreállításhoz.
• Június közepe: A parajdi bányavíz a tengernél is sósabbá tette a Kis-Küküllőt, elkezdődött a halpusztulás, a sótartalom megnövekedése miatt több település vezetékes víz nélkül maradt, és a Marosig is elért a szennyezés.
• Július 8.: A kormány meghosszabbította a veszélyhelyzetet a térségben a folyamatos talajmozgások és a vízszint emelkedése miatt.
• Július – augusztus: Elkezdődtek a Korond-patak elterelési munkálatai, amelyekkel nagyon lassan haladtak, és már az első komolyabb eső is kifogott a beépített csőrendszeren. A felelősségrevonásról sorra megszólaltak a politikusok, azonban érdemi lépés nem történt az ügyben.

2025. augusztus – október: Felelősségre vonás

• Augusztus 7.: Bűnvádi feljelentést tettek a Legfőbb Ügyészségen az állami szervek és a SALROM bányaipari vállalat mulasztásai miatt.
• Október: Öt hónappal azután, hogy a víz elárasztotta a parajdi sóbányát, leváltották a létesítményt működtető Országos Sóipari Társaság (Salrom) vezetőségét.
• Október 30.: Szakértők szerint a katasztrófa közvetve vagy közvetlenül 40 000 embert érint a turizmus kiesése és a környezeti károk (ivóvíz-szennyezés) miatt. Helyszíni riportunkban megszólaló érintettek arról beszéltek: nem pénzt várnak, hanem tervet a falujuk megmentésére

Bár súlyos következményekkel járt a bányakatasztrófa, még mindig számos kérdésre nincs válasz. Az év végére viszont egy dolog világossá vált: Parajdon végleg lezárult egy korszak, hisz a Telegdy-ág víz alatt marad, az Erzsébet-tárna újranyitása lekerült a napirendről, a sóbánya régi formájában nem tér vissza.

Az országos sóvállalat (Salrom) jelenleg egy teljesen új, felső szintű kitermelési és turisztikai csarnok lehetőségét vizsgálja – egy olyan zónát, amely még száraz, és geológiailag elkülönül a beomlott résztől.

Mi épülhet a víz alatt maradt bánya helyett?

Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának elnöke a Transtelexnek elmondta: a májusi katasztrófa után gyorsan világossá vált, hogy a régi bányarészek – például a Telegdy-ág vagy az Erzsébet-tárna – nem hozhatók vissza forgalomba, mivel vagy víz alatt állnak, vagy geológiailag túl kockázatosak lettek.

A Salrom jelenlegi tervei egy teljesen új, a vízszint fölötti, száraz zónában létesítendő föld alatti csarnokra vonatkoznak. Ez a tervezett térség geológiailag elkülönül a korábbi, beomlott járatoktól, és egy több ezer négyzetméteres, új turisztikai létesítmény kialakítását tenné lehetővé. Bíró szerint ez az elképzelés reálisabb, mint a régi tárnák megmentésére tett próbálkozások, ugyanakkor figyelmeztetett: az új bánya terve jelenleg is csak a koncepció szintjén létezik, és semmilyen kivitelezési garancia nem kapcsolódik hozzá.

Amíg viszont nem garantált, hogy parajdi sóbánya felett húzódó Sószoros környezete – ahol a májusi katasztrófa során a Korond-patak vize beömlött a föld alá – teljesen vízmentesíthető, semmilyen felelős döntés nem születhet új föld alatti beruházásról – hangsúlyozta a megyeelnök. Hozzátette: minden újrakezdéshez társadalmi elfogadás és átlátható döntéshozatal is szükséges, különösen, mivel a tervezett elvezető csatorna kisajátításokat és további önkormányzati költségeket von maga után.

Hogy áll most az új bánya megvalósítási feltétele, a vízelvezetés végleges rendezése?

A Sószoros ma is a legveszélyeztetettebb térség. De előrelépések már vannak. Itt befejeződött a vízgyűjtő rendszer első szakasza: elkészült az ideiglenes csatorna, amely jelenleg a felszíni vizek elvezetését biztosítja. Ugyanakkor a végleges megoldás – egy záportározó és a Korond-patak teljes mederrendezése – még előkészítés alatt áll.

A vízügyi projekt kulcspontjához december 23-án érkeztünk: Petres Sándor Hargita megyei prefektus a Transtelexnek nyilatkozta elsőként, hogy a környezetvédelmi minisztérium műszaki–gazdasági ellenőrző bizottsága (CAT) jóváhagyta a beruházás teljes műszaki dokumentációját. Ez a döntés azt jelenti, hogy az engedélyezési folyamat következő állomása a kormányhatározat, amely után a kivitelezés ténylegesen elkezdődhet – vagyis most már jogilag is zöld utat kapott az a nagyszabású vízelvezetési rendszer, amelyre az egész térség stabilizálása épül. A cél, hogy a Sószorosból és környezetéből minden felszíni víz biztonságosan elvezethető legyen, megakadályozva egy újabb beomlást vagy szivárgást.

Petres szerint a munkálatok elhúzódását nem politikai vagy intézményi bénultság okozta, hanem a terep átalakulása: a májusi omlás után a Sószoros közepe és alsó szakasza gyökeresen megváltozott, emiatt hónapokig nem lehetett pontosan tervezni. Mostanra elkészült a hidrológiai szakvélemény is, ami a korábbi geológiai tanulmányokkal együtt lehetővé teszi a kivitelezési közbeszerzés előkészítését. A Sószoroson keresztüli mederrendbetétel műszaki értelemben végleges megoldásnak számít, és kulcsszerepe lehet a térség hosszú távú biztonságának megerősítésében.

Turizmusmentés sípályákkal, gyorssegéllyel, reménykampánnyal

A sóbánya kiesésével Parajd gazdasága a teljes leállás szélére sodródott. A turisták elmaradása lavinaként sodorta magával a vendéglátóhelyeket: a vendégforgalom nyárra már 80%-kal zuhant vissza, panziók és éttermek zártak be, és többtucatnyi vállalkozás vált fizetésképtelenné. A helyiek szerint nemcsak egy bánya, hanem egy egész megélhetési modell omlott össze. Az állami gyorssegélyek első köre még előbb fennakadt a bürokrácián. Decemberre viszont már érezhető volt egy enyhe előrelépés: Bíró Barna Botond szerint az érintett vállalkozók által a 300 millióból lehívott támogatási összeg 11–12 millió lejre emelkedett – míg korábban ez csak 4–5 millió volt. A problémát a támogatási feltételek és a parajdi vállalkozások többségének szürke zónás működése adhatja.

„A cél nem a visszafoltozás, hanem egy új gazdasági modell felépítése lenne” – fogalmazott a megyei vezető, aki szerint a jelenlegi segítség még csak tűzoltás, de hosszabb távon struktúraváltásra van szükség.

„Parajdon túl sokáig hittük, hogy elég a bánya. Most mindent újra kell gondolni” – fogalmazott egy helyi vállalkozó a nyár végén a Transtelexnek, és ezzel lényegében megelőlegezte a téli stratégia lényegét: a Sóvidék turisztikai szereplői tematikus csomagokkal, szilveszteri bulikkal, síeléssel és helyi gasztrotúrákkal próbálják visszacsábítani a vendégeket a térségbe. A szállásadók kedvezményes ünnepi ajánlatokat hirdettek meg, és bíznak benne, hogy legalább az év végi forgalom enyhíti a veszteségeiket. Hogy sikerül-e túlélni a szezont, még kérdés, de a térség most abban reménykedik, hogy valamilyen új modell mégis újraindíthatja a vendégforgalmat

Környezeti és ivóvízválság Székelyföldön

A parajdi történetnek van egy része, amely nem fér be a bányakapun: a só nemcsak lent oldódik, hanem fent is dolgozik. A Korond-patak felől beömlő víz sós árja a patakon keresztül elérte a Kis-Küküllőt, és olyan ütemben emelte meg a folyó sótartalmát, hogy már június elején a Maros megyei vízügy arról beszélt: a mért koncentráció a megengedett határérték kétszerese. Ezt a Transtelex is megírta, és akkor még úgy tűnt: egy gyors riasztásról van szó, nem egy hosszan elnyúló vízválság kezdetéről.

A következmény gyorsan kézzelfogható lett: több tízezer ember ivóvízellátása került veszélybe Maros megye településein, Dicsőszentmártonban is ideiglenes korlátozásokkal és kerülőmegoldásokkal. A folyó mentén több helyen azt üzenték a lakosságnak: a vezetékes víz nem ivásra és nem főzésre való – ez pedig nem csak technikai mondat, hanem egy teljes hétköznapi rend felborulása.

A szakemberek próbálták „hígítani” a problémát: a Bözödi-tó szabályozott leeresztésével igyekeztek mérsékelni a sókoncentrációt. Csakhogy a természet nem mindig tárgyal: miközben az ivóvíz miatt a települések védekeztek, a folyó élővilága már árat fizetett. Halak pusztultak el nagy számban, és később más állatok – a hírek szerint hódok – tetemei is előkerültek a sós vízzel érintett szakaszokon. A halpusztulást látva a hatóságokon kívül az udvarhelyi civilek is halmentésbe kezdtek.

A parajdi katasztrófa így nemcsak bányatörténet lett, hanem ökológiai láncreakció is lett: ami egyszer elindult a Sószoros felől, az végigsöpört a Kis-Küküllőn.

A válságkezelés a vízellátásban is kénytelen volt ipari üzemmódra váltani: mobil víztartályok, palackozott víz, szükségállapot-jellegű ellátás, majd a hosszabb távra ígért technikai megoldások. Cseke Attila fejlesztési miniszter ősszel már úgy beszélt erről, mint kormányzati beavatkozásról: a tárca rendkívüli támogatást adott Maros megye önkormányzatainak ivóvíz-sótalanító rendszerek kiépítésére – az üzenet az volt, hogy amit Parajd elvesz, azt máshol legalább vízben vissza kell adni.

A gazdaság megtorpanása és a turizmus összeomlása

A bányakatasztrófát Parajdon sokan úgy élték meg, mintha nem egy létesítményt zártak volna be, hanem egy komplett életformát. A sóbánya nem egyszerűen turistalátványosság volt, hanem a térség gazdasági motorja: panziók, vendéglők, ajándékboltok, fuvarosok, alkalmazottak – egy egész ökoszisztéma épült arra, hogy „van bánya, jönnek a vendégek”.

Aztán nem jöttek.

A főszezon gyenge lett, a nyár után az őszi szezon is gyakorlatilag elmaradt, a forgalom zuhanásáról és a bezáró vállalkozásokról a Transtelex hónapokon át írt a parajdi helyszíni riportokban, és az év végére már nem volt mit szépíteni: a turizmus lebénult.

A bánya leállásával a munkahelyek is zuhanni kezdtek dominóként. A Salrom veszteségei közben nőtt a bizonytalanság: december elején elindult az első leépítési hullám – a kiszolgáló személyzettel, de mindenki tudta, hogy ez ritkán marad „csak” ennyi. A kérdés Parajdon ősszel már nem az volt, hogy mikor nyit újra, hanem az, hogy mi marad a falu helyén, ha a bánya nélkül kell újrarajzolni mindent.

A túlélés egyik kísérlete a turizmus „átprogramozása” lett: szilveszteri csomagok, téli programok, sípálya-ötletek, gasztrotúrák, tematikus hétvégék. Erről már úgy beszéltek a helyiek, mintha nem marketing lenne, hanem mentőöv: valami, ami legalább a tél végéig kihúzza a vállalkozásokat.

Válságkezelés, felelősség, és a „következmények nélküli ország” reflexe

Amikor májusban megindult a víz, a hatósági reakció gyorsnak látszott: válságstáb, intézkedések, nagy összegű gyorssegély-ígéret. A politikai gesztusok is jöttek: Nicușor Dan frissen beiktatott államfőként a helyszínre ment, és kimondta azt a mondatot, amit ilyenkor mindenki szeret hallani: „ezt meg lehetett volna előzni.”

Mert közben előkerültek a régi figyelmeztetések, a régóta ismert vízbeszivárgási kockázatok, a mederrendezés elmaradt lépései – és az a fajta román állami logika, amelyben a baj után mindig van narratíva, de előtte ritkán van terv. A bukaresti politikában a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) megpróbált ugyan politikai hasznot húzni a tragédiából és parlamenti vizsgálóbizottságot kezdeményezni, de a döntéshozók többsége, a kormányzó pártok honatyái elutasították – ami Erdélyben nem egyszerűen döntés volt, hanem jelzés: a központi döntéshozásban nem ez az a politikai ügy számít, vagy nem úgy, ahogy azt az ellenzék szeretné. Innen nézve az elutasítás úgy hatott, mintha a rendszer már előre lemondott volna a saját önvizsgálatáról.

A társadalmi reakció erre nem maradt el. Nyáron tüntetés volt, kemény üzenetekkel, petícióval, majd ősszel a Declic indított aláírásgyűjtést, név szerinti lemondásköveteléssel. A nyomás végül személyi következményekhez is vezetett: ősszel leváltották a Salrom vezetését, és a történet külön pikantériája, hogy közben nyilvánosságra került: a botrány idején a vezérigazgatói fizetés emelkedett. Ez a rész már nem bányatechnika, hanem országdiagnózis: amikor a süllyedő hajón előbb a kapitány fizetése nő, mint a mentőcsónakok száma.

Kelemen Hunor októberben „fájó sebként” beszélt Parajdról, és a mondatának igazi súlya ott volt, amikor a „következmények nélküli ország” logikáját emlegette. A kérdés azóta is ugyanaz: lesz-e valaha következmény, vagy a katasztrófa is csak bekerül a román állam hosszú emlékezetvesztő listájába.

Közösségi reakciók és újratervezés: a túlélés gyakorlata

Parajdon a katasztrófa után egy ideig minden mondat feltételes módban hangzott el: ha nem omlik tovább, ha elvezetik a vizet, ha lesz új bánya, ha jön még vendég. A mindennapok közben mégis mentek tovább, csak más ritmusban.

Az év második felében a hatóságok telepítettek egy riasztórendszert, amely a talajmozgásokat figyeli, és ennek nyomán később több kitelepített család is hazatérhetett. A wellnessközpont is újranyithatott – nem diadalmenetként, inkább óvatos fellélegzésként. A közösség közben azt próbálta kitalálni, hogy mi az, ami a bánya után még „Parajd” marad.

A kétségbeesésben születnek furcsa ötletek is: volt, aki petícióval próbálta Parajdra csábítani a Drakula-land élményparkot, azt gondolva, hogy ha már a só eltűnt, legalább a turistát kell visszaimádkozni valahogy. Ez a gesztus egyszerre vicces és szomorú: olyan, mintha a közösség azt mondaná, mindegy, mivel, csak legyen valami, ami újra idehozza az életet. Természetesen a közpénzvámpír projekt maradt a helyén, Zsögödfürdőn, a parajdiak pedig másnap már józan fejjel fogták a fejüket, hogy miket is beszéltek, utólag alá nem írnák a petíciót.

A vészhelyzet közben hónapról hónapra hosszabbodott. A Korond-patak ideiglenes elvezetése lett az állandó téma, ami hol működött, hol nem, de próbatételek jöttek, csúszások, bizonytalanság maradt. Parajd 2025 végére így lett egy különös állapot: egyszerre „vége van” és „még tart”. Vége a régi bányának, de még tart a kármentés; vége a régi turizmusnak, de még tart a reménykampány; vége a régi bizalomnak, de még tart a várakozás, hátha egyszer valaki tervet hoz pénz helyett.

Magyar–magyar kapcsolatok és mozgósítás: kié Parajd a magyarországi politikában?

Miközben Parajd a saját román állami valóságával küzdött, 2025-ben egy másik történet is ráfeszült a térségre: a magyarországi választási felkészülés erdélyi kiterjesztése. Tusványoson ennek megfelelően a kevéske erdélyi téma közé a parajdi bányakatasztrófa ügyét is beválogatták tematikus előadásokként. Azt üzenve ezzel, hogy ha valami fontos, arról a magyar kormány erdélyi bázisán beszélhetnek az erdélyiek – más parajdi előadást nem is igazán tartottak azóta se. De Tusnádfürdőn is kár volt, ha azt vesszük, hogy az előadások nem vitték előre a Parajdról való gondolkozást, ahová pedig egyáltalán meghívták a parajdiakat is a róluk szóló beszélgetésre, ott is csak tapogatózásról, reményekről szólt a fáma, és úgy jártak vele, mint Székelyföld autonómiájával, amit már szintén csak a Tusványoson lehet elbeszélni, de arról sem tudnak semmi érdemlegeset mondani, csak elnevetik, hogy ott folytatják, ahol előző évben, vagy újrakezdik a semmit osztani.

A magyar kormány számára azonban nem Parajd volt a fő téma, a kötelező támogatási köröket maga mögött hagyva, Sulyok Tamás köztársasági elnököt szépnézőbe már kiküldve, Orbán Viktor magyar miniszterelnök új digitális mozgósítási logikát hirdetett meg, a Digitális Polgári Körök (DPK) építésével, és a nyár végére megjelent a „külhoni” ág is. Erről a Transtelex több anyagban is írt, azt boncolgatva, hogyan próbálják a határon túli terepet egy új online kampánygépezetbe bekötni. Ennek apropóján pedig az RMDSZ is bejelentette, ErdélyGPT-vel és mikroinfluenszerekkel készül az RMDSZ a következő választásokra.

A digitális mozgósítás mellett felbukkant egy harsányabb, személyhez kötött kampánykísérlet is: Veres Zsolt, a magyarországi Megafon és Bede Zsolt Erdélyben is beindított saját Digitális Polgári Körét Orbán-szelfivel, zárt Facebook-csoporttal, algoritmus-pörgetéssel.

És itt ér össze a két történet: a parajdi katasztrófa és a magyar–magyar belpolitika erdélyi terepe. Mert amikor Magyar Péter – a Tisza Párt vezetője – Parajdra látogatott, egy olyan helyre érkezett, ahol a bánya miatt eleve feszült a közérzet, és ahol a magyarországi belpolitikai konfliktus hirtelen helyszínt kapott. A látogatást rendőri készültség, ellentüntetők, és sajtókonfliktus is kísérte – a Transtelex ezt részletesen dokumentálta.

Magyar Péter közben próbált Parajdról Parajdként beszélni: megélhetésről, elvándorlásról, arról, hogy a bánya ügye román állami felelősség, de ha egyszer Budapesten más lesz a kormány, partneri segítséget ígér. A magyar kormányhoz köthető provokátorok, mint Veres Zsolt azonban hamar véget vetettek annak, hogy Parajdon Parajdról lehessen beszélni, és a diskurzust a magyar-magyar szembenállási politika húsdarálójának szintjére süllyesztette.

A történet egyik tanulsága 2025 végére így az lett, hogy Erdély – és benne Parajd – nem pusztán haszonélvezője a mindenkori magyarországi politikának, hanem egyre inkább terepévé válik a magyar-magyar választási konfliktusoknak is. A bányakatasztrófa pedig, amely eredetileg mérnöki és államigazgatási ügynek látszott, végül kommunikációs és identitáspolitikai mezőbe is belecsúszott: ki mikor jön, mit ígér, kivel fotózkodik, és hogyan próbálja ráépíteni saját történetét egy valós közösségi tragédiára.

Ez pedig egyet jelenthet: a parajdiak számára most jön csak az igazán nehéz rész.

A reflektorfény után ismét magukra maradtak – és bár a kampányígéretek bőven elhangzottak, a hosszú távú újrakezdés felelősségét továbbra is nekik kell viselniük. Drakulás turisztikai csomagok, ígért vízvezetékek, magyar forrásból bejelentett támogatások ide vagy oda: 2025 tanulsága az, hogy fenntartható jövőt csak helyben lehet építeni – akkor is, ha közben minden más díszletként mozdul körülöttük.