Királyi küzdelem volt: a Torony-csúcsig kapaszkodtunk a Királykő déli oldalán

Annak ellenére, hogy a Királykő legmagasabb pontja, a Pásztor-csúcs (La Om) „mindössze” 2238 méter magas, és gerincéből kiemelkedő több kétezres csúcsa is elmarad Románia legmagasabb hegyeitől, komoly hibát követ el, aki alábecsüli ezt a koronára – mások szerint kakastaréjra vagy fűrészfogakra – emlékeztető, L alakú hegyvonulatot, ami a Bucsecs- és a Leaota-hegységgel együtt a Déli-Kárpátok legkeletibb részét alkotja.

A Királykő-hegység kétségkívül Románia egyik legismertebb és legnehezebben járható hegye. Míg a Fogarasi-havasokban vagy a Bucsecs-hegységben a telekabinok segítségével közel kerülhetünk a 2500 méteres csúcsokhoz, a Királykőnél ilyen lehetőség nincs. Éppen ezért a magasabban fekvő, sziklás szakaszok sokak számára már túl nagy kihívást jelentenek.

A Királykőre való feljutás télen és kora tavasszal a hó és jég miatt elképesztő kihívás. Alapfelszerelés – hágóvas, kötél, jégcsákány – nélkül nemcsak veszélyes, de szinte lehetetlen is. Más évszakokban a kőomlások, az acélsodronyokat (köznyelvben „láncokat”) igénylő mészkőfalak és a könyörtelen terepviszonyok nehezítik a haladást. Az ide érkezőknek számolniuk kell az izzasztó, vádlit és combot próbára tevő túrákkal, amelyek a testet és a lelket is alaposan megdolgozzák. De a kihívás és a panoráma kombinációja felejthetetlen élményt nyújt – és garantáltan lesz miről mesélni a barátoknak.

A számtalan útvonalban egy közös van: a több mint ezer méteres szintkülönbség, az erdős szakaszok szerpentinjei, a mészkőfalakon való le- és felmászás úgy kiszívják az ember erejét, hogy a Királykő után a „nagytesók” meghódítása szinte sétagaloppnak tűnik.

Kivéve, ha teniszcipőben indulsz neki, mint egy szentgyörgyi ismerősöm – ő hónapokig nem túrázott utána a vízhólyagok és lábfájdalmak miatt.

Berúgtuk a tavaszi túrák ajtaját

Egy túrázónak olaj a tűzre, amikor a mínusz fokokat a napsütés váltja fel, hisz ilyenkor a rekkenő hőség miatt még nem kell aggódni, de már az ember arcára sem fagy a mosoly szépkilátás miatt. Sőt, az sem egy utolsó szempont, hogy ilyenkor a korai sötétedés miatt sem kell lerohanni a hegyről, mint ahogy mi a Kelemen-havasoknál tettük.

A tavasz tehát hívószó volt számunkra is. Az évszak első túráját pedig szerettük volna valami különleges helyen megejteni. Amikor szó esett a Királykő-hegység megmászásáról, ami két éve már kíméletlenül megizzasztott, de mészkőfalaival felejthetetlen élményt nyújtott, valami olyan érzés kerített hatalmába, mint amikor rég nem látott jó barát keresi fel az embert, akivel a hosszabb szünetet egy kis civakodás idézte elő.

Mivel úgy éreztük, hogy a Királykő okozta szomjhalál közeli élmény és kínszenvedés óta elég idő telt el, és Szilágyi „Laza” Pista újabb könnyű, veszélytelen, látványos útvonallal állt elő, ami a Torony-csúcshoz (Vf. Turnul Pietrei Craiului, ∼1914 m) vezet, leporoltuk a kemény talpú bakancsokat, amelyek a köves szakaszokon sem engedik feltörni a talpunkat, és berúgtuk a tavasz ajtaját egy kis „önsanyargatóan élvezetes” túrával.

Túránk ezúttal a Nagy-Királykő és a Kis-Királykő találkozási pontjához vezetett, a déli oldalról közelítve meg a Nagy-Királykőt. Mondhatni, a két király lábaitól kapaszkodtunk fel a nagyobbik derekáig. Ugyanezen az útvonalon tértünk vissza a Zernest (Zărnești) közelében található mészkőszurdokba – hogy aztán megküzdjünk a két-három napig tartó izomlázzal. Legalábbis én biztosan.

