1943 februárjában Kolozsváron megjelent egy különös kiadvány:Kolozsvári lak- és címjegyzék 1943 címmel, a Minerva Könyvkiadó gondozásában. A 627 oldalas, alaposan megszerkesztett kötet három közalkalmazott munkáját dicséri: Boga Ödön, revizor és a városi adóhivatal vezetője, valamint Zámbó Aurél és Gál Ernő pénzügyi tisztviselők készítették el.
A szerkesztők célja az volt, hogy a városi intézmények, hatóságok, cégek, szakmai egyesületek számára egy olyan pontos címnyilvántartást adjanak kézbe, amely eligazítást nyújt a városban történt név- és házszámváltozások után. Az utcanév-cserék az 1940-es visszacsatolást követően több hullámban történtek meg, és a rendszer újraszabása sokakat összezavart.
A kötet három nagy részből áll:
- az utcák betűrendes jegyzéke a városrészek feltüntetésével;
- a háztulajdonosok nyilvántartása: utcánként, házszám szerint;
- a jövedelemmel rendelkezők névsora, betűrendben, a vezetéknevek első három betűje szerint rendszerezve.
A szerkesztők szerint a kötet alapját egy 1943-as, házról házra végzett adófelmérés képezte, és munkájukat „szinte száz százalékban pontos és megbízható” forrásként jellemezték. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy egy ilyen terjedelmű adatgyűjtés valóban 1943-ban, néhány hónap alatt zajlott volna le. Egy 1942. március 13-án megjelent felhívás a Keleti Újságban már lakossági összeírást helyezett kilátásba, helyszíni látogatásokkal, így valószínű, hogy a munkálatok valójában már akkor megkezdődtek.
A munka kimagasló teljesítmény, főleg ha belegondolunk: ez az adatbázis kézzel, papíron, számítógép nélkül készült. A kötet két évig lehetett használatban – 1944 októberében ugyanis a szovjet hadsereg bevonult Kolozsvárra, és az utcanévcserék újra elindultak, mivel a város visszakerült Romániához. A nagy erőfeszítéssel elkészült magyar nyelvű jegyzék a változások után hirtelen használhatatlanná vált.
Elég arra gondolni, hogy a főtér neve ebben az időszakban Hitler Tér volt (korábban Főtér, majd Piața Unirii), míg a város fő útvonalát Horthy útnak nevezték – ez korábban Ferenc József, majd Király utca volt. Ezeket az elnevezéseket természetesen rögtön a város felszabadítása után megváltoztatták.
Nincs egyértelmű adat arról, hogy a kommunista korszakban indexre tették-e a kötetet, de jó eséllyel betiltották. Én magam is csak a rendszerváltás után hallottam róla, amikor zsidóságról szóló tanulmányokban, könyvekben kezdett újra feltűnni hivatkozásként. Magát a 627 oldalas könyvet nem volt módom kézbe venni – a kolozsvári egyetemi könyvtárban csak egy fekete-fehér, gyenge minőségű fénymásolat őrződik belőle. Viszont sikerült letöltenem két digitális változatot: az egyik az egyetem archívumából származik, a másik színesebb, de abból sajnos több mint 50 oldal hiányzik.
A szerzők aligha sejtették, hogy munkájuk, amely akkor egyszerű városi nyilvántartásnak készült, egyszer még történelmi forrásként él tovább – különösen a kolozsvári zsidóság emlékezetében. Úgy látom: ez az utolsó dokumentum, ahol a város zsidó lakóit még teljes polgári identitással – névvel, foglalkozással, címmel – rögzítették. Még ha jogilag már meg is kezdődtek a korlátozások, ez a kötet visszanézve korhű pillanatfelvétel arról a közösségről, amelyet rövid idő múlva szinte teljesen eltöröltek.
Fontos hozzátenni: csak azok szerepelnek benne, akiknek saját jövedelmük volt. A feleségek döntő része, és természetesen a gyerekek kimaradtak.
1944 májusában 16 ezer kolozsvári zsidót zsúfoltak össze a Téglagyárban felállított gettóba, majd onnan Auschwitzba deportálták őket. A túlélők neve már nem szerepelt többé semmilyen jegyzékben – csak számként, fogolyszámmal.
Amikor először találkoztam ezzel a kötetettel, azonnal keresni kezdtem a családtagjaim nevét, azokat, akikről tudtam, hogy nem tértek haza a deportálásból. Mindegyiküket megtaláltam. És bár tragikus sors várt rájuk, az érzés, hogy hivatalosan is ott vannak, rögzítve, hogy éltek és léteztek – megerősítő, sőt megnyugtató volt.
Személyes példák:
- Nagyapám, Székely Mór, magánjövedelemmel rendelkező lakosként szerepel a Kemény Zsigmond (ma Take Ionescu) utcában, a 29. szám alatt.
- Nagybátyám, Székely Dávid, könyvelőként van bejegyezve a Szent István (ma Decebal) utcában, a 14-es házban.
- Apám nagynénje, Matild, özvegy nyugdíjasként a Patak (ma Sindicatelor) utca 7-ben.
- Izsák Mártont, apám nagybátyját könyvelőként iktatták a Hosszú (ma Ploiești) utca 31-ben.
De szerepelnek benne ismert kolozsvári zsidó személyiségek is: orvosok, ügyvédek, színészek, írók, szerkesztők, iparosok. Többek közt:
- Vas Zoltán orvos a Kuun Géza (ma Crișan) utcában.
- Kertész Izsó, Mureșan Judith édesapja – hivatalnokként a Pasteur utcában.
- Schwarcz Vilmos fogorvos az Árpád (ma Traian) utcában.
- Lövith Egon, a későbbi szobrász – akkor még napszámosként, húszévesen, a Horthy (ma Horea) utcában.
- Malek József, mérnök – a Rákóczi (ma Grigorescu) úton.
- Nevelőnagyszüleim, Friedmann Erzsébet és Nándor – könyvelőként szintén a Rákóczi úton, a 17-es szám alatt.
És a lista hosszú. Az egykori ékszerész, Léber Gyula, aki túlélte a budapesti nyilas rettegést, kétszer is szerepel: egyszer mint vállalkozó, egyszer mint magánszemély. Vagy ott van Schwarcz Árpád, a kolozsvári hitközség elhunyt elnökének, Schwartz Róbertnek az édesapja, aki már Auschwitzban volt, amikor 1944-ben egy kolozsvári pincében megszületett a fia.
A kötet azt is megmutatja, hogy a zsidó közösség mindenütt jelen volt: az összes városrészben, minden társadalmi rétegben. Voltak köztük orvosok, tanárok, iparosok, boltosok, kocsisok, óra‑ és cipészmesterek, könyvárusok, fuvarosok, vándorkereskedők, egyszerű napszámosok is. Egy letűnt közösség utolsó közjegyzéki lenyomata ez – még a deportálás előtt, még névvel.
A kötet reklámrovatában több ismert zsidó műhely, gyár vagy kereskedés hirdetése is megtalálható. Bár ezek a nevek sokszor megmaradtak, a tulajdonosok zsidó származásuk miatt már nem irányíthatták a céget, a vállalatokat 1940 után fokozatosan magyar kézbe adták, az 1938-ban és 1939-ben meghozott magyarországi zsidótörvények alkalmazása révén. 1944 tavaszára, a gettósítás előtt, a kolozsvári zsidó közösségtől elvették vállalkozásaikat, ingatlanaikat, majd értéktárgyaikat is.
Sokszor eszembe jutott: Kolozsváron miért nincsenek még Stolperstein-ok, botlató kövek? Persze, nem könnyű eldönteni, hova kerüljenek. Szinte minden utca, minden második ház jogosult lenne rá.
De ha már nincsenek kövek, itt van ez a kötet. Egy más típusú emlékmű. Papír alapú, de mégis tartós. A Kolozsvári lak- és címjegyzék 1943 számomra a botlató oldalak gyűjteménye. Lapozva újra és újra megállok az ismerős neveknél, és elolvasva őket, nem tudok úgy továbblapozni, hogy nem idézzem fel a személyeket is.
A szöveg először a Baabel portálon jelent meg román nyelven.
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!