Kerekes Éva nem hajlandó gyűlölni

„Nem hiszem, hogy szükség lenne ekkora konfliktusra két ország között. Szerintem ez nevetséges. Fáj a szívem, mert középen állok ebben a helyzetben. Nagyon utálom, amikor azt látom, hogy az emberek egymásra fújnak, egymással verekednek, veszekednek. Szerintem békében kellene élnünk egymással, mert az a legjobb. Ez csak kézilabda, nem háború, mindegy, mi történt ezelőtt több mint száz évvel.”

– Kerekes Éva kézilabdázó nyilatkozata a december 3-i román-magyar mérkőzést követően.

Kerekes Éva olyan valóságot fogalmazott meg, ami a kézilabdapálya határain messze túlmutat. Miközben ő a magyar és a román közösség között állva igyekszik a pályán a legjobbat nyújtani, kimondta azt is, hogy elege van a nacionalista gyűlöletkeltésből. A sportoló felhívása arra figyelmeztet, hogy a románok és magyarok között ma is él az a történelmi teher, ami már rég nem szolgál senkit, és amit mégis makacsul cipelünk, mintha identitásunk feltétele volna.

Ha őszinték vagyunk magunkhoz, mindannyian tudjuk, hogy a hétköznapok egészen másról szólnak. Sokunknak vannak román barátai, kollégái, szomszédai vagy üzlettársai, akikkel ugyanúgy lehet beszélgetni, nevetni és együtt dolgozni, mint bármelyik magyarral. Ugyanígy van ezzel rengeteg román ember is: együtt élnek a magyarokkal szeretetben és tiszteletben, vegyes házasságokban, közös családi történetekbe fonódva. A valóság emberi szövete sokkal erősebb, mint az a zaj, ami a stadionok és az internetes kommentmezők felől érkezik.

A régi reflexek mégis újra és újra előjönnek, akárhányszor azt hisszük, hogy már kinőttük őket. Még mindig felhangzanak a lelátókon a rigmusok, amik a magyarok kipaterolását követelik, és ugyanígy előfordul az is, hogy a magyar ember mosolyogva beszélget egy románnal, aztán amint becsukódik mögötte az ajtó, már szórja is a románellenes mondatokat. Nem az a baj, ha valaki egy-egy kellemetlenséget élcelve próbál feldolgozni, hiszen a humor mindkét oldalon régi túlélési forma, hanem az, amikor a vicc mögött valódi megvetés húzódik meg.

Pedig a sport világa már rég megmutatta, hogy az együttműködés természetes, és hogy az erdélyi magyar sportolók generációi nemcsak részei voltak a román sportéletnek, hanem alakítói is. A teljesség igénye nélkül gondolhatunk Bölöni Lászlóra, aki Marosvásárhelyről indulva lett a román labdarúgás egyik ikonja. Eszünkbe juthat Jenei Imre, aki Románia szövetségi kapitányaként vezette a válogatottat világbajnokságra. Említhetjük Kovács Istvánt, aki az Ajax Amsterdam csapatával kétszer nyert BEK-et, és akinek nevét Európa-szerte tisztelettel ejtik ki. Ide tartozik Balázs Jolán, a kétszeres olimpiai aranyérmes magasugró, Derzsi Ede, röplabdázó, vagy Selymes Tibor, a román válogatott balhátvédje, aki szintén meghatározó szerepet játszott. Azt bizonyítják, hogy a közhelyként elkönyvelt mondás igenis működik: a tehetség és az emberség nem anyanyelvfüggő, és hogy a közös sikerek sokkal jobban összekötnek, mint a múlt sérelmei elválasztanak.

Közben azt is látni kell, hogy vannak, akik számára ez mégis kevés. Egyes fejekben Kerekes Éva már most áruló, csak azért, mert nem hajlandó beállni a két oldal között húzódó lövészárokba. Újabban ez lett a legegyszerűbb bélyeg, amelyet bárkire rá lehet ragasztani, aki nem az indulatot, hanem a józan észt választja. Pedig éppen az mutat valódi tartást, ha valaki nem mond le egyik identitásáról sem, és nem engedi, hogy mások határozzák meg, kit kell szeretnie vagy utálnia.

Kerekes Éva szavai azért hatnak ilyen erősen, mert ő nem tud és nem is akar kibújni e kettősség terhe alól. Magyarként nőtt fel, Romániát képviseli, és anyanyelve és válogatott meze között sem falakat, hanem hidakat keres. Amikor azt mondja, ez csak kézilabda és nem háború, valójában arra emlékeztet: az identitás nem szétválaszt, a józan normalitás pedig nem árulás. Abban a pillanatban, amikor két ország között egy sportmérkőzés is képes indulatokat gerjeszteni, érdemes elgondolkodni azon, mennyire messze még az a tiszta és természetes együttélés, amelyet a mindennapok valójában már régen megteremtettek.

A mentalitásváltás nem törvényekből vagy nyilatkozatokból fakad, hanem apró felismerésekből. Annak belátásából, hogy egyik nép sem több a másiknál, hanem más. Annak megértéséből, hogy a múlt sérelmei nem mérhetik meg a jelen embereit, annak felismeréséből, hogy a másikban nem egy történelmi ellenfelet kellene látnunk, hanem egy ugyanolyan embert, mint saját magunkat.

Kerekes Éva üzenete felhívás arra, hogy vegyük már észre a valóságot. Ha képesek vagyunk erre, eljöhet az idő, amikor a szurkolás nem fordul át indulatokba, a magyarellenes rigmusok és a románellenes megjegyzések végre elnémulnak, és nem lesz szükség külön figyelmeztetni arra, hogy békében kellene élnünk egymással. Mert magunktól is így tennénk. Köszönjük, Éva!