Transzilvanizmus, hogyan tovább?

Erdélyben időről időre visszatérnek azok a kérdések, amelyek a régió helyét és önértelmezését firtatják: kik vagyunk, mit kezdünk egymással, hogyan lehet közös jövőt építeni egy olyan térben, ahol a sokféleség nem kényszerű állapot, hanem történelmi adottság.

Kós Károly transzilvanizmusa száz évvel ezelőtt éppen erre a kérdésre adott választ, mégpedig úgy, hogy máig nem igazán sikerült túllépni rajta sem ideológiailag, sem politikailag, legfeljebb elfelejteni sikerült. Ez a feledés azonban most, amikor új regionális mozgalmak és szellemi irányzatok jelennek meg, bumerángként üt vissza. A Transtelexen megjelent Duică-interjúban kirajzolódó megközelítés, amely a transzilvanizmust identitáspolitikai jelszóként használja, gyorsan hat és mozgósít, mégis több ponton eltér Kós eredeti gondolatától

Amíg Kós számára az erdélyiség mindenekelőtt kulturális és erkölcsi vállalás volt, addig a jelenlegi transzilvanizmust képviselők szavaiból gyakran egy olyan attitűd köszön vissza, amely Erdélyt inkább választókerületekre, politikai törésvonalakra és nemzetiségi blokkokra osztja fel, mintsem közös életvilágra. Kósnál Erdély soknyelvűsége nem valamiféle kényszerű együttélésből fakadó engedmény volt, hanem a térség természetes állapota: a román paraszti kultúra, a magyar történeti hagyomány, a szász városok polgárosultsága, az egymásra épülő vallási és közösségi struktúrák mind együtt alkották azt a szövetet, amelyet ő erdélyiségnél többre, szinte önálló ethoszra emelt.

A mostani transzilvanisták ugyan gyakran hivatkoznak a toleranciára (köszönjük, hogy még itt lehetünk, ugye…) és a nyitottságra, ám kijelentéseik között rendre megjelenik a nemkívánatos leegyszerűsítés: Erdély mintha csak egy politikai projekt lenne, amelyet a „másik oldal” (legyen az magyar vagy román pártpolitika, Bukarest vagy Budapest) fenyeget, akadályoz vagy éppen kisajátít.

A transzilvanizmusnak azonban nem ez a természete. Az a fajta logika, amelyben a régió sajátosságait elsősorban a központok elleni fellépésre lehet felhasználni, nem erősíti a közösségi önszerveződést, inkább csak új konfliktusokat gyárt. Kós világában az együttélés nem politikai divatszó volt, hanem az élet racionalitása.

Leegyszerűsítve: az emberek azért működnek együtt, mert ugyanazon a földön élnek, ugyanazon az éghajlaton dolgoznak, ugyanazt a gazdasági struktúrát használják, és ugyanazokat a történelmi traumákat hordozzák, csak éppen különböző nyelveken mondják ki őket. A mai transzilvanista diskurzusban viszont egyre gyakrabban tűnik úgy, mintha Erdély identitását valamilyen állandó szembenállás tartaná életben, és mintha a politikai láthatóság érdekében célszerű volna ezt a szembenállást mesterségesen is felnagyítani.

A probléma ott kezdődik, hogy míg Kós a transzilvanizmust közösségek etnikai önkifejezéseként értette, addig a jelenkori transzilvanista kör hajlamos azt a napi politikai taktikák eszközeként kezelni. Így jönnek létre azok a kijelentések, amelyek szerint az erdélyi magyar közösség politikai lojalitása akadálya a regionális öntudatnak, vagy hogy a román politikai elit kolonizáló módon tekint Erdélyre. Ezek olyan állítások, amelyek bár tartalmazhatnak igazságmagvakat, a közösségi bizalom szempontjából inkább rombolóak, mint építőek. A transzilvanizmus nem arra való, hogy bűnbakokat keressen, hanem arra, hogy közös nevezőt állítson a történeti különbségek fölé, még akkor is, ha ez nem könnyű, és nem jár azonnali politikai haszonnal.

Ha ma új erdélyi gondolatot keresünk, akkor nem Duică polarizáló retorikájában érdemes kutatni, hanem abban a klasszikus felismerésben, amelyet Kós képviselt, hogy Erdély jövője nem az ellenállásból, hanem a könyörtelen józanságból születik. A regionális öntudat nem ellenprojekt, nem szembefordulás sem Bukaresttel, sem Budapesttel, hanem önálló térképe annak, hogyan lehet egy soknyelvű régiót működtetni a maga logikája szerint. Ebben a logikában nincs helye annak a retorikának, amely az egyik közösség lojalitását a másik sérelmévé teszi, ahogyan annak sem, amely Erdélyt pusztán politikai kísérleti tereppé alakítaná.

Lehet és kell is beszélni decentralizációról, regionális önrendelkezésről, helyi közösségi modellekről, de mindezt úgy, hogy közben nem veszítjük szem elől: a transzilvanizmus nem az egyes nemzetiségek erőháborúja, hanem a régiólakók közös erkölcsi és kulturális tere. Ha van út, amely Kós szellemiségét folytathatja, az nem a konfliktusok felhangosítása, hanem a belátás, hogy Erdély nem akkor lesz otthon mindenki számára, amikor a másik háttérbe szorul, hanem akkor, amikor mindannyian helyet kapnak benne.