RSS
Tereink birtoklásáért, a látványból való „arányos részesedésért” küzdöttünk ezekben az évtizedekben, és értünk is el fontos eredményeket, de míg Kós Károlyék annak idején még képesek voltak megtartani vagy visszaszerezni egy urbanisztikai modernizáció esélyét, ma már többnyire megelégszünk a jelenlét jogával.
TGM halott, munkája és élete példátlan egysége mindannyiunkat arra inthet, hogy megtanuljuk, Erdély nem arra való, hogy valaki ott évente egyszer beszédet tartson, fehér ingben, nem mint miniszterelnök, hanem mint egy etnikai – rosszabb napokon faji – közösség képviselője.
Hogyan léphet tovább nyertesként Sepsiszentgyörgy abból az intellektuális bénultságból, amelybe a Petőfi-szobor kapcsán merevítette önmagát? Szakértői cikk.
„Akárhányszor előkerül a nemi egyenlőtlenség témája, mindig ott van ez a mondat is: én ilyet nem tapasztaltam, vagy a párja, amely úgy szól, hogy: én pont az ellenkezőjét tapasztaltam” – véli Czirjék Kati közösségszervező, aki a családos női munkavállalókat érintő hátrányos megkülönböztetésről írt.
Néhány lap ezúttal sem hagyta ki a lehetőséget, hogy a medvékkel rémisztgessen – az egyik egyenesen arról írt, hogy az állat majdnem letépte a sérült fejét.
Persze, nem vagyok naiv, tudom, hogy a politikai népszerűség oltárán az elmúlt években Erdély-szerte nem először áldozták fel a kulturális, művészeti értékekről szóló döntéseket – írja Kós Anna, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánja, aki a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor körül kialakult vitához szólt hozzá.
Utolsó nagyszabású írása, az Öt tanács a hazának útravaló nekünk, akik itt maradtunk; mintha ajándékul hagyta volna.
Eszmék híve és eszméket tagadó lázadó, az egyetemes kultúra vadóca, nyugtalan baloldali gondolkodó és a polgári méltóság, egyszersmind a polgári térfél hajlíthatatlan védnöke.
Nem sok közös vonást lehet találni Orbán Viktor és Tamás Gáspár Miklós között, de az egyik minden bizonnyal a pontos fogalmazás – írja megemlékezésében Szilágyi-Gál Mihály, utalva a miniszterelnök posztjára.
A nélkülözések közepette is megőrizte szellemességét, okosságát, derűjét, politikai előrelátását. Részvéte az elesettek és elnyomottak iránt, az rendületlen volt.
Hegedüs Csilla, a Nőszervezet alelnöke a napokban egy képet osztott meg a Facebook oldalán, amelyen két másik nővel dolgozik egy irodában, és ezt írta mellé: „Mások már a rántást kavarják, mi még dolgozunk.” Erre reagált Kovács Bea véleménycikkében.
A szoborcécó kapcsán tesszük fel azokat a kérdéseket, amelyeket már rég föl kellett volna vetni: miért csak emlékművekre, múltat idéző szobrokra van pénz Erdélyben? Miért állítjuk ki őket akkor is a közterekre, ha nem odavalók, minden szakmai mércén alulmaradnak? Mikor ér véget ez a mániákus térfoglalás, amely valóságos vizuális szennyezést okozott az erdélyi városok jó részében?
A könyöködön jön ki, amikor azt hallod, hogy javítani kell a kommunikáción? És amikor visszakérdezel, hogy akkor pontosan mit is kellene, illetve hogyan kellene javítani, akkor mindenki csak a vállát vonogatja? Szakértői cikk.
„Isten halott. – Nietzsche.”/ „Nietzsche halott. – Isten.” A közismert graffiti passzol a mi esetünkre is, ugyanis Demeter Szilárd, aki végtelen cinizmussal közölte a sajtósokkal halálhírüket, valószínűleg maga is politikai „halott”, sőt, a sajtósokkal ellentétben, ő lehet, már tudja is, csak egyelőre titkolni próbálja.
Sokszorosan visszatérő motívum ez a „nem vesznek komolyan”. Mintha az a tény, hogy öt éve vállalkozom és ebből élek, önmagában nem lenne elég, még bizonyítanom kellene mellette valamit.
Másfél hónapnyi izgalom, készülődés és várakozás után március végén megnyomtuk a képzeletbeli start gombot: elindult a Transtelex. Arra vállalkoztunk, hogy egy független, kritikus, korrekt lapot indítunk, ahol olyan témákat dolgozunk fel, amelyek az erdélyi magyarokat leginkább foglalkoztatják. Indulásunk óta eltelt fél év, ez pedig elegendő idő arra, hogy a magunk számára is levonjunk bizonyos konklúziókat.
Ami különösen nagy kihívássá teszi azt, hogy II. Erzsébet temetése alkalmából valamit az „erzsébeti korról” írjunk, az az, hogy ilyen igazából nincsen. És hogy pár hónap múlva, III. Károly megkoronázásakor kik lesznek a britek, és milyen sors vár rájuk az új Karoling-korban, ők maguk még csak megkérdezni se merik.
A folyamatok megértésének tétje nem kevés, mert a félremagyarázott és rosszul kezelt, vagy politikai célból manipulált feszültségek gyorsan eszkalálódnak, nyílt konfliktussá alakulhatnak.
Felvázoljuk, milyen erők néznek egymással farkasszemet a Tajvani-szoros két oldalán, és milyen lehetőségei vannak Kínának, ha katonai erővel akar fellépni Tajvannal szemben. Kína hadászati képessége elméleti lehetőséget ad katonai megoldásokra, nincs meg azonban az elsöprő erőfölény, ami magabiztossá tehetné. Számos körülmény nehezíti az inváziót, ráadásul ennek lennének látványosabb logisztikai előkészületei, amelyeket nehéz elrejteni.
Most már tudjuk, minek tartotta Orbán Hegedüs Zsuzsát: első osztályú udvari bolondnak. Az már inkább sajnos vérfagyasztó, hogy a szegénységben élők millióinak, köztük éhező gyerekek százezreinek ügyét egy dilettáns bohóc képviselte a kormányban 12 évig.
„Azok, akik számára gyomorforgató a faji politika, kifejezhetik ellenérzésüket vagy magukban tarthatják – mindkettőt látszólag azonos eredménytelenséggel. Mi a teendő, amikor a magyar hegemón ennyire kényelmesen megeresztheti a nadrágszíjat?” Szilágyi Botond véleménycikke Orbán Viktor tusványosi beszéde kapcsán.
„Tehát a miniszterelnök úr nem lehet rasszista. Szép. Ámde ha minden ember szellemi és erkölcsi értelemben egyenlő (mindannyian Istent tükrözik vissza), akkor a fajkeveredés ellenzése abszurdum.” Tamás Gáspár Miklós véleménycikke Orbán Viktor tusnádi beszédéről.
Előbb hangos felháborodás övezte a nacionalista rendzavarókat Tusványoson, hiszen a nacionalizmus mélységesen megvetendő (már, ha román), majd lelkesen tapsoltak a fajelméleti fejtegetések után. Végül is, egy kis náci szöveg, megtoldva gázkamrás viccekkel, sosem ártott, ugye?
Nem igazán meglepő, hogy klerikális körökből érkezik az újabb tudománycáfolás, és az sem, hogy a jobboldallal paktálnak le. De valahogy mégis, lehetne ezt komolyabb szinten is.
A kommunizmus és ezzel talán összefüggésben az önelvű politikai és kulturális közösség pillanatnyilag itt nálunk – halott. Helyette nincs semmi, a hiánynak nincs se politikai, se kulturális pótlása. A revízió tehát, azt hiszem, folyamatban van. És nekem máris hiányzik romániaiságom, hiányzik Erdély: a valóságos, létező és az ideális, a kommunista is.
A dekrétum az előttünk járó nők generációinak véres valósága, számunkra, fiatal nők számára pedig hallomásból ismert rémtörténet volt, ami mostanában viszont kezd gyanúsan közelinek tűnni.
Közismert Eco aforizmája, miszerint a Facebook és a többi közösségi háló az ostobák invázióját jelenti. Engem azonban nem is ez a jelenség aggaszt, hanem a zsigeri reakciók elburjánzása.
A Krónika hasábjain a minap megjelent egy furcsa írás. A szerző fontosnak látta, hogy pár héttel azután, hogy „a sajtó alaposan megszellőztette” Molnár Beáta meggyilkolásának esetét, arról írjon: megfeledkezni látszunk a nők által elkövetett erőszakról.
Az iskolai szexuális felvilágosítás törvényes kereteinek parlamenti vitája kapcsán hideglelős és vérfagyasztó szellemi sötétségbe volt alkalmunk ismét betekinteni.
Ez a gyilkosság párkapcsolaton belüli erőszak, nők ellen elkövetett erőszak, az abúzus legsúlyosabb végkimenetele, nőgyilkosság.