Bethlen Kata túlélő volt, aki nem hagyja magát szoborba zárt beletörődéssé formálni

Fogarasban szobrot állítottak egy nőnek, akinek

1. fegyveres konfliktus elől menekülnie kellett biztonságos otthonából

„ez hazában igen nagy félelem volt a pogányok béütésétől, aminthogy bé is ütöttenek Besztercénél a tatárok, és egynehány vármegyékben igen nagy rablást és sok károkat tettenek”

2. lányként zsaroltak, manipuláltak a legrondább eszközökkel

„Ha gyermekemnek akarod, hogy tartsalak, ezt a gyűrűt vedd el; ha pedig nem, én soha tégedet gyermekemnek nem tartalak, és mindenből ki is tagadlak.” – szülői szó

3. többszörösen kinyilvánított akarata ellen házasságra kényszerítettek

„Óh szerencsétlen óra! amely másoknak nagy örömet szokott szerzeni, nékem szerzett kimondhatatlan keserűséget és szomorúságot; (…)”

4. csalárd módon átvertek, hivatalos okiratot előle eltitkoltak

„azért bátyámuramék ezen dolgot ki ne tudhatnák, és meg ne gátolhatnák, engemet nagy hirtelenséggel előállítának, és megesküdtetének, három vagy négy szóból álló esketéssel, minthogy amely dolgok vallásom ellen voltak, azokat én el nem mondottam” (…) „Nagy szaporasággal azon nap meglészen a lakodalom is, hogy inkább megváltozás a dologban ne lehessen.”

5. aki így említi a ’mézesheteket’

„Felette keserves napjaim voltak azok.”

6. megfosztották a lelkiismereti szabadságtól és vallásgyakorlástól

„Az én Istenemet, amint kívántam volna, nem tisztelhettem: mivel az udvarban isteni szolgálatot tétetni meg nem engedték.”

7. hosszú éveken át zaklatják a hite és a neme miatt

„A gárdján béjövén az én házamban, elkezdi hosszas orációját, melyet előre elkészített volt, hogy engemet megkövessen” (…) „Melyre monda, hogy az felette kedvetlen: mert méltóságos püspök uram nagyságodat énáltalam tiltja, hogy együtt ne lakjanak, mert nem igaz házassági életben vagynak.”

„Néki minden jovallása és szemtelenkedése azon volt, hogy én lennék pápistává.”

„Oly dolgokat kezdett beszéleni az embernek magamegtartóztatásáról, életének tiszta vagy tisztátalanságban való eltölthetéséről, amelyeket a keresztényi szemérmetesség, nem engedi, hogy leírjak.”

8. elveszti egyetlen támaszát és terhesen belebetegszik a férjétől való szorongásba, félelembe

„Mely nékem éppen lelkemig béható nagy keserűségemre lőn; mivelhogy addig volt kire vetnem szememet, ha talán férjem vallásomért igyekezett volna háborgatni. Ezen való keserűségem és siralmas gyötrődésem, lévén egyszersmind nehezes állapottal is, annyira elerőtlenített, hogy ugyan a betegség által az ágyba szegeztetném.”

9. végül már önátkozódás formájában a halált látja egyedüli megoldásként

„Ez az igaz Isten, akit én gyermekségemtől fogva tiszteltem, és mostan is tisztelek, cselekedje azt a nagy irgalmasságát énvelem, hogy esztendő ilyenkor légyünk elválva egymástól, végyen el az Isten vagy engemet, vagy kegyelmedet.”

10. a pestisjárvány közepén magára hagyják beteg hozzátartozóival

„Egy híres borbély, ki belső kúrával is szokott volt orvosolni, én ezt elhoztam, ki is pestisnek lenni mindjárt megismerte; de senkinek akkor semmit nem szólván felőle, nagy szaporán elébb állott onnét” (…) „de az úr nemigen kívánta az öccsét meglátogatni, félvén attól, ha pestis talál lenni” (…) „bátyámuramat kezdé emlegetni az én uram, olyformán, hogy imádkoztatná; de bátyámuram ott nem volt. Vetődött volt oda egy barát, de midőn látná, hogy halálozó félben vagyon, megijedett tőle, és azt mondotta: ő bizony ott nem lészen; mert ő még soha halálos beteg mellett nem volt.”

„Másokat a házból kirekesztvén, marad velem csak egy nemesasszony és az öregasszony, magam kezdém imádkoztatni.”

11. eltitkolják előle a járvány terjedését

„Mindjárt a közelebb következendő szeredán a Pál nevű fiam dajkája megbetegszik pestisbe; de ő azt titkolta, és lévén ágyékában nagy csomója, mondotta sérvésnek lenni” (…) „de ő meg nem vallotta, hanem tagadta.”

12. zaklatják, hogy gyerekeit elvegyék tőle

„Dekrétumot is küldvén a kancellárius, hogy első férjemtől való gyermekeimet végye el. Certifikáltak azért az én gyermekágyamban való fekvésemnek negyedik hetében gubernium eleibe a gyermekeimért, melyen akkor kezdették gyermekeimért való sok háboríttatásomat és gyötrettetésemet.”

„Minthogy rajta is voltak, hogy mentől hamarébb elvehessék a gyermekeket, és így a magok akaratjokat véghezvihessék.”

13. erőszakkal fosztják meg gyerekeitől

„A generálisnak jött osztán eziránt parancsolatja, hogy akárhol találtassanak az én gyermekeim, rendelvén két kompánia katonát egy főstrázsamesterrel, vegyék el.”

14. jogtalanul el akarják venni-pörölni a tulajdonát, közben zaklatják, rágalmazzák, stb.

„Azután azzal kezdettek a felséges udvarnál mocskolni, hogy én igen álnok, ravasz, gonosz asszony voltam, s az én uramat, minthogy idős ember volt, mindenre reá tudtam venni.”

„Hoztanak a T. urak is dékrétumat két ízben is énreám” „Azután a jószágokban eskedtettek utánam, de két hamis tanúbizonyságnál többet nem kaptak ellenem”

15. mikor belebetegszik ebbe, a halálát kívánják, amíg megtörik

„Már egész reménséggel örült gróf Teleki Ádám uram, hogy én minden bizonnyal meghalok, minden éjszakára szolgáját küldötte titkon a faluba, hogy mihelyen meghalok, vigye meg szaporán az örvendetes hírt”

„De a szüntelen való nyavalyáim, gubernium gyűlésére való unalmas járás, s a lelkemig ható sok mocskolódások, (…), arra vittenek, hogy (...) a jószágnak felénél jóval több részét kibocsátottam önként kezemből Szebenben, csakhogy légyen nyugodalmam (...).”

Itt nincs vége, csak nem folytatom, mert értjük.

*

Fogarasban szobrot állítottak egy nőnek, akinek irodalmi értéke Mikes Kelemenével egyenrangú, kiterjedt levelezése valószínűleg Kazinczyéhoz lenne mérhető. Ez nem szubjektív ítélet, ez irodalomtörténeti tény. A sokáig mellőzöttsége, el nem ismerése is tény.

*

Fogarasban szobrot állítottak Bethlen Katának, ahol Kolumbán Vilmos József, az Erdélyi Református Egyház püspöke ezt (is) találta mondani, hogy a szoboravatás igazságot szolgáltat „a kisemmizett erdélyi főnemeseknek is, akikről a román kommunista hatalom azt állította, hogy kizsákmányolták a népet” (MTI).

Csak csendesen megjegyzem, hogy ő maga ír a leveleiben egyebek mellett arról is, hogy hogyan bántak a főnemesek a jobbágyokkal, cselédekkel, ipari munkásokkal. Arról is ír, hogy milyen gyakran megszöktek az uraiktól – s hát nem jó dolgukban. Mi több még arról is beszámol, hogy tolvajbandákba tömörülve fosztogatnak. Tartsuk szem előtt, hogy alig néhány évtizeddel később mindez az 1784-es erdélyi parasztfelkelésbe torkollik: s annak is megvoltak a közismert okai. És ezt nem a „román kommunista hatalom állította”.

Hogy aztán három évszázaddal később, a 20 században Európa-szerte végre-valahára sikerül befejezni a feudális-rendi társadalmi rendszer eltörlését, és megszüntetni az európai civilizáció egyik legnagyobb társadalmi igazságtalanság forrását – annak az erdélyi református egyház is örvendhet.

Még a „Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök Úram” is, akinek vagyok legalázatosabb szolgája.

*

A fogarasi református templom kertjében felállított Árva Bethlen Kata-mellszobor a magyar kormány anyagi támogatásával valósult meg. Alkotója Vetró András kézdivásárhelyi szobrászművész, bronzba Demeter Péter öntötte, a talapzatát Domahidi-Dóczy Ildikó készítette – írja az MTI.

Az emlékműről csak fényképek alapján ambivalens érzéseim támadnak.

A talapzat nagyon eltalált, formajátékával, színvilágával és anyaghasználatával képes utalásszerűen megidézni a barokk korszak szellemiségéből valamit, oly módon, hogy a kortárs letisztult eleganciát sem téveszti szem elől. S mint egy jó talapzat erényeit visszafogja, és diszkréten a tekintetet a szoborra vezeti.

Az öntésnek van egy csúnya hibája, ronda vonalként fut végig a fej oldalán az öntőforma nyoma, azt a hatást keltve, mintha ipari munkások két fémdarabot összehegesztettek volna, aztán csiszolással eltüntették a nyomait.

Magáról a szoborról, mint művészeti alkotásról amíg nem láttam élőben, nem jártam körül, inkább nem nyilatkozom – viszont fotók alapján is biztos vagyok abban, hogy megérdemelne egy esztétikai vitát.

Amivel viszont vitatkozom, az abban áll, amit Markó Attila fogalmazott meg találóan a közösségi média bejegyzésében: „Árva Bethlen Kata a megbékélt fájdalom tekintetével fordítja ma finoman arcát a templom bejárata felé, és emlékezteti minden nap a fogarasi közösséget, hogy itt éltünk, itt alkottunk. És itt maradunk, megmaradunk. Mert helyünk van itt, Erdély végein is.”

Ez a szobor valóban egy fájdalmakkal megbékélt nő, süt róla a melankolikus beletörődöttség. És elhiszem, hogy ez rezonál a szórványközösséggel.

De az az Árva Bethlen Kata, aki a ma is hozzáférhető, olvasható és még érthető szövegeiben hozzánk szól, sosem volt ilyen. Ő egy nagyon eleven, nagyon lázadó, nagyon szenvedélyes személy, aki ironikusan mindenkinek megmondja a magáét, legyen az a társadalmi ranglétra bármilyen magas fokán, aki körmönfont diplomatikus udvariassággal küldi el a fenébe akár a gubernátor embereit is, aki mindig kész a belebetegedésig harcolni a saját jogaiért, a saját igazáért, aki a legmélyebb szenvedései közepette a vívódva veszekedik egyetlen menedékével, az Istennel – az nem ilyen.

Én nem így ismerem Katát.

Akit én ismerek az egy annyira elszánt, mérges, indulatos ember, hogy amikor tehetetlenül látja, hogy első gyerekét a felnőttek terrorizálják, majd pestises lesz, akkor így ír:

„Szerettem ezt a gyermekemet felette nagy indulattal, úgy, hogy anyának gyermekéhez való nagyobb szeretetét kigondolni nem lehet; de szeretetem mindenkor Istenhez való felfohászkodással volt, hogy az én Istenem végye el énelőlem, minekelőtte a jó és gonosz között választást tudna tenni, s ne engedje, hogy e világgal megmocskolja lelkét.”

Az a Kata, akit én ismerek az rettenetesen emberi, szerethető független nő.

Ő maga gondoskodott arról, hogy ne lehessen ezt elhazudtolni tőle, s egy, a férfiak kedvéért fájdalmába belekeseredett, de végül megbékélt nőnek láttassék.

Árva Bethlen Kata nem áldozat. Túlélő.