Ködösre sikeredett a vért izzasztó Csalhó-túra, de legalább a lépcsőkből elegünk lett

Szilágyi Istvánnal az apróbetűs részek nyomába eredtünk, hogy Székelyudvarhelyről indulva, emberkísérlettel (azaz magunkon) leteszteljük a Csalhó-hegységet (Masivul Ceahlău). Pontosabban, hogy milyen felkapaszkodni a Csalhó legfontosabb hegycsúcsára, a Tókára (Toaca, 1904 m). És elmeséljük, miért érdemes kétszer meggondolni a túrát azoknak, akik nem érzik magukat elég felkészültnek, miért érdemes más célpontot választani, ha az időjárásjelentés felhőkről beszél, és miért volt csalódás a Tóka ikonikus lépcsősorát megmászni, ami csak látszólag könnyíti meg a turisták dolgát.

Elcsángálni a Csalhóig buli

Udvarhelyről Gyergyószentmiklós felé vettük az irányt, és csakhamar Neamț megyében találtuk magunk, ami egyben azt is jelentette, hogy részben magunk mögött hagytuk Erdélyt, részben pedig benne vagyunk még, hisz a Csalhó-hegység alsóbb, nyugati része egykor Erdély Csík vármegyéjéhez tartozott.

Sőt, a székely azért is otthon érezheti magát a környéken, mert nincs egyedül. Karácsonkő (Piatra Neamț) és Bákó (Bacău) körül még ma isnégyezer magyar nemzetiségű ember, azaz csángó él.

Orbán Balázs egyébként A tölgyesi szoros (1868) című írásában erről úgy fogalmaz: „A Csalhó már Moldvában van, de a Kárpátok vonalába esvén, miután a Kárpátok par excellence magyar havasok, tehát ez alapon a Csalhót is magunknak sajátítjuk, annál is inkább, mert szent István korában az Erdélyt keletről övedző Kárpátok egészen a moldovai térségig mind Erdélyhez tartoztak. Hófehér szirtei távolból úgy néznek ki, mintha hófedettek lennének. E havas alakzata gyönyörű, déli szöglete óriási lépcsőzetszerűleg van szakadozott szeletekben lemetszve, északi bütüje felhőszerű hullámzatokban tornyosul fel félelmes magasságig.”

A Csalhó-hegység és környéke tehát egy kis honismereti túra is lehet azok számára, akik nagyobbat kanalaznának az útból. De nem is kell épp Bákóig menni, hogy különleges élményben legyen részünk.

Nekünk már a Csalhóhoz vezető autóutunk is lenyűgöző volt: szurdokok, erdők, hegyvidék, dimbek-dombok, hajtűkanyarok, csodaszép tavaszi virágok kísértek az utunkon. Persze addig, amíg nem lett hirtelen tél… A Gyergyói-medence ugyanis nem vicceli el a telet, sőt, marasztalja sokáig. Olyannyira, hogy a Libánon és a Pongrácz-tetőn a kocsim kerekei meg-meg csúsztak néha, pedig még a nyári gumi fel se került rá.

Azok pedig, akik az útvonalat ismerik, biztosan tudják, hogy Csalhó felé menni két másik látványosság miatt is érdemes: Székelyföld felől a Gyilkos-tó és Békás-szoros is útba esik. Ha az ember csak egy lángosra, kürtőskalácsra és szájtátásra áll meg, akkor még az egynapos túra napvilágnál való befejezését sem kockáztatja.

Ezek a látványosságok önmagukban is kihagyhatatlanok, a Csalhóról pedig szép időben látható, ahogy a hegységet a Péntek-nyereg összeköti a Hagymás-hegységgel, délen a Békás völgye választja el a Tarkő-hegységtől, keleten a Beszterce folyón kialakított Békási-víztároló képez határt az Esztena-hegység felé, míg északon, a Kis-Beszterce völgyén túl a Besztercei-havasok emelkednek.

A méret nem mindegy a csalóka Csalhónál sem

Azzal a szándékkal hagytuk magunk mögött Erdélyt és érkeztünk meg a hegység keleti oldalára a „laza túrák” (azaz izmokat nem kímélő mászás) koronázatlan királyával, Pistával, hogy az 1904 méter magas Tókát bevegyük.

A Csalhó Tókája ugyanis az egyik nagyon fontos csúcs, igaz, a tévhitekkel ellentétben nem a legmagasabb, az a Nagy Aklos (Ocolașul Mare), ami mindössze három méterrel (1907 m), de magasabb.

A méret azonban nem minden. A Tóka így is a Csalhó legismertebb csúcsa, ide jön a legtöbb turista, mert itt található az égig érő lépcsősor.

A hegynek nekivezetett lépcsők az évek során szinte elengedhetetlen kellékévé váltak a csalhós kilátásból szemezgető képeknek és beszámolóknak. Hiába, nem mindennapi élmény lépcsőkön megtenni a csúcsra vezető út utolsó, legmeredekebb szakaszát.

És itt meg is kell állnunk egy pillanatra!

Mert azok között, akiknek a látványos helyszín elnyerte a tetszésüket és bele mertek vágni a kalandba, olyanok is bővek akadtak, akiknél a lelkesedés vakmerőséggel párosult. Ám felkészületlenül nem éri meg ide jönni, mert nem lesz abban élvezet…

„A turisták meglátják, hogy milyen jól néz ki a lépcsősor a Csalhón, de sokszor bele se gondolnak abba, hogy azon fel is kell mászni. Nyáron a lépcső tele volt olyan turistákkal, akik a lépcső korlátján feküdtek, mert már támaszkodni se bírtak a fáradtságtól. De már az se tiszta az embereknek, hogy a lépcsőkig is van mit menni. A mintegy 1000 méteres szintkülönbség miatt folyamatosan kapaszkodsz felfelé. A Csalhó nyáron se könnyű, télen pedig 2-3-szor nehezebb a hó miatt” – mondta Pista, amikor már a lépcsőkhöz közel jártunk.

Egy mosolyba csomagolva

Ekkor értettem meg azt a vigyort, ami akkor jelent meg az arcán, amikor elhaladtunk Izvoru Muntelui mellett, és az 155F megyei úton keresztül már ott is voltunk a hólepte túraútvonal elején. Ismét egy „laza túrárára” megyünk – gondolhatta magában.

Március végén még hullott a hó, a túra alatt gyakorlatilag sikerült elkapnunk a tél utolsó hópelyheit. A pilinkélő hófelhőkre azonban még várnunk kellett, mert 900 méter magasan, ahol az autót hagytuk, még semmi jele sem volt annak, hogy az időjárás megszívat.

A nap még hétágra sütött, és úgy tűnt, hogy a körülöttünk lévő havas erdő csak fokozatosan válik tavasziból ismét télivé. Arra számítottunk, hogy a hegy aljában lévő 5-10 cm-es hótakaró vastagodni fog, de nem a fél méteressé magasodó akadály zavart legjobban.

Egyébként is fel voltunk készülve: „túraszettbe” vágtuk magunkat – téli bakancs, kesztyű, bot és könnyű hátitázsák, benne étel és víz mellett a vaskarmok, a bokavédő – és nekivágtunk.

A pár centis hónál az ösvény még nem csúszott, a csorgókon, patakokon pedig könnyen átvágtunk a kiálló köveken keresztül. Az egyedüli dolog, ami utunk elején hátráltatott, az a folyamatos emelkedés és kapaszkodás volt, ami egyre inkább fokozódott, főleg a Dochia-szikla (1179 m) után, ahol kis időt elbámészkodtunk. Elolvastuk ugyanis Dochia egyik legendáját, aki Decebal király gyönyörű lánya volt, és az istenekhez fohászkodva vált a női alakra nem hasonlító sziklává, mert különben Traianus katonái elfogták és rabszolgává tették volna.

Túrázóknak azonban talán a legendánál fontosabb információ, hogy itt még iható vízre találni, tehát itt meg lehet tölteni a palackot friss ivóvízzel. Nekünk azonban volt ivóvizünk, és annyira nem is voltunk szomjasak, mert az időjárás nem volt izzasztó. Egyébként, hogy mire lehet számítani napsütésileg meg csapadék szempontjából, érdemes indulás előtt megkukkintani a menedékház élő közvetítésén keresztül.

Mi is megnéztük, ekkor azonban még nem is sejthettük, hogy velünk nem a tájékozatlanság fog kibabrálni és a lépcsősor, hanem az időjárás. Miközben mi felfelé araszoltunk a Dochia menedékház (1750 m) felé az erdőben vezető szerpentines túraösvényen, a felhők csakhamar leköltöztek és köddé váltak, illetve dehogy váltak, szorosan a látóhatárra tapadtak. Húsz métert ha láttunk előre, így a kilátásról máris lemondhattunk, pedig ekkor még csak az út háromnegyedénél jártunk.

Miért nem néztünk időjárás-jelentést? Néztünk. Felhős, de nem esős vagy ködös időt mutatott. A hegyekben azonban gyorsan változnak a dolgok, és ha valamire esély van, az meg is fog történni.

„Ezért kár volt 1000 métert mászni” – horkant fel Pista, mert egyedül a Panaghia-szikla (1780 m) az, amit bizonytalanul, de megismertünk. A mintegy 80 m magas Panaghia azt is jelezte, hogy a Csalhói Tudományos Rezervátum területére értünk.

A ritka növényfajokról, amik ott találhatók, nem tudok beszámolni, nem láttam őket, mert húsz centis hóréteg takarta a talajt. Így Panaghia hercegnő legendáját mesélem el annak, aki nem hallotta volna. Panaghia gyönyörű, éjfekete szemű lány volt, akit a tündérek a halandók szeme elől itt, a hegyen bújtattak el. A Nap meglátta és beleszeretett, napi útjában megállt, így az éj panaszára arra ítéltetett, hogy ezután csak felhőbe burkoltan kelhetett fel, többé nem látva szerelmét. A lány bánatában addig sírt, míg sziklává nem változott.

Sziklaként is gyönyörű maradt. A látványnál, illetve annak hiányánál azonban sokkal jobban érdekelt, hogy fájnak az izmaim és fázom. Bár vigyáztam, a nyakamba hullott a hó az ágakról, és szép lassan becsorgott a kabátom alá. Több helyen előfordult ugyanis, hogy törpefenyők között, azokat súrolva vagy inkább az embernagyságú fenyők alatt másztunk át. A törpefenyők egész alagutakat hoztak létre a túraösvényen.

A szétázott kesztyűm alatt, a mínusz fokhoz közeledve már nem éreztem a jobb kezem, ezért nagyon örültem, amikor kiderült, hogy a törpefenyők képezték a Dochia menedékház előtti utolsó szakaszt. Kisgyermek örül így karácsonykor, mint én akkor, amikor a meleg levest elém tették és kanalazni kezdtem.

Utunk és egyben megpróbáltatásaink azonban még közel sem értek véget. A Csalhó-plató nyugati peremén, a Lespezi-csúcs alatt még egy emelkedővel néztünk szembe, hogy a Tóka lába alá érjünk. Ehhez azonban előbb magunk mögött kellett hagynunk a Tóka meteorológiai állomást, és a híres lépcsősor aljához érjünk.

„Vadász, vadász, te ide khm, khm, szórakozni jársz…”

A Tóka-csúcs alatt már a lépcsősor előtt álltunk, amikor eszembe jutottak Pista szavai, és a vadászos vicc, amiben a vadászt mindig megszívatja a medve, hisz kicsit mi is így vagyunk a túrákkal. Hirtelen el is képzeltem, hogy mit érezhetnek azok, akik nem is sejtették, hogy mire vállalkoztak, eljutottak idáig, majd itt szembesülnek azzal, hogy „a combom és a vádlim leszakad, errefel itt van ez az égig érő lépcsősor”.

Az a bizonyos lépcső pedig közel 519 lépcsőfokkal rendelkezik, ráadásul úgy, hogy tervezői nem a csúcs egy könnyedebb oldalára helyezték rá, hanem a sziklafalra, aminek az eredménye egy kíméletlen szintkülönbség, amin felkapaszkodni se túl könnyű, miután a mérnöki precizitásból eredő ütem miatt idegtépően monoton. Fitneszterem lépcsőgépjén tapasztaltam hasonló „élvezetet”. Szerencsére Pista kreativitása valamelyest enyhítette a terhet, ha ugyanis a túrabottal lépcsőzik az ember, már nem is annyira szörnyű.

Miután megküzdöttünk a több mint 500 lépcsőfokkal, a Tóka tetejétől már csak pár méter választott el, amit a hágóvassal a lábunkon már könnyedén teljesítettünk. A kilátás a köd miatt itt is elmaradt, de legalább volt időnk Ștefan cel Mare-val szelfizni, és megcsodálni Románia hivatalos zászlójának cafatjait.

Utunk ezután lefelé vezetett, Pistával cinkosan összenéztünk, majd inkább egy bokatörős szakaszon ereszkedtünk vissza, mint a lépcsőkön. Ez is mutatja, hogy mennyire nagy volt a lelkesedésünk iránta. Nekem a látványos, ám monoton lépcsősor igazából csalódás volt, és az sem tetszett, hogy a hegy természetes látványát eltorzítja, de hát ízlések és pofonok.

Tovább egyszerű volt az út, csak egyszer tévedtünk el a ködben… Inkább az volt ijesztő számunkra, hogy ereszkedés közben szembesültünk azzal a szintkülönbséggel, amit megtettünk.

Nem volt túl hosszú az út, hisz tíz kilométerről beszélhetünk, de az 1000 méter szintkülönbség magáért beszélt: fél 11-kor vágtunk neki a túrának és fél 6-ra értünk le, amiből 1 óra volt a pihenő a menedékháznál és félóra a csúcson ücsörgés. Tehát kb. 2,5-3 óra az út a menedékházig, pihenőkkel együtt, onnan 40 perc a csúcs, a lefelé vezető utat pedig 2 óra alatt lehet lenni. (A Mapy.cz alapján ez volt az oda vezető út, és ez az út vezetett vissza.) Pista szerint nyáron a Tóka-csúcs túrája akár 5 óra alatt is teljesíthető.