Nehéz, de bámulatosan változatos gyalogtúra az első lépésektől kezdve

A Királykő meghódításához először is irtó korán kellett kelni, majd órákig autózni, míg elértük Brassó megye hajdan szászok lakta városát, Zernestet.

A Barcaságba vezető utunk oda-vissza majdnem annyi időt vett igénybe, mint maga a túra (amely 7–8 óra alatt teljesíthető). Ezért is érdemes Székelyföld nyugati és északi részéről inkább tavasszal, a hosszabb nappalok idején elindulni, messzebbről pedig legalább kétnapos túrában gondolkodni, ottalvós folytatással.

A pirossal és kékkel jelzett útvonalunk a Kis-Királykő keleti oldaláról indult, Zernesttől néhány kilométerre, Măgura felé – de az erdei úton. Ahogy az alábbi túratérképen is látható: hogy időt nyerjünk, most sem a kijelölt túraútvonal elején kezdtük a gyaloglást. Autóval egészen a sorompóig mentünk, és közvetlenül a Királykő Nemzeti Parkhoz tartozó szurdok előtt parkoltunk le.

Ehhez egy huszonéves, agyonhasznált, alacsony autót használtunk – gyakorlatilag leteszteltük, mi az alsó határ, ami még kibírja az utat. A kutatás eredménye: minimális az esélye, hogy a köves, erdei úton gond adódna (országúti kerékpárt viszont ne vigyél).

Helymeghatározásként érdemes még megemlíteni a Salvamont (hegyimentők) házát is – innen már csak pár lépés a szurdok, ahol minimális erőfeszítéssel indul a lenyűgöző látványosságok sora.

A bejárat után két oldalt rögtön megjelennek az égbe törő mészkőfalak. A gyűrődéses kőzeteken nemcsak növényzet, hanem kisebb-nagyobb üregek is láthatók – kis ízelítőt adva a Királykő 161 ismert barlangjából. A legnagyobbak, a 367 méteres Medve-barlang és a 629 méteres Dâmbovicoara-barlang nem ezen a szakaszon találhatók, de külön is érdemes felkeresni őket, ha teheted.

A szurdok ösvényének jobb oldalán, a Békás-szoroshoz hasonlóan, egykor patak csordogált. Ma már a meder teljesen kiszáradtnak tűnik. A Királykőt láthatóan érzékenyen érinti az évek óta tartó szárazság, de elképzelhető, hogy a patak egy föld alatti útvonalon folytatja az útját.

A szurdok nemcsak gyalogos túrázásra, hanem terepbiciklizésre is alkalmas. Bár a biciklis útvonal innen nem vezet fel a Nagy-Királykőre – a nagy szintkülönbség miatt –, a nyugati oldalon halad tovább. Akadnak viszont kivételes bringások, akik megpróbálják a lehetetlent, és egészen a Curmătura menedékházig feltekernek – ahová mi is tartottunk.

A ház 1400 méteren fekszik, tehát itt az ők esetükben már nem egy sétabiciklizésről beszélhetünk, hanem órákig tartó erőpróbáról. Gyalog viszont idáig még kis erőbedobással el lehet érni.

A vendégház cserébe mindennel felszerelt – és ez nemcsak a szállást, főtt ételt, valamint bolti üdítőket és italokat jelenti, hanem egy szép kilátásos teraszt és forrásokat is. Vagyis ezen az útvonalon nem kell hektoliternyi vizet felcipelni a hegyre. Az ínyencek pedig kipróbálhatják a pottyantós WC egy különleges változatát is: itt nem gödröt ástak, hanem magát az illemhelyet emelték cölöpökre, így a túratársak – ha akarják, ha nem – szemügyre vehetik a rétre pottyanó végterméket. A szaghatásról már nem is beszélve.

Mielőtt azonban szagot fognánk, elmesélem, hogyan jutottunk idáig.

Izgalmakból sem volt hiány – de legyűrtük

Túránk a szurdok után kezd látványosból izgalmassá válni: egy híd előtt éles jobb kanyart veszünk az erdőbe, letérve a piros-kék jelzésről, és onnantól a sárga utat követjük. Itt kezdődnek az igazi erdei emelkedők – az úgynevezett „combosabb” szakaszok –, hiszen már 1200 méter környékén járunk.

A menedékházig innen még körülbelül kétszáz métert kell leküzdeni szintben. Itt azonban még nem is az emelkedés a legfárasztóