A felhők fölött jártunk a Bucsecs-hegységben, ahol derékig ér a hó

Ott állsz a Padina Crucii kilátónál 1897 méteren, és az az érzésed támad, hogy ez maga a mennyország, mert nem mindennapi élményben van részed: a felhők gyakorlatilag a lábaid előtt hevernek, miközben jómagad egy bű nagy vaskereszt tövében állva nézel büszkén szerteszét. Közben hallod, ahogy a gyergyói túratársad „korty sörrel” kínálgatja az embereket, és valakinél a pálesz is előkerül. Így már csak remélni tudod, hogy ez nem egy álom, vagy még rosszabb, hogy nem a mennyben járkálsz. Elvégre rövid nadrágban téblábolni a derékig érő hóban, a jeges kapaszkodón pedig hágóvas vagy bakancsra felhúzható csúszásgátló karmok nélkül jönni nem volt a legjobb ötlet.

„Jobban teszi az ember, ha a túratársak között keres magának párt, mert ha a kocsmában szedi össze az emberét, akkor az nagy eséllyel kikapcsolódni is oda fogja vinni. És hát túrázni azért mégis csak jobb!” – hangzott el a bölcselet az egyik túratárstól a Bucsecs-hegységben. Ide azonban akkor is megéri ellátogatni, ha épp nem párt keres az ember. A Mălăiești menedékházig (1720 m) vezető turistaösvény pedig a kezdő túrázóknak is nagy élményt jelenthet, miután kevés anyagi befektetéssel sok itt a látnivaló, lenyűgöző a táj és könnyű túra lévén még a kezdő túrázóknak sem jelent túl nagy erőfeszítést.

A menedékház felé vezető úthoz eljutni Sepsiszentgyörgytől Barcarozsnyóig (Râșnov) – és egy picit még tovább – nagyjából 50 kilométeres autóutat igényel. Azt pedig – a túra megtétele után – nem győzöm hangsúlyozni, hogy az időjárás mennyire becsapós tud lenni, ezért érdemes rétegesen öltözködni, és a magas hegyi túrákhoz megfelelő felszereltséggel elindulni.

Én első alkalommal vágtam neki a Mălăiești menedékház felé vezető útnak, és a sepsiszentgyörgyi tavaszias időjárás könnyedén megtréfált. A napsütés láttán eszembe se jutott, hogy melegebben öltözzek, mert január van és a hegyekben hó is lehet. Csak a kocsiban világosítottak fel túratársaim, elég rossz lesz nekem leggings futónadrágra húzott sortban végigcsinálni a 15 kilométert. A Bucsecs-hegységben az enyhe tél ellenére térdig érhet a hó, miután a legmagasabb csúcsa már 2500 méter fölötti magsságban van. De ekkor erre még naivan legyintettem a napsütésben: „á, biztos nem lesz hó”.

A Brassótól mindössze 15 km-re található Barcarozsnyón azonban (számomra) meglepő fordulatot vett az időjárás: az ég elszürkült, köd takarta el Erdély legnagyobb parasztvárát, amit egyébként önmagában is érdemes felkeresni. Kicsit olyan volt a barcarozsnyói idővel szembesülni, mint amikor egy horrorfilmben valami rossz következik: hirtelen minden elsötétül, megszólalnak a baljós zene első akkordjai, fenyegető szél kerekedik a semmiből, és ijesztő árnyékok vetődnek az addig békés, nyugalmas tájra.

A megérzésem nem csalt, az első peches pillanat az volt, amikor eltévedtünk. Sepsiszentgyörgyön ugyanis hiába tisztáztuk az Erdélyi Kárpát Egyesület – Háromszék harminc fős csapatával, hogy a mi autónkban is van olyan személy, aki ismeri az utat a túraösvényig, Barcarozsnyón az ismerősöm bevallotta, szégyellte elmondani, hogy fogalma sincs róla, hogyan jutunk el a megbeszélt találkozópontig. Vagyis az autómban hiába ült négy utas, közülünk senki sem tudta merre kell menni, hogy kilyukadjunk a turistaösvény kezdetéhez.

