A parajdi bánya ügye menthetetlen, és a tusványosi beszélgetések sem mutatnak kiutat

Az Erdélyi Magyar Szövetség (EMSZ) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közös sátrában megrendezett „The só must go on” című panelbeszélgetésen Geréb László RMDSZ-es Hargita megyei tanácsos és Zakariás Zoltán parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Szövetség elnöke vett részt. A beszélgetést Kozán István, a Székelyhon főszerkesztője moderálta. A beszélgetés során több tényt és becslést is megosztottak, de a legfontosabb kérdésekre – hogyan tovább, mikor lesz döntés – továbbra sincs válasz.

A beszélgetés elején Kozán azzal vezette fel a témát, hogy bár az elmúlt két hónapban minden leírtak már a parajdi katasztrófáról, mégis alig tudunk valamit. Példaként említette, hogy 83 hegesztésre van szükség ahhoz, hogy a Korond-patak vizét bevezessék a vészhelyzetben kiépített csőrendszerbe, de ezen túl a közvélemény csak találgat. Megjegyezte: Parajd ma már toposz lett – az állami vagyon elherdálásának szimbóluma –, de erről a vetületről alig esik szó.

Geréb László ehhez kapcsolódva azt hangsúlyozta, hogy az alkotmány szerint minden altalajkincs – így a só is – az állam köztulajdonát képezi. A parajdi bánya tehát nem önkormányzati ügy, hanem elsősorban az államé, amely a gazdasági minisztérium alá tartozó Salromon keresztül gazdálkodik vele. A kár tehát nemcsak a közösséget érinti, hanem az államot is. A Salrom hét bányája közül a parajdi hozta a forgalom mintegy 10–12 százalékát: ez évente 25–30 millió lej, vagyis közel 10 millió euró. Ez főként gyógyászati turizmusból származott, kisebb részben sóértékesítésből. A megyei tanácsos szerint egy ilyen kiesés esetén teljesen indokolt a hűtlen kezelés gyanúja is, hiszen egy közvagyonról volt szó, amely felelőtlenül lett kezelve.

A beszélgetés másik résztvevője, Zakariás Zoltán nem a kártétel nagyságrendjéről beszélt, inkább arra hívta fel a figyelmet, hogy a parajdi közösség nem volt igazán jelen az elmúlt hónapok nyilvános vitáiban. Szerinte ennek oka részben az, hogy a bánya dolgozóival titoktartási szerződést írattak alá, így kevesen vállalták a megszólalást. Ugyanakkor a politikus maga is megjegyezte, hogy a Kós Károly sátorban tartott beszélgetésen sincs jelen parajdi meghívott. A közösség tehát továbbra is alig látható, miközben róla van szó. Ezt a sóhivatal titoktartási szerződéseinek tudta be.

Zakariás ezután egy helyben terjedő elméletet ismertetett: a sóbányát eredetileg 100 évre tervezték a klasszikus robbantásos kitermelési módszerrel, ez az időszak mostanra járt le. A politikus szerint már egy évtizeddel ezelőtt elkezdték keresni a módját annak, hogyan lehetne a kitermelést még 20–40 évvel meghosszabbítani. Úgy vélte, ha ez valóban egy véges projekt volt, akkor most van itt az ideje annak, hogy Parajd új irányokat keressen gazdaságilag. A bányászat helyett más típusú fejlesztésekre lenne szükség, mondta, anélkül, hogy konkrét alternatívákat említene.

A technikai részletekbe időnként annyira belemélyedt, hogy a moderátornak kellett közbeszólnia: ha így folytatja, nem marad néző a sátorban. Zakariás ezután rövidre fogta: szerinte a politika csak közvetett befolyással élhet az ügyben, a konkrét döntéseket szakembereknek kell meghozniuk. Hogy kik ezek a szakemberek vagy milyen formában folynak ezek az egyeztetések, nem derült ki.

