A romániai magyar politikai képviselet kilátásai

A Salat Levente gondolatkísérletét követő vitában legalább két irány látszik kirajzolódni: egyrészt az, hogy ki a cselekvő aktor, másrészt az, hogy mennyiben meghatározott a cselekvés tere. Az alábbiakban a második aspektushoz szeretnék hozzászólni, bár elkerülhetetlen, hogy az első kapcsán is röviden tisztázzam az álláspontomat. A cselekvés terének kérdését a romániai magyar pártok mozgásterére szűkítem, különös tekintettel az RMDSZ-re. Elsősorban azért, mert ezek azok a szereplők, akik – minden bizonnyal tökéletlen körülmények között, de mégis többé-kevésbé szabadon lebonyolított – választásokon felhatalmazást nyertek közösségi érdekek képviseletére. Bár a pártoknak vannak kiegészítő alternatívái a civil társadalom szereplői között, akik olyan fontos feladatokat is el tudnak látni, mint az elit-rekrutáció, a politikai mobilizáció vagy a szakértelem közvetítése, a pártokat a döntéshozatalban reprezentatív módon meglehetősen nehéz helyettesíteni. Talán érdemes itt lábjegyzetként említést tenni azokról, a számomra igen szimpatikus mini-public típusú deliberatív kísérletekről (pl. Írországban vagy Brazíliában), amelyekben valamilyen módon – a véletlenszerű kiválasztás logikáját követve – igyekeznek a társadalmi sokféleséget leképezni, noha az ezekben részt vevő szereplők nem kaptak explicit felhatalmazást a cselekvésre, ami döntéseik elfogadását megnehezíti. Véleményem szerint egy alternatív kiválasztási rendszer létrehozásának és társadalmi elfogadásának empirikus feltételei Erdélyben nem adottak. Ezért az írás kiindulópontja az, hogy a cselekvő aktor egy olyan romániai magyar párt, amely választásokon nyert legitimációval rendelkezik.

Az én olvasatomban a Salat-írás utoló bekezdése ebben az értelemben fogalmaz meg egy konkrét állítást az RMDSZ vagy más romániai magyar párt cselekvési lehetőségéről. A szerző a politikai és gazdasági függőségek alternatíváiról arra a következtetésre jut, hogy az erdélyi magyar politikai képviselet mozgástere ma igen csekély. Értelmezése szerint egy olyan politikai projekt, amely egy döntő-képes erdélyi magyar politikai közösség kiépítését célozza, és amelyet nem Budapest, hanem az RMDSZ vagy más romániai magyar szervezet kezdeményez és tart kézben, kudarcra van ítélve.

A továbbiakban ezzel az állásponttal szeretnék vitába szállni. A romániai magyar politikai képviselet mozgásterét vizsgálva amellett érvelek, hogy a helyzet ennél összetettebb. Először is: a magyarországi és az erdélyi magyar politikai viszony nem érthető meg a román politikai rendszer figyelmen kívül hagyásával; a romániai állam és pártrendszer legalább annyira keretezi az RMDSZ döntéseit, mint Budapest. Másodszor: mind Magyarországon, mind Romániában olyan pártrendszeri átrendeződés zajlik, amely új típusú kényszereket és lehetőségeket teremt. Harmadszor: ebben a kettős átalakulásban az RMDSZ nem pusztán elszenvedő, hanem továbbra is cselekvőképes szereplő, és van, feltételekhez kötött, realitása annak, hogy az erdélyi magyar politikai közösség bizonyos értelemben önállóbbá váljon.

Négy stratégiai alternatíva

Ha analitikusan próbáljuk megragadni azt a teret, amelyben a romániai magyar politikai képviselet mozog, két szempont különösen jól használható. Az egyik az, hogy mennyire függ egy párt Magyarországtól mint anyaországtól: milyen mértékben támaszkodik budapesti politikai, pénzügyi, szimbolikus erőforrásokra. A másik az, hogy milyen mélyen ágyazódik be a romániai kormányzati rendszerbe: van-e rendszeres koalíciós szerepe, minisztériumi pozíciói, hozzáférése az állami döntéshozatalhoz.

Ez a két tengely természetesen leegyszerűsítés, de elég jó ahhoz, hogy szemléltessük, milyen alapvető stratégiák közül választhat az a politikai elit, amely a romániai magyar közösség képviseletére vállalkozik. A két dimenzió metszetében négy ideáltípus rajzolódik ki. A valóságban egyik sem jelenik meg „tiszta formában”, de irányként, vonzásközéppontként jól használhatók. Valószínűleg, a négy iránynak különböző társadalmi csoportok az elsődleges támogatói, de empirikus adatok hiányában, ezt a kérdést most nem tárgyalom.

1. Helyi Autonomista

(alacsony Budapest-függés × alacsony kormányzati integráció)

Ez az ideáltípus az erdélyi magyar politikai önállóságot elsősorban belső erőforrásokra építve próbálja megteremteni. A politikai legitimáció forrása nem Budapest és nem Bukarest, hanem a helyi közösségek, a regionális együttműködések, a civil társadalom. A megközelítés az erdélyi regionalizmus hagyományaira támaszkodik: a romániai magyar közösséget nem a magyar nemzetpolitika alrendszereként, hanem az erdélyi politikai tér egyik autonóm szereplőjeként értelmezi.