A GPS-el és Moldován Reinitz Erzsébet túravezetővel volt szerencsénk, aki a túravezetést lényegében már telefonos segítségnyújtással megkezdte. Én pedig hálát adtam az égnek azért, hogy egy szervezett túrán vettünk részt, ahol a túratársak mindig kihúzzák egymást a slamasztikából. Hiszen annak ellenére, hogy a 15-18 kilométeres túra a könnyebb útvonalak kategóriájában szerepel, a felkészületlenség és a terepismeret hiánya tett arról, hogy az adrenalin-löketek meglegyenek végig. És még nem szóltam a kiszámíthatatlan meglepetések garmadájáról, amelyek a helyszíni kellemetlenségen túl arra voltak jók, hogy később legyen mit könnyes nevetéssel mesélnem a haveroknak. Kezdve azzal, hogy percekkel a túra megkezdése előtt a kezemben maradt a táskám zipzárja, tehát a hegymászás további részében nagy esély volt rá, hogy kipotyogtatok ezt-azt a zsákból, amit hiába keresek, ha a méteres hóba esik. Folytatva azzal, hogy kár volt nem bevásárolni hágóvasból vagy bakancsra felhúzható csúszásgátló karmokból, mert a kapaszkodón sokat segítettek volna.

A magashegyi túráknál egyébként érdemes megfigyelni, ahogy a táj 100 méterenként változik. Azon a helyen, ahol az autóval leparkoltunk még zöldellő fák voltak, több patakon és egy enyhe emelkedőn felkapaszkodva azonban már egyre erősebb lett a köd és megjelentek a hófoltok is. Tovább haladva a fenyőkről „ökörnyálként” lógtak a megfagyott pókhálók vagy a fagy kreatív képződményei. A fák pedig egy idő után fehéren, szürkén tűrték az egyre hidegebb és téliesebb klímát, mígnem nagyjából elérkeztünk a természet által rajzolt, képzeletbeli határhoz. A Bucsecs-hegység lábánál már a hó volt az úr, bármerre néztünk.

Egy kisebb kapaszkodó után megpróbáltunk egy kilátóról szétnézni, de a köd miatt ez lehetetlen küldetésnek bizonyult, az alattunk lévő táj és a hegycsúcs is eltűnt a fehéren kavargó takaró alatt, így hamar tovább indultunk a Poiana Mălăiești tisztásig, ahol viszont már a látvány mindenért kárpótolt. A fenyvesből előbújtak a csúcsok, és hegyoldal is láthatóvá vált. A Nap pedig itt hét ágra sütött és felfedte az addig szégyellős, ködbe burkolódzó természeti csodákat.

Ezután már nem sok maradt utunkból a Mălăiești menedékházig, de a java még hátra volt. Ezen az utolsó szakaszon ugyanis könnyedén végigsétálhatott az, aki időközben a bakancsára hágóvasat vagy felhúzható csúszásgátló karmokat felszerelte. Nélkülük azonban ahol a víz vagy a hó megfagyott, „banánhéjon táncoltak a talpak”. Nem egyszer előfordult, hogy a túratársak közül egyesek padlót fogtak. Engem is egy hajszál választott el az eséstől, mivel mondanom sem kell, hogy felszerelésem erősen hiányos volt. Indulás előtt betértem ugyan a túraboltba, de amikor láttam, hogy 300-400 lejembe fájna egy pár csúszásgátló karom, rögtön eldöntöttem, hogy én azok nélkül is meg tudom tenni a távot. Az egyik túratársam azt is kitapasztalta helyettem, hogy az 50 lejes kínai csúszásgátló karmok semmilyen tekintetben nem helyettesítik az igazit: egyrészt továbbra is csúsznak. Másrészt szét is estek a túra végére.

Sérülés azonban szerencsére nem történt, és hamarosan a Mălăiești menedékházhoz értünk, ami jó idő esetén az első igazi megállónknak számított. A menedékháznál elképesztően látvány fogadja a turistákat. Mögöttünk a kék ég és a ködfelhők találkoztak. Előttünk a Bucsecs-hegység csúcsosodott szürke szirtjeivel, amelyeket betakart a hó. A táj olyan elképesztő hatással volt ránk, hogy már nem volt kérdés, a Padina Crucii kilátóig (1897 m) elmegyünk-e. A 200 méteres emelkedőt ennél sokkalta fáradtabban is bevállaltunk volna, hát még így, hogy a menedékháznál előzőleg meleg ételt, kávét/teát és pihenő időt kaptunk a csodaszép tájhoz.

Utóbbira – mint később kiderült – szüksége is volt a túrázóknak a rettentően meredek kapaszkodóhoz, ami két oldalt derékig, máshol nyakig érő hóréteg között vezetett végig és főleg a combizmokat terhelte meg. Igaz, magát az útvonalat már nem nekünk kellett kitaposni.

A kilátóhoz sok turista jár, akik az ösvényt időről időre letapossák, de ha nem tennék, akkor a hegyi mentő szolgálat gondoskodna róla. A Padina Crucii kilátóig pedig szerencsére annyira sokan azért nem akarnak egyszerre feljutni, hogy a szűköcske hely felé vezető ösvényen sorok alakuljanak ki. A kilátóhoz érve már találkoztunk másokkal is, ott az volt a szabály, hogy a régi csapat átadja a helyét az újnak, és odébb pihen meg a leereszkedés előtt.

A tapasztaltabb és több idővel rendelkező túrázók melegebb időszakokban a Mălăiești menedékház mellett sátrakat húznak fel, hogy akár több napi túrával, de útba ejtsék a Padina Crucii után a Țigănești-völgyet és tavat, ami hótakaró nélkül plusz 30-60 percbe kerül. A bátrabbak a Scara (2422), az Ocolit (Bucura Dumbrava – 2503 m) csúcsokat is célba szokták venni, valamint a Bucsecs-hegység legmagasabb Omu (2507 m) csúcsát.

Ami minket illetett, bár a sportosabb kirándulókban lett volna annyi szufla, hogy tovább menjenek Țigănești-tóig, de részben a fáradtabb társak miatt, illetve mert az eredeti terv is csak eddig szólt, Moldován Reinitz Erzsébet túravezetővel csakhamar visszaindultunk az autókhoz.

Igen ám, de aki már mászott fel valahová, az tudja, hogy még a felfelé vezető biztos lépések is bizonytalanná válnak lefelé menet, és a masszív hórétegben itt is ez történt. Ahogy a túra iránya megfordult, vezetőnk arra figyelmeztette a társaságot, sarokkal lépjenek és vigyázzanak, mert csúszós lesz, és valóban az volt. Volt, aki kibírta esés nélkül, volt, aki bukdácsolt lefelé, és volt B. Róbert barátom, aki, már nem is küzdött a gravitációval és az ülepén csúszott le a kilátótól a menedékházig. Akik viszont igyekeztek a menedékházig vezető utat talpon megtenni, azoknak a két oldalt lévő fenyők segítették az útjukat, ami sokszor engem is megmentett a leeséstől.

Kisebb erőbefektetéssel pedig fele annyi idő alatt le is értünk a menedékházhoz, ahol csoportképet készítettünk, és rövid pihenő után ismét lefelé araszoltunk. Többnyire könnyű volt a lefelé vezető út, de a jeges szakaszon ismét felmerült a hágóvas és bakancsra felhúzható csúszásgátló karmok hiányának problémája. Ezen túljutva, és a Mălăiești hegyi tisztást érintve azonban már csak gyönyörködnünk kellett a tájban, és leereszkednünk az ösvény mentén. A zúzmarás, jeges pókhálókkal díszített fenyők pazar, mesebeli tájat varázsoltak nekünk , és egy ponton egy kisebb vízesés is beszállt a káprázatos látványversenybe.