Besúgók, téglák, spiclik, együttműködők…

Huszonöt éve létezik Romániában a CNSAS, a Szekuritáté irattárát őrző és vizsgáló hivatal. Negyedszázad – egy emberöltő fele. Ennyi idő alatt egy nemzet akár szembenézhetne a múltjával, akár megérthetné a saját félelmeit, gyávaságait, félbehagyott mondatait. De valamiért a romániai magyar közélet – és vele együtt a sajtó – mindebből semmit nem akar tudni. Csend van. Lefojtott, kényelmes, következmények nélküli csend.

Pedig ezek a dossziék nem puszta papírhalmok. Nem akták. Életek. Álmok. Elhallgatott remények. Összetört emberi viszonyok. Minden, amit egy diktatúra a maga módszeres, adminisztratív kegyetlenségével elvett az emberektől.

Emlékszem, 1990 elején, néhány héttel a diktatúra bukása után, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulatában gyűlést tartottunk. Mindenki tele volt várakozással, félelemmel, szabadságszagú bizonytalansággal. Egyszer csak felállt egy kolléga. Ránk nézett, szinte keresztülnézett rajtunk, és azt mondta: „Megvannak a listák a besúgókról. Minden kiderül.”

A következő másodpercek a némafilmé voltak. Megdermedt a levegő. Mintha az egész társulat egyszerre tartotta volna vissza a lélegzetét. Az arcokon nem harag volt. Nem is kíváncsiság. Valami mélyebb: a felismerés, hogy a bizalom törékenyebb bárminél, és hogy a szabadság első perceiben is ugyanaz a régi félelem ül a szívekben.

A kolléga nézett bennünket még néhány hosszú pillanatig, majd halkan hozzátette:„Csak ezt akartam.” És visszaült.

A lista sosem került elő. Később, egy kocsmaasztalon túlról annyit mondott: „Látni akartam az arcokat.” Aztán meghalt. A sors különös iróniája, hogy nem érhette meg: előkerült az ő dossziéja, benne a neve mint hálózati személyé. Ha az a lista akkor ott, abban a teremben kinyílik – talán lincselés lett volna. A tömeg igazságszomja néha gyorsabban ítél, mint a történelem.

Harmincöt év telt el azóta. És ma, amikor kiderül, hogy a kolozsvári opera igazgatója is besúgóként szolgálta a rendszert, a társadalom rezzenéstelenül fogadja. Mintha csak az idő múlásával a bűnök is fakultak volna. Mintha a memória is engedelmes közalkalmazott lenne: elfelejt, ahol kell, és hallgat, amerre illik.

A politikai osztály – amely létrehozta a vizsgálati hivatalt – közben mindent megtett, hogy e múltfeltárás tét nélkülivé váljon. A felelősség elpárologjon. A diktatúra éltetőinek bűnei a hétköznapok porába hulljanak. Így lett a CNSAS a romániai demokrácia egyik különös, félig-meddig díszletbe illő intézménye: létezik, jelen van, de hatása alig több egy ünnepi beszéd mellé odatett váza csöndjénél.

Ez azonban rólunk szól. A mi hallgatásunkról. A mi félelmünkről, hogy egyszer majd nem csak a dossziék nyílnak ki, hanem a saját múltunk.

Több mint tíz éve kértem engedélyt a kutatásra. Azt hittem, reggel bemegyek, kiteszik a dolgokat az asztalra, és délutánra már mindent tudok: ki volt üldöző, ki volt üldözött. Rövidesen felvételiztem a történelem szakra, mert rájöttem, hogy a dokumentumokat értelmezni kell. Azóta megtudtam, hogy a történelem a mának szól, hogy óriási különbség van a tények és az értelmezések között, és hogy milyen rögös az út az emlékezet történelemmé való átalakulásában. Gyávák voltunk, vagyunk a közelmúlttal való szembenézéssel. Csak egy példa: három kutató három dolgozatban dolgozta fel, hogy Visky Árpád tragikus sorsú színész nem csak üldözött volt a Securitate által, de fedőnévvel rendelkező hálózati személy, vagyis besúgó. Erről a sajtó sosem írt. A színházzal foglalkoztam az elmúlt években. Mai tudásom alapján kb. hat színházigazgató, akik 1990 után kerültek funkcióba, együttműködtek a politikai titkosrendőrséggel. Természetesen egyik sem tett róla említést. Túl a színházon, a hazai újságírók, akik néha szeretnek a társadalom lelkiismereteként viselkedni, sem vállalták a saját maguk tisztázását. Micsoda botrányt próbáltak generálni Méhes György múltjából! Akkor látszott, hogy egyesek hitelteleníteni szeretnek igazságfeltáró folyamatokat.

A dossziék kilométereken át húzódó sora még ma is rengeteg meglepetést tartogat. Nem csupán leleplezésekre alkalmasak ezek az iratok. Sokkal inkább arra, hogy segítenek rekonstruálni a múltat: helyükre kerülnek rég elveszett események, újraértelmeződnek történetek, és előbukkannak olyan emlékek, amelyek már majdnem végleg eltűntek az időben. A papírkötegek – legyenek bármilyen ridegek – néha többet mondanak a korról, mint bármely visszaemlékezés.

És ebben a munkában vannak csendes, de rendkívül fontos szereplők. Dicséret illeti Csendes Lászlót, aki immár huszonöt éve higgadtsággal, objektivitással végzi munkáját a CNSAS-nál. Türelmes következetességgel segíti a múlt feltárását, kutatókat és érdeklődőket egyaránt. Mert a múlt feldolgozása nem csupán bátorság vagy szembenézés kérdése. Szakmai alázat, pontosság és tisztesség nélkül nem létezhet.

A dossziék tehát nem lezárt történetek. Inkább kapuk, amelyek még mindig nyitva vannak. Csak be kell lépni rajtuk.

A politika meg tehetne egy szívességet: jobb körülményeket biztosítani a feltáró munkához, és biztatni a kutatókat, alapokat létrehozni a publikációkhoz. Mert ha nem teszi, elbutul a társadalom, esetleg valakinek eszébe jut betiltani a Szabad Európa Rádiót Romániában, vagyis olyasmit tenni, amit még Ceaușescu sem mert.