A kályha, az abortusz és a szubszidiaritás

Van egy réges-régi mondás, hogy a kályhától kell elindulni mindig. Állítólag annak idején a tánciskolában úgy tanították a pároknak a tangót, a keringőt meg a hasonló táncokat, hogy a kályhától indították őket a bálteremben. Könnyebb volt ily módon kiszámolni a lépéseket, hogy ne ütközzenek bele senkibe és semmibe, de mégis körbetáncolják a termet. Biztosan így volt, de nincs erről tapasztalatom, nem jártam tánciskolába. Meg is látszik rajtam, szalonképtelen maradtam, néha sáros lábbal lépek a táncparkettra, mint például most is. Ennek ellenére figyelmébe ajánlom mindenkinek a kályhát. Ami már nem nagyon van, de el lehet képzelni. Visszanézve az elmúlt évtizedekre, azt hiszem, sokat segített nekem a kályha a politikában. Abban a politikában, amit úgy hívnak a mi esetünkben, hogy romániai magyar érdekképviselet vagy érdekvédelem. Rövidebben: magyar érdek. Bármilyen problémát kellett megoldani Bukarestben, Budapesten vagy Brüsszelben, és bármilyen táncot kellett táncolni, tangót, keringőt, rock end rollt vagy csárdást, jól fogott a kályha. Vagyis minden alkalommal fel kellett tenni a kérdést: mi az Erdélyben élő magyarok érdeke? És bármennyire is önösnek vagy rövidlátónak tűnik, mégis minden alkalommal bevált ez a módszer. Ugyanis nagyon hamar kiderült még a kilencvenes években, hogy ami jó a magyaroknak, az minden látszat ellenére jó lehet a románoknak is, mert tetszik, nem tetszik, együtt kell élnünk. Ami jó Nyugat-Európának, az jó Kelet-Közép-Európának és a Balkánnak is. És fordítva. Őszintén ajánlom politizáló utódaimnak ezt a kályhametaforát. A megoldás ilyen egyszerű: mi a jó nekünk?

Látom, ellentmondásba keveredtek a minap RMDSZ-es európai parlamenti képviselőink, és most egyikük kínos magyarázkodásra kényszerült. Hogy miért nem szavaztak meg egy EP-határozatot, amely elsősorban a női egyenjogúságot szándékszik kiterjeszteni. Úgy értem, nem szavazták meg, mert abortusz... Mert szubszidiaritás... Mert stb.

Nos, kedves barátaim, aki úgy gondolja, hogy a nők abortuszhoz való joga ne legyen alapjog, vagyis továbbra is lehessen ilyen-olyan okokból korlátozni, az kérdezze meg azokat, akik átélték a Ceaușescu-rendszer mindenféle szörnyűségét, többek közt a csakis szekuritátés felügyelettel végrehajtható nőgyógyászati vizsgálatokat. Az én nemzedékem és a nálam tíz-húsz évvel fiatalabb generációk, az egykor megszégyenített, megkínzott, sok esetben halálba kergetett lányok vagy asszonyok sokat mesélhetnének erről. Netán az illegális magzatelhajtásról, esetleg a Magyarországról vagy máshonnan becsempészett fogamzásgátló tablettákról. Szóval meg kell kérdezni őket, meg kell kérdezni minket! Sorolhatnánk a tönkretett életeket.

Meg aztán itt vannak a nőgyilkosságok vagy általában a nők bántalmazása, amit minél szigorúbban büntetne az Európai Unió, sőt, eddig azt hittem, hogy mi is. Ide kellene igazán az a bizonyos kályha. Az a sajátos érdek. Mert úgy tudom, hogy az RMDSZ jogvédői szerint – és szerintem is –, sajnos, még mindig van magyargyűlölet és magyarverés Romániában. Példának okáért Kolozsváron is voltak ilyen esetek. Máshol is. Mondhatnánk, hogy minden verés verés. Minden gyűlölet gyűlölet. Persze. Csakhogy a magyarverést például sokkal keményebben szeretnénk szankcionáltatni. Joggal. Hiszen ránk is, de az egész társadalomra nézve is veszélyes, ha egy kisebbséget nyelve, kultúrája, hovatartozása, vallása miatt bántalmaz a többség. Gondolom, ebben egyetérünk. Ugyanez a helyzet bármilyen más társadalmi csoport bántalmazásával. A „gyengébb nem” bántalmazásával, tehát a nőveréssel vagy nőgyilkossággal is. Magyar érdek-e hát egy minden szempontból nyitott társadalom, magyar érdek-e ezen belül a nők védelmezése? Igen, az. Pozitív diszkrimináció nélkül nincs demokrácia. És egyáltalán nem érdekel ezúttal, hogy miképpen szavazott ebben a kérdésben az Európai Parlamentben a Fidesz. Vagy az AUR. Vagy akár Manfred Weber. Vagy bárki. Csak az érdekel, hogy a mieink hogyan szavaztak, és hogyan kellett volna szavazniuk. Miközben nyilván nem csak nekünk kell érzékenynek lenni az intoleranciára. Végül is az Európai Parlamentben sok volt ugyan az ellenvélemény, de a többség mégis elfogadta azt a határozati javaslatot.

Menjünk tovább: szubszidiaritás? Hogy tagállami hatáskörökről van szó? Mármint az abortusz, a női jogok és hasonlók tekintetében. Szóljon valaki, ha rosszul emlékszem: mintha közös ügyünk lett volna, hogy az Európai Unió ne tekintse a tagállamok „hatáskörének”, vagyis hajdani bolsevik szóhasználattal „belügynek” a kisebbségi jogokat. A Minority SafePack, úgy tudom, pontosan erre való lenne. Mennyit dolgozott érte az RMDSZ! A FUEN-ben. Az Európai Parlamentben. Becsültem és becsülöm ezt a munkát, és bár egyelőre nem sikerült, bízom benne, hogy előbb-utóbb lesznek közös, kötelező normák ezen a téren is. Vajon nem úgy kellene-e értelmezni egy tolerancia-növelő EP-határozatot, többek közt a női egyenjogúságról szólót is, hogy egy újabb lépés lehet a Minority SafePack elfogadása felé is? Olvasom, hogy ifjabb EP-képviselőnk szerint, mivel közösségünkben ezek a viták megosztók, vagyis ahogy értettem, a vélemények megoszlanak, a politikai egység érdekében „el kell engedni őket”. Nem, szó sincs róla, egy felelős érdekképviseletben nem kell „elengedni” a vitákat, éppen ellenkezőleg, meg kell győzni saját közösségünket, hogy ott van a magyar érdek, ahol a tolerancia van, és ahol az erősebbek nem bánthatják a gyengébbeket. Miért gondolnánk, hogy van olyan magyar Erdélyben, aki ezt nem érti meg? Nekem úgy tűnt, hogy az idén tavasszal is, az elnökválasztáskor nagyon jól megértette mindenki, mit kell tenni, kire kell hallgatni, és kire nem. Többek közt ezt sem szabadna elfelejteni.