Geréb László is részletes számadatokat közölt, amikor hozzá került a mikrofon, de legalább új adatokat tudtunk meg a bánya jelenlegi állapotáról. Elmondása szerint 7 millió köbméter víz öntötte el a tárnákat, a falak vastagsága helyenként 40 méteres, és nem tudni, a víz milyen mértékben oldotta fel a sótömböket. A só koncentrációja 320 gramm/liter – ez ipari mértékkel is rendkívül magas, így a víz sótalanítása gyakorlatilag kivitelezhetetlen. A bánya teljes kiszivattyúzása pedig rendkívül költséges, hosszadalmas és környezeti szempontból is problémás volna. A Telegdy-bánya és a szanatórium még elvileg menthető lenne – ehhez 1,2 millió köbméter vizet kellene eltávolítani, aminek az elhelyezése önmagában komoly kihívás.

Egy német szakértői csoport javaslata szerint új bányát kellene nyitni, amit Geréb reális forgatókönyvnek tart. Az új bánya kiépítése körülbelül két évig tartana és 8 millió euróba kerülne. Ez nemcsak a 136 bányász munkahelye miatt lenne fontos, hanem azért is, mert Parajd szerinte nem egy hagyományos turisztikai célpont volt, hanem egy gyógyászati desztináció. A turisták nem vakációzni mentek, hanem gyógyulni. A szállásadók erre a vendégkörre építettek, a sérülékenységüket pedig az is jól mutatja, hogy ha a bánya holnap úgy döntene, hogy saját maga biztosít 2000 férőhelyet, a helyi vendéglátók azonnal kiszorulnának.

Geréb ugyanakkor felhívta a figyelmet a bürokrácia abszurditására és akadályozó tényezőire is:

a parajdiak megsegítésére létrehozott 100 millió lejes segélyalapból eddig mindössze 7 millió lejt használtak fel, 73 dosszié alapján.

A támogatás igénybevételének egyik feltétele az, hogy a vállalkozások fél évig megtartsák az alkalmazottakat. Várható egy második kör is, amelyben már nemcsak turisztikai szereplők, hanem kereskedelmi vállalkozások – például kürtőskalácsosok – is részt vehetnek, de az összeg duplázódása sem oldja meg a térség problémáját.

A közönség soraiból elhangzó kérdésre, hogy van-e politikai akarat egy új bánya megnyitására, Geréb úgy válaszolt: ez nem helyi vagy megyei hatáskör, a döntés a gazdasági minisztérium kezében van. Egyelőre nem tudni, mikor lesz döntés, vagy milyen forrásból valósulhatna meg egy ilyen beruházás. Geréb szerint a Salrom egyébként komolyan vette Parajdot: 4 millió euró értékű technológiai beruházást vittek le a bányába a kitermelés javítására, ami most víz alá került. Szerinte ez is azt mutatja, hogy a vállalat nem készült a bezárásra, és kár lenne azt állítani, hogy nem érdekelte őket a megoldás.

A beszélgetés végén a Transtelex kérdéssel fordult a moderátorhoz is. Arra voltunk kíváncsiak, hogy újságíróként és moderátorként ő érdemi beszélgetésnek látta-e az elhangzottakat, vagy inkább csak egy kötelezően letudott programpontról volt szó. Kozán István szerint már az is előrelépés, hogy végre nyilvánosság elé kerültek konkrét adatok – például a 73 benyújtott dosszié és a 2 millió lej értékű kárigény. Úgy látja, ha másért nem is, azért már megérte a beszélgetés, hogy néhány számszerű adat elhangzott, és hogy lehetett beszélni a helyzetről – még ha nem is mindenki válaszolt egyértelműen a feltett kérdésekre.

A panel 48 percig tartott. A végén abban nagyjából egyetértés volt a felek között, hogy egyértelmű irányra lenne szükség, és arra, hogy valaki végre döntsön, merre tovább. Addig viszont maradnak a variánsok, a politikusok korlátolt, csak közvetett nyomásgyakorlása és az évenként újrakezdett beszélgetések. Immár Tusványoson is.