Történetileg ez a logika volt meghatározó az 1990–93 közötti RMDSZ-ben, amikor a szervezet mozgalmi jellegű, autonóm formában működött. Később is felbukkant helyi szinten, egyes önkormányzatokban vagy civil szervezeti közegekben, de országos stratégiává nem tudott válni. Ennek a modellnek az a korlátja, hogy erős helyi legitimitást és működő, a helyi intézményrendszerbe beágyazott civil társadalmi hátteret igényel; ezek fokozatosan meggyengültek.

2. Kormányzati Pragmatikus

(alacsony Budapest-függés × magas kormányzati integráció)

Ebben a megközelítésben a sikert elsősorban a román államon belüli jelenlét biztosítja. A kisebbségi képviselet legfontosabb erőforrásai a kormányzati részvételből, a minisztériumi pozíciókból, a fejlesztési forrásokhoz való hozzáférésből és az államapparátusban kiépített kapcsolatrendszerből származnak. A kisebbségi érdekérvényesítés kulcsa nem a látványos konfrontáció és nem is a külső, például budapesti, közvetítő szereplők bevonása, hanem az, hogy a párt a román politikai rendszer mindennapi működésének részévé válik.

Ez a stratégia volt meghatározó az 1996–2010 közötti RMDSZ-ben. Ez alatt az időszak alatt a szervezet szinte folyamatosan kormányon volt, és nemzetközi összehasonlításban is ritka módon stabil koalíciós kisebbségi párttá vált. A modell előnye az intézményi hatékonyság és a kiszámíthatóság. Ugyanakkor kockázata, hogy a párt idővel eltávolodhat saját társadalmi bázisától, és különösen sérülékennyé válik a román kormányzati instabilitással szemben.

3. Kettős Lojalista

(magas Budapest-függés × magas kormányzati integráció)

Ebben a stratégiában a romániai magyar politikai képviselet egyszerre próbál két állami központtal stabil kapcsolatot fenntartani: a román kormánnyal és a magyarországi kormánnyal. A politikai és anyagi erőforrások nagy része Budapestről érkezik, egyházi és oktatási támogatások, sport, illetve médiaprojektek, beruházások formájában, miközben a formális hatalom és az intézményi befolyás központja továbbra is Bukarest.

Ez az ideáltípus vált dominánssá 2010 után, a NER kiépülésével. Az RMDSZ anyagi és szervezeti értelemben egyre inkább Budapest hálózataiba ágyazódott be, miközben továbbra is igyekezett a román politikai elit tárgyalópartnere és időnként koalíciós partnere maradni. A stratégia előnye, hogy maximalizálja a két irányból érkező erőforrásokat; hátránya, hogy függőségi helyzetet teremt, és szűkíti a valódi politikai autonómia lehetőségét.

4. Nemzetpolitikai Mozgalmár

(magas Budapest-függés × alacsony kormányzati integráció)

A negyedik ideáltípus mozgalmi jellegű, erősen identitásalapú politika. A legitimáció és az erőforrások döntő része Magyarországról érkezik, és a párt nem törekszik arra, hogy mélyen beépüljön a román kormányzati struktúrákba. A hangsúly a kollektív identitás mozgósításán, a szimbolikus politizáláson és az autonómiaköveteléseken van. A román állam ebben a logikában inkább ellenfélként, mint tárgyalópartnerként jelenik meg.

Ez a stratégia jellemezte az MPP és az EMNP működését a 2000-es és 2010-es években, különösen a Székelyföldön. A modell erőssége, hogy nagy mozgósító potenciállal bír; gyengesége, hogy kevés tartós intézményi eredményt hoz, és könnyen beleütközik a román állam ellenállásába.

Merre mozdulhat az RMDSZ?

A román szélsőjobb és az AUR hatása

Az AUR megerősödése a román politikai tér radikális jobbra tolódását jelzi. Ez a romániai magyar politikai képviselet lehetőségeit egyszerre szűkíti és átrendezi. Egyfelől a szélsőjobboldali nacionalizmus térnyerése miatt a konfrontatív, mozgalmi, identitásközpontú politizálás tere beszűkül. Ebben a helyzetben a Nemzetpolitikai Mozgalmár típusú stratégia – amely a román állammal szembeni távolságtartásra és a kollektív identitás radikális mobilizálására épít – jóval nagyobb politikai kockázattal jár, hiszen a román többségi diskurzus könnyen keretezi fenyegetésként. A radikális retorika azt kockáztatja, hogy a román reakciók kiszámíthatatlanabbá válnak, és a kisebbségi intézmények működése sérülékenyebb lesz.

Másfelől az AUR térnyerése felerősítheti a magyar közösségen belüli védekező identitáspolitikát. Ilyen helyzetekben az RMDSZ sokszor keményebb, konfrontatívabb hangot üt meg – ha nem is következetes stratégiaként, de retorikai és mozgósítási szinten mindenképpen. Ez főleg olyan esetekben válik láthatóvá, amikor a román szélsőjobboldali diskurzus közvetlenül támadja a magyar közösség alapvető szimbolikus vagy intézményi pozícióit, legyen szó anyanyelvhasználatról, oktatási intézményekről vagy a székelyföldi regionális identitásról. Ilyenkor az RMDSZ reakciójában a cselekvőképesség jele gyakran a közösségvédelmi retorika.

Mindez azonban nem jelent tartós elmozdulást a radikális mozgalmi stratégia irányába. Inkább arról van szó, hogy az AUR kettős kényszert teremt: szerkezetileg a román politikai rendszer mérsékeltebb szereplői felé tolja az RMDSZ-t, hiszen a kormányzati együttműködés révén lehet ellensúlyozni a szélsőjobboldali fenyegetést és fenntartani az intézményi stabilitást; kommunikációs szinten viszont időnként indokolttá teszi a keményebb, védekező hangot. Az egyensúlyt ez a kettősség tartja fenn: stratégiai értelemben az RMDSZ inkább a mérsékelt, kormányzati irány felé mozdul, miközben időszakosan él a retorikai radikalizálás eszközeivel.

A Tisza Párt és a magyarországi bizonytalanság

A magyarországi politikai tér átrendeződése – különösen a Tisza Párt megerősödése – szintén jelentős bizonytalanságot hoz az RMDSZ számára. A Tisza felemelkedése azt mutatja, hogy a Budapest felé való függés többcsatornássá válhat, de ez a helyzet ma inkább kockázatokkal teli, mint felszabadító. Míg a Fideszhez fűződő kapcsolat az elmúlt másfél évtizedben intézményesen beágyazott, kiszámítható viszonyrendszerré vált, addig a Tisza Párt esetében még nem látszik világosan, milyen hosszú távú stratégiát követ, hogyan viszonyul a határon túli magyar közösségekhez, és kiépít-e önálló nemzetpolitikai infrastruktúrát.

Ebben a környezetben az RMDSZ két oldalról is kockázatnak van kitéve. Ha túl korán, túl látványosan jelzi lojalitását a Tiszának, azzal veszélyeztetheti azokat a forrásokat, intézményi kapcsolódásokat és politikai hálókat, amelyeket a Fidesz-kormány az elmúlt évtizedben felépített Erdélyben. Ha viszont fenntartja a kizárólagos lojalitást a Fidesz felé, és nem kezd érdemi kapcsolatépítésbe a Tiszával, akkor egy esetleges kormányváltás után könnyen jelenhet meg „múlt rendszerhez kötődő” szereplőként, amit az új magyarországi elit nem feltétlenül tart vonzónak.

A helyzetet tovább árnyalja a magyar gazdaság gyengélkedése. Egy olyan kormány, amely szűkös mozgástérrel, lassú növekedéssel szembesül, óvatosabban bánik a külső erőforrás-elosztással, így a határon túli támogatásokkal is. Fontos különbség, hogy míg Orbán Viktor hatalmi és identitáspolitikai narratívája erősen kötődött a határon túli magyarokhoz mint nemzeti szimbólumhoz, Magyar Péter legitimációja kevésbé támaszkodik erre. Számára a határon túli magyar politika várhatóan kevésbé lesz központi jelentőségű. Ez az RMDSZ szempontjából azt jelenti, hogy rövid távon kevésbé racionális egy egyoldalú elmozdulás a Tisza Párt irányába.

Összességében a magyarországi átrendeződés nem automatikusan tágítja ki az RMDSZ mozgásterét. Inkább egy olyan átmeneti időszakot teremt, amelyben a pártnak óvatosan kell egyensúlyoznia: úgy kell nyitva hagynia a jövőbeli együttműködés lehetőségét egy új magyar kormánnyal, hogy közben ne veszítse el a Fideszhez kötődő meglévő erőforrásait.

Záró megjegyzés: a kormányzati pragmatizmus felé

A román szélsőjobb előretörése és a magyarországi politikai pluralizáció együttes hatása nem szűkíti, hanem átrendezi az RMDSZ mozgásterét. Az AUR erősödése felértékeli a stabil romániai kormányzati integrációt mint a közösségi védelem egyik fontos garanciáját. A Tisza Párt megjelenése pedig – még ha rövid távon bizonytalanságot is hoz – megtöri a Budapesttel szembeni korábbi egyirányú függés logikáját.

Ha ezt a kettőt együtt nézzük, a legvalószínűbb irány nem a radikalizálódás, hanem a Kettős Lojalistából a Kormányzati Pragmatikus felé való lassú elmozdulás. Egy olyan pozíció felé, amely továbbra is számol a magyarországi kapcsolatokkal, de mindinkább a román államon belüli intézményi beágyazottságra és egy rugalmasabb, kevésbé alárendelt budapesti viszonyra épít. Ha az RMDSZ képes ebben a kettős nyomás alatt is megőrizni mozgásterét, akkor a cselekvőképes romániai magyar politikai képviselet nem pusztán elméleti lehetőség marad.