Megmásztuk a Csukásnak azt a gerincét, ahol a szél rododendronmezők fölött zúg, és sziklák őrzik a kilátást

A Csukás-hegység messzebb van, mint szeretnénk. Székelyudvarhelyről vagy Gyergyószentmiklósról indulva legalább három órát kell autózni, hogy egyáltalán a hegylábhoz érjünk. Egynapos túránál ez azt jelenti, hogy hajnalban indulsz, és amikor hazaérsz, a család már rég alszik – vagy legalább úgy tesz, mintha nem lenne kérdésük. Mindez azonban most sem tartott vissza attól, hogy messzire merészkedjünk, és az erdélyi magaslatok egyik legkülönlegesebbikében kalandozzunk Szilágyi „Laza” Pista túratársammal.

Az első látogatásomkor én is azok közé tartoztam, akik a klasszikus Csukás-csúcsot (1954 m) másszák meg, hisz másról nem is hallottam addig. De már akkor világossá vált számomra, hogy ez a hegység minden szempontból kiemelkedő: van benne tágas fenyves, izzasztó kaptató, nyitott gerincszakasz, és főleg – VÉGIG gyönyörű táj.

Sokan a főcsúccsal letudják a hegységet. Pedig az igazi élmény akkor kezdődik, amikor máshonnan nézel rá.

Ezért is döntöttünk úgy, hogy most a keleti gerinc szinte ismeretlen ormát, a Gropșoare csúcsot (gödrös, mélyedéses, 1883 m) célozzuk meg, és ez valóban új szintre emelte az élményt. A Gropșoare ugyanis nemcsak alternatíva, hanem tükör: innen látszik igazán, miért szeretjük a Csukást. Nem a magasság számít, hanem a hegy arca. Pontosabban: ezer arca – ahányan néznek rá, annyiféleképp mutatja meg magát.

Nem oda mész, ahol mindenki jár, és ettől még izgalmasabb

Tudod, hogy ott vagy a Csukás közelében, ha a Tatrangfői-hágóhoz (Bretocsa-hágó) közeledve meglátod a parkolót balra tőled, hisz ez a főcsúcs felé vezető egyik túraösvényt jelzi. A másik útvonal is ismerős lehet sokaknak, amivel a 14 éles szerpentin után lehet találkozni, a Keia ásványvíz-palackozó üzem mögött. Ha azonban unortodox módon tovább mész Cheia falu irányába, és letérsz a Vörös-hegy menedékház (Cabana Muntele Roșu) felé.

Itt egy erdei aszfaltúton találod magad, ahol a szerpentinek tovább emelkednek – és a kaptató olyan, mintha valaki ralinak építette volna. A menedékháztól nem messze lévő parkolóban hagytuk a kocsit, aminél piros tetejét látva, úgy tűnik a név nem túlzás: már messziről virít. De már a parkolóból is látni a Gropșoare csúcsot, a gerincet, sőt még a Zăganu (a román elnevezés a szakállas saskeselyűre utal) sziklaképződményeit is, amitől egy pillanat alatt megjön az ember motivációja. Aki csak idáig merészkedik valamit enni, inni – már az is jól jár. A hegy aljában is akad olyan látvány, ami vetekszik a híresebb turisztikai célpontokkal – csak fentebb nincsenek lacikonyhák, amik elrontanák a látványt.

Az első szakaszon egy esztenán vezet keresztül az út, ahol szamarak legeltek közömbösen. Innen viszont nincs kegyelem: míg például a Csalhó Toka csúcsához relatíve kényelmes szerpentin vezet, itt a kaptató nyílegyenes, kíméletlenül felfelé tör. A szintkülönbség viszont azonos: 1200 méter körül számolunk. A túrabotok jól jönnek, az izzadság garantált – ez nem a Krúbi-féle „nehézlábérzés”, hanem inkább az „égető combfeszülés” műfaja. De amint kiérünk a hegyhátra, a meleg eltűnik. Előbb csak enyhe szellő, aztán fagyos roham didergeti az izzadt hátunk – átöltözés, szélkabát, majd ismét nap, izzadás, szél.

A test nem tudja eldönteni, fázik-e vagy melege van, de a lélek tudja: ilyen közegben lenni kiváltság. A „kicsihalál” (elenyésző szenvedés) nem számít. Mi a nagyra törekszünk. A gerinc innentől már nem igényel komoly emelkedőket – kivéve, ha mint mi, „mindent is” meg akar mászni az ember.

A mászás öröme, az oxitocin, a látvány, a lendület: ezek együtt azt eredményezték, hogy beiktattuk minden kilátópont vagy magaslat meghódítását. Talán attól tartva, hogy túl korán vége lesz, és le kell ereszkedni – pedig még csak most indult be igazán.

