Bucsoiu: a hegycsúcs, ahol kiköptük a lelkünket, mégis életünk legszebb túrája lett

Vannak túrák, amelyekről az ember már az indulás előtt sejti: ez nem puszta kirándulás lesz, hanem próbatétel. A Bucsecs-hegységhez készülve pontosan ezt éreztük, amikor – a Nagyhagymás-hegység múlt évi fáradalmait kiheverve – ismét Szilágyi „Laza” Pista születésnapjának megünneplésére készülődtünk, torta helyett egy 2500 méter magas sziklafal és akadállyal teli meredek leküzdésével.

Első nekifutásra a Fogarasi-havasokra szerettünk volna feljutni, de azt a túrát az időjárás miatt az utolsó pillanatban le kellett mondanunk. Másnap is kanyargós úton jutottunk a Caraiman-csúcs (2384 m) helyett a Bucsoiura, mert Bușteni végtelen dugói rákényszerítettek, hogy ismét félrerántsuk a kormányt.

Egy brassói körforgalomban Pista csak annyit mondott: „Menjünk inkább a Mălăiești menedékházhoz, itt hajts ki.” Nem kérdésként, inkább mint aki már meghozta a döntését.

Ezúttal azonban nem bosszankodtam, mint előző nap, amikor már a Gyergyói-medence határából fordultam vissza a családomhoz. A gyomromban éreztem, ebből valami nagyobb kaland is kerekedhet.

A Bucsoiut (2493 m) ugyanis sokan alábecsülik, igaz, hogy nem a legmagasabb csúcsa a Bucsecs-hegységnek, de a maga hírhedt meredekségével, gyilkos szintkülönbségeivel bőven ígért izomlázat és fogcsikorgatást, talán még többet is, mint a pár méterrel nagyobb főcsúcs, az Omu (2505 m).

Elkezdtem inkább kutakodni az emlékeimben: honnan olyan ismerős a Mălăiești? „Hát persze – a Padina kereszt!”

Barcarozsnyó után, a Glăjăriei út végén egy ad hoc parkolóból indultunk neki. Innen vezet a fehér alapú kék jelzés a hegynek, csak előtte a nemzeti parkba belépőt kell venni. A gyakorlatban 18 kilométer, 9 óra – a Mapy.cz viszont inkább 12 órával számol. Mi tizenegy körül álltunk neki, este nyolc körül értünk vissza – 1800 méternyi szintkülönbséggel a lábunkban.

De ekkor még mosolyogtunk. A nap hétágra sütött, miközben két túratársunk éppen azért nem jött velünk, mert „biztos köd, sár és eső” lesz meg „takony idő”. Sebaj, ha már így alakult, kerestünk magunknak egy Negoiunál is nehezebb célpontot – mint utólag kiderült a számunkra.

Az első szakasz a Mălăiești menedékházig vezetett: 6 kilométer, mintegy 800 méter szintkülönbség. Papíron három és fél óra, nekünk kettő alatt megvolt. Egyeseknek ez maga a végállomás, olyan út, ami után legszívesebben visszaülnének az autóba – ha az elképesztő látvány és a visszaút nem marasztalná őket. Nekünk azonban csak bemelegítés volt.

Az ösvény eleinte ártatlan: fenyők árnyékában lépkedtünk, vashídon keltünk át a patakon, a gyökerekből természetes lépcsősor formálódott. Minden olyan békésnek tűnt, hogy szinte hihetetlen volt: tényleg ez lesz a pokol tornáca? Aztán az emelkedő lassan, de biztosan húzta egyre szorosabbra a csavart. Egy idő után a hátizsákban lapuló szendvics is kőnek érződött, a víz pedig mintha ólommal telt vödör lenne.

Néha a hegy mégis megengedett magának egy kis szelídséget. 1300 méternél egy tisztás fogadott, fából faragott padokkal, asztalokkal. Ez volt az első komolyabb kilátó is: a Kotla kalapszerű vonulata rajzolódott ki előttünk, mögötte pedig a Barcaság falvai és városai. Egy pillanatra kifújtuk magunkat, de tudtuk, 1720 méterig még köves, sziklás kaptatók várnak ránk. Megéri, sőt, nagyon megéri!

A menedékház előtti utolsó szakasz már megmutatta, mi vár ránk odafönt. A tisztásról hirtelen kibontakozott a Bucsecs konglomerátumainak vad szépsége, mögöttünk pedig a Keresztényhavas hullámzott. Innen az már kicsinek tűnt – mi viszont egyre inkább éreztük: nem egyszerű sétára jöttünk, hanem egy életre szóló küzdelem kapujához.

És amikor végül kiértünk a Mălăiești menedékházhoz, a Bucsecs hatalmas falai közé szorítva, minden fáradtság hirtelen eltörpült. A katlan közepén álló apró ház úgy hatott, mint egy játékdoboz, amit az ég elfelejtett visszazárni. Körben kétezres falak, felettünk az ég, előttünk a további út.

Ez az a pont, ahol sokan megállnak. Esznek, isznak, fotózkodnak, majd visszafordulnak. Jönnek ide kutyával, gyerekkel, barátokkal, szerelmet keresni. Ez a „kocaturisták” mennyországa: ide még fel lehet jönni, ha négykézláb is, de innen már kevesen mennek tovább. Számomra mindig érthetetlen, hogy épp itt hagyják abba. De persze, nem mindenkinek való a kétezres túra – veszélyes is, durván megterhelő lehet, ráadásul a csúcson sincsen minibár –, de mégis nagy kár kihagyni a madártávlatot, ami megmutatja, milyen apró és törékeny az ember a hegyhez képest.

Én itt még azt éreztem, hogy mindent meg akarok mászni. „Fátylat a kétszáz szintre, a Padinát is bevesszük!” – mondtam Pistának. „A Bucsoiuról át lehet menni az Omura és a Costilára is? Nosza, hát akkor rajta! Mire várunk?” Pista csak mosolygott, csitított, ekkor még ő volt a megfontoltabb, én pedig a zöldfülű, aki nem tudja, mibe tenyerelt bele. Dehát ő évek óta nézegeti magának a Bucsoiut, tudta a szintkülönbséget (igaz kevesebbre emlékezett, én „csak” az Omura rohantam fel egy alkalommal a lemenő napnál, az könnyűnek tűnt, még akkor is ha végül vaksötétben jöttünk le.

A pokol előtti tornác

A Malaiesti menedékház biztos pont. És mi is biztosra mentünk: ettünk, hogy legyen erőnk a további útra. A paszuly- és zöldségleves itt viszont olyan, mintha valaki véletlenül elfelejtett volna beletenni bármit a vízen kívül, de a főételek egészen vállalhatók voltak. Az étel végül is csak ürügy volt: 15 perc pihenő, egy gyors ruhacsere – mert a hátunkról patakban csorgott a verejték –, és már indultunk is tovább. Tudtuk, hogy innen kezdődik az igazi próbatétel.

A térkép szerint az első jelzésig, a Brâna Caprelor felé, nagyjából egy kilométer, majd újabb több száz méter szint és 2,5 kilométer, ami három órányi kapaszkodást ígért. Papíron kezelhetőnek tűnt. A valóságban viszont minden lépés egy apró lázadás volt a testünk ellen. Mi nem álltunk meg pihenni – csak ha a lábunk végleg felmondta a szolgálatot. Így tartottuk magunkat tempóban, de tudtuk: másnak ez akár duplán is eltarthat.

Ahogy elindultunk a kék sáv jelzésen, a ház lassan zsugorodni kezdett alattunk. A völgy kinyílt, a Malaiesti-patak szikrázott a mélyben, lovak legelésztek, mintha kárörvendve figyelnék: „Na, ezek meddig bírják?” A talaj egyre kövesebb lett, az ösvény pedig egyre meredekebb. Minden szerpentin után elhittük: most már biztos a gerinc. Aztán kiderült: nem, a hegy csak újabb próbát gurított elénk.

A Bucsoiu útja nem tűr félmegoldásokat. A zöld lassan átadta helyét a szürkének: eltűnt a fű, helyét kavicsos omladék és sziklatömbök vették át. A jelzés sem a fatörzseken virított már, hanem a kövek oldalán, és persze mindig fölöttünk. Egyre többször kellett a kezünkkel is kapaszkodni. Itt-ott láncok segítettek – olyan érzés volt, mintha a Királykőn másznánk.

A levegő ritkult, a szív kalapált, az izmok tiltakoztak, és az ember gondolatai lassan kikoptak. Már nem azon járt az eszem, hogy mit keresek itt, hanem csak azon, hogy a következő lépést megtegyem. Pista hangja néha visszahozott: „Jössz már? Hol vagy? Nagyobb ívben vedd, úgy kevésbé fáj!” A szavai egyszerre bosszantottak és segítettek.

És akkor egyszer csak kinyílt a kilátás. A Tiganesti-gerinc meredek falai álltak előttünk, mögöttük a Királykő sziluettje, tarajos gerince, a távolban pedig a Fogarasi-havasok kőszürke katedrálisa. Olyan pillanat volt, amikor a szenvedés hirtelen értelmet nyer. Az ember megáll, és tudja: ezért a látványért jött. De a Bucsoiu nem engedett sokáig gyönyörködni. A csúcs még odébb volt, és minden porcikánkban éreztük: az igazi harc csak most kezdődik.

Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a hegytől

Ahogy a Bucsoiu felé kanyarodtunk, a piros jelzés vette át a vezetést. Innen már nem volt mese. A csúcstól még mindig kilométerek és szintek választottak el, a térkép másfél órát írt, de az idő ilyenkor lényegtelen. Itt már nem az órával, hanem a saját testeddel küzdesz.

A füves foltok végleg eltűntek. Csak a kő maradt, és a jelzések mintha direkt a leglehetetlenebb helyekre kerültek volna: fölöttünk, a sziklák peremén, meredek párkányokon. Minden egyes felfelé pillantás olyan volt, mintha a hegy kinevetne: „Azt hitted, eddig nehéz volt?”

A szerpentinek beszűkültek, néhol eltűntek, és egyszerűen nekivágtunk a falnak. Nem kellett kötél, nem volt klasszikus értelemben vett mászás, de a comb, a térd, a tüdő egészen más véleményen volt. Egy idő után nem éreztük a lábunkat, csak az akarat vitt előre.

Szemből olykor emberek jöttek, akik visszafordultak. Zihálva, izzadtan, legyőzötten ereszkedtek lefelé, sokszor a csúcs közelébe sem érve. Nem hibáztattuk őket – a Bucsoiu könyörtelen –, de bennünk ott volt a dac: ez egy születésnapi túra. Ha tavaly a Nagyhagymást bevettük, akkor idén nem mondhatjuk azt, hogy elég.

És egyszer csak ott lobogott előttünk a román zászló. Tájidegen volt ebben a kietlen magasságban, mégis úgy néztük, mint a megváltást. 2493 méteren álltunk, kezünkkel a zászlórúdba kapaszkodva, és hirtelen minden fáradtság mögénk szorult. Körben olyan panoráma tárult elénk, amit szavakkal nehéz visszaadni: alattunk a Prahova-völgy, mögöttünk a Tiganesti, távolban a Királykő és a Fogarasi-havasok. Beláttuk az egész Barcaságot, mintha repülőből néznénk.

Pista rám nézett, fáradtan, de boldogan. Megölelt, és percekig csak álltunk a szélben, amely itt fent hideg és éles, mégis pihentető. Tudtuk, hogy a hegy legyőzése nem arról szól, hogy felértünk. Ez a csúcs arról beszélt, hogy bennünk még mindig ott a kitartás, a fiatalos dac, a vágy, hogy időről időre mindent kint hagyjunk a magasban: az izzadtságot, a gondokat, a hétköznapok terhét.

A Bucsoiu pillanatnyi békéje kárpótolt mindenért. Talán soha nem volt ilyen szép csúcsmászásunk.

A lefelé vezető „rövid út”, ami valójában a pokol gyomra lett

A csúcson sokáig nem időzhettünk. A szél csípett, a hideg átjárt, és tudtuk: innen még hosszú az út hazáig. Miközben téliesen felöltöztünk – sapka, kesztyű, maszk és pulóver került a szélfogó dzseki alá –, Pista előállt a nagy ötlettel.

„Ne ugyanazon az ösvényen menjünk vissza. A piros jelzésű rövidítéssel legalább egy órát spórolunk.”

Egy órát lefelé, a hegy oldalában, szinte derékszögben. Már az ötlet is hátborzongató volt. Aki járt már ilyen rövidítőkön, tudja: ha az ösvény ennyire meredek, az időnyereségért az idegeiddel és a térdeiddel fizetsz. Pista beceneve azonban nem véletlenül a „Laza”: az ilyen „könnyítéseink” okozták már többször is, hogy majdnem odavesztünk.

És tényleg: a „rövid út” egyetlen hatalmas zuhanás volt a mélybe. Szerpentinnek nyoma sem, csak a nyers meredekség. Sziklákon csúszkáltunk, láncokba kapaszkodtunk, sodronyok lógtak ott is, ahol nem kellett, és hiányoztak ott, ahol remegő kézzel igazán jól jöttek volna. Olyan volt, mintha a hegy szándékosan játszana velünk: ott adott segítséget, ahol nem volt rá szükség, és ott vonta meg, ahol a legjobban vágytunk volna rá.

A botok, a jó bakancs és a technika mentettek meg attól, hogy egyszerűen elcsússzunk és porrá zúzzuk magunkat. De minden egyes lépés lefelé újabb próba volt. Annyira meredek volt, hogy néha inkább másztunk, mint ereszkedtünk – csak most nem felfelé, hanem lefelé, a semmibe.

A málnás, bozótos részeknél ugyan akadt némi vigasz: bogyót csipegetni jó ürügy volt a pihenésre. De a lejtő könyörtelen maradt. Pista egyre türelmetlenebb lett, folyton rám szólt: „Ne málnázz már, gyere, ne maradj le, gyorsabban!” Ő rohant, mert rájött: az egy órás út valójában több mint kettő. Én viszont lassítottam. Félig akaratból, félig félelemből: tudtam, hogy ha elkapkodom, kicsúszok. „Menjen, ha akar” – mondtam neki. „Én nem ölöm meg magam.”

És amikor már azt hittük, hogy vége, jött a legrosszabb hír: annyira lementünk, hogy vissza kellett kapaszkodnunk a Malaiesti szintjére. Mintha a hegy kicsúfolna: „Nem elég, hogy megjártad a poklot, tessék, mássz vissza, ahonnan indultál.”

Pista persze türelmetlenül nógatott: „Gyere már, ne maradj le.” Én meg ott álltam, és inkább összeesni lett volna kedvem, mint előre menni. Félig viccelődve, félig komolyan odavetettem: „Jó, akkor én itt maradok. Szólj a feleségemnek, hogy szeretem.” Mire ő csak legyintett: adjam át neki inkább személyesen, mert nem akar a nekem szánt sodrófa alá kerülni.

Valahogy aztán mégis elérem a Malaiesti menedékházat, és tudom: túléltem a legrosszabbat. De a tortúra itt sem ért véget…

A Malaiesti menedékház után még öt kilométer várt ránk lefelé. Ugyanazon az úton, amin reggel jöttünk, csak most minden lépés idegtépően hosszúnak tűnt. Ez már nem a tájban gyönyörködésről szólt, nem beszélgetésről, nem viccelődésről. Ez a vonszolás órája volt. Az ember csak megy, mert muszáj menni.

Néha egy-egy panaszos felkiáltás törte meg a csendet: „Jesszusom, itt jöttünk fel?” vagy „Nem mondod, hogy ennyit másztunk felfelé!” A fák közé bújt ösvény, ami reggel még frissnek és barátságosnak tűnt, most kíméletlen volt: minden kanyar újabb csalódás, hogy még mindig nincs vége. A térd remegett, a láb fájt, a váll alatt ólomsúlyként húzott a zsák.

Este 8 körül értünk vissza a kocsihoz. Kimerülten, izzadságtól és portól bűzösen, de valahol belül diadalmasan. Tudtuk: túltoltuk. A Bucsoiu nem lesz egyhamar újra a listánkon – legalábbis ezt mondogattuk akkor. De éppen ettől lett az év legszebb túrája. Az a fajta kaland, amit sosem felejtesz el, és amit titokban, mélyen mégis újra szeretnél átélni.

A Bucsoiu nem könyörületes hegy. Nem adja könnyen a csúcsát, és nem enged el könnyen sem. De talán épp ezért különleges. Nem lehet félvállról venni, nem lehet odavetni a barátok elé egy hétvégi programnak. Ide csak úgy érdemes jönni, ha kétszer átgondolod, majd jól megrágod, hogy vállalod-e. Mert itt minden lépésért harcolni kell, minden métert meg kell szenvedni.

Aki végigcsinálja, az nem csak egy 2493 méteres hegycsúcsot hódít meg. Hanem önmagát is, a saját határait, félelmeit, dacát.

A túra végén, izomláztól és fáradtságtól reszketve, az ember mégis boldog. Mert tudja: egy napra kiszakadt a hétköznapokból, és olyan helyre jutott, ahová nem mindenki ér el. Felnézett a Bucsoiura, és a Bucsoiu visszanézett rá.

És bár a test három napig sajog utána, a gondolat már másnap visszakúszik: talán egyszer mégis visszatérünk. Mert a hegy mindig ott lesz. És mindig hívni fog.

A túra térképe: