Mérgezett ajándékaink

Kösz, inkább ne! – ez volt az első gondolatom, mikor megláttam, hogy Lázár János szállításügyi miniszter „ajándékot hozott” nekünk Erdélybe, pontosabban Sepsiszentgyörgyre a magyar kormány részéről, pénzt – vagy legalábbis annak ígéretét – egy új ifjúsági és kulturális központ megalapításához.

Félreértés ne essék: nem vagyok én ellene Székelyföld gyarapodásának, a székely ifjúság és kultúra fellendítésének, mert ráférne, de túl jól ismerem már ezt a fajta „ajándékot”. Sajnos Európa ezen felében az ajándék sosem az, amit az értelmező szótár dob: egy önzetlen cselekedet, mely nem jár elvárással. A politikában meg pláne ismeretlen fogalom. Ott annak van értelme, hogy valamit valamiért.

Az ilyen ajándéknak mindig van ára. A hűséged. A szavazatod. Végső soron a tudatod és a lelked. A lehetőség, tér és idő megadása a politikai kinyilatkoztatásra, melynek neve ez esetben Lázárinfó. Ez az ajándék egy lelki zsarolással telített emlékeztető. Arra, hogy Tudodki mennyit tett érted, és hogy senki más nem fog, ha nem szavazol rá. Hogy visszatér az átkos, hogy sosem lesz már olyan jó, mint most.

Az ajándék elfogadása pedig felér egy ígérettel, egy elköteleződéssel az ajándékozó felé. Hogy együtt szidjuk az ukránt, meleget, migránst, Brüsszelt, a NATO-t, Magyar Pétert és a Tiszát, miközben önelégült, cinikus és gátlástalan vezetőket dicsőítsünk, háborús bűnösöknek drukkoljunk… Kösz inkább, ne!

Mert ilyen ajándékokkal telt meg Erdély az elmúlt 15 évben, és némi tégláért, cserépért meg alamizsnáért feladtuk önmagunkat. Azt, hogy mit gondolunk a világról, hogy milyen kultúrát teremtünk és milyen fiatalokat nevelünk. Itt Erdélyben, itt Székelyföldön. Magunknak, nem Magyarországnak. Mert a vadiúj épület hiába lesz a miénk, ha nem mi töltjük fel lélekkel, szellemmel, tartalommal. Ha nem mi gondolkodunk, ha nem mi döntünk magunkról. Csak évente egyszer tüzet gyújtunk az autonómiáért.

Azt kívánom, hogy ez legyen az utolsó ilyen „ajándék”, és 2026 áprilisa után csak egy esélyt kapjunk, hogy újra szabadon tölthessük meg új tereinket, épületeinket, intézményeinket. Melyekért természetesen jár a hála, de legyen elég egy őszinte köszönöm. Összekacsintás és odasúgás nélkül.