Felértünk a Gropșoare tetejére, ahonnan valami egészen különleges átnézni a Csukás-csúcsra. Innen látszik igazán a hegység konglomerátumos karaktere: hatalmas, formás sziklatömbök állnak sorfalat a füves gerincek fölött – mintha a hegy minden csúcsa egy újabb bemutatkozás lenne. Nem hiába büszkélkednek névvel valahányan közülük, mint a pletykás vénasszonyok, fekvő óriás, terhes nő és hasonlók.

Ez a látvány nem véletlen: a Csukás a Kárpátkanyar egyik legfiatalabb tömbje, főként konglomerátumból épül fel, ezért ilyen egyedi a formavilága. A szél, a fagy és az idő formálta különleges alakzatokká, mint a híres Babele la Sfatot (tanácskozó öregasszonyok) vagy a Goliat-sziklát. A növényvilág sem utolsó: június végén a lejtőket rózsaszín szőnyegként borítja a virágzó havasi rododendron – ahogy most is történt.

De ezzel nem elégszik meg az ember. Ott van még a másik oldal is, ahol újabb látvány és tömbsorozat csalogat.

A Gropșoare után elindultunk a be nem tervezett Zăganu (1814 m) orom meghódítására is – úgy csalogatott, mint bulizó kolozsvári egyetemistát a hajnali shaorma: bűn lenne kihagyni. Egy képbe nem fért bele, amit ott megtapasztaltam – 500 felett jártak a kattintások.

Halmoztuk a szintkülönbségeket a le-fel menetekben. A konglomerátumtömbökből lehullott, apró, mozgó kövek bokatörő csúszdává változtatták a lejtőt – visszakapaszkodni köztük élmény volt, kihívás is egyben. Már csak szemmel követtük a Căzăturii (esés) és a Colțul Vânătorului (vadász szeglete) magaslatait: kíváncsiságunk odavonzott volna, de végül visszafordultunk a Gropșoare felé.

A főcsúcs is szóba került. Eljátszottunk a gondolattal, hogy átmegyünk, de az idő és a szintkülönbség végül lebeszéltek róla. A statisztikák szerint ekkor már megtettük az összesen 13 kilométeres táv felét (a túra végéig 1242 méter emelkedéssel számolva, 1568 kalóriát elégetve). Az okosóra szerint 5 óra 43 perc alatt teljesítettük az útvonalat, amiből nyilván a nagyobb rész (3-4 óra) a feljutás – a Mapy ezt letérések és pihenők nélkül nagyjából 5 órásra saccolta. Szóval megnyugodtunk.

Lejtmenetben szamarak, szél és citerahangok között

Visszafelé már enyhült a tűző nap ereje, a szél is alább hagyott, de továbbra is kitartottunk amellett, hogy minden elérhető panorámapontot útba ejtsünk. Az áfonyás ösvények között bolyongva néha úgy tűnt, a hegy sem akarja, hogy hamar leérjünk. A gerincen már csak a kilométerek állták utunkat. Itt-ott túrázókkal találkoztunk, akik még nálunk is később indultak – a hosszú nyári világos miatt ezt is meg lehet tenni. Az erdős részhez visszaérve egy juh- és kecskenyájba botlottunk.

A pásztor, mint kiderült, valószínűleg nem románul, hanem saját fejlesztésű „citeranyelven” kommunikált az állataival. A juhok úgy reagáltak egy-egy zenei hangra, mintha elektromos impulzust kaptak volna.

A kecskék között lehettek hegyikecskék is – legalábbis olyanok, akik métereseket ugrottak ad hoc. Egy-egy kos velünk is próbálkozott, de a pásztor hangja hamar visszarendezte a hierarchiát – mintha tényleg egy citerával irányítaná a domboldalt.

Az erdős szakasz visszafelé már-már túl könnyűnek tűnt – ki-ki siklott a lábam alól az agyagos, poros talaj, de nyakát itt senki sem töri. A fák gyökerei kapaszkodónak is megteszik. Nemsokára újra az esztenánál találtuk magunkat, a legelésző szamaraknál, akik ugyanott álltak, mintha számukra nem telt volna el az idő.

És összességében elmondható: vannak magaslatok, amelyekhez gyakran visszatérsz. Aztán vannak olyanok is, ahová ritkán jutsz el – és talán pont ezért lesznek fontosak. A Csukás-hegység nekem ilyen. Másodszor jártam itt, de már most tudom, hogy vissza fogok térni. Nem a főcsúcs miatt. A gerinc miatt. A szél miatt. A rododendronmezők miatt. És azért az érzésért, amikor az ember áll egy ismeretlen csúcson, és a megszokottat látja rajta keresztül újra – másként.
Hatalmasnak érzed magad, és mégis porszem vagy – szabadon.

Túránk térképe: