Árva szobor

Tegnap A kékszakállú herceg várá-t hallgattuk végig a bukaresti Liszt Intézetben: annak ellenére, hogy jól ismerem a művet, teljesen felkavart. Azok a sikító ütemek! Mintha kalapáccsal verték volna a fejtetőmet.

Rájöttem, hogy Bartók kapcsán egyáltalán nem túlzás Szilágyi Domokos aforizmája: „mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” Bartók nem alkudott meg semmivel: nem akart fülbemászó dallamokat írni a közönség kedvéért.

Ez az attitűd nagyon hiányzik: ez jutott eszembe Horváth-Kovács Szilárd cikkét olvasva. Valahogy nincs felkészülve az erdélyi magyarság arra, hogy ne feltétlenül egy mimetikus Árva Bethlen Katát kapjon szoborként. Ortutay Tamás József Attila-szobra bizonyára nem aratott volna osztatlan tetszést tájainkon, hiszen a szobrász a versek soraiból állított össze egy vonatkereket. Miféle dolog ez már megint?! Itt nemcsak Fadrusz, aki egy remek szobrász, hanem Fadrusz stílusideálja a bálványunk. Ez nem a szobrászok, hanem a mentalitás hiányossága. Jobban esnék, ha József Attila a sínekre omolna.

Árva Bethlen Katát is könnyebb beépíteni abba, amit már úgyis tudunk, holott Szabó Gyula is megírta szép kötetében, az Ostorod volt-e Rodostó?-ban, hogy az „árva” a korban egyszerűen „özvegy”-et jelentett, nem valami végzetes elhagyatottságot és magatehetetlenséget.

De persze ha „árva”, akkor már nem is kell küszködnünk azzal, hogy megértsük. És ebben, a megértés elutasításában igazán klasszikus ez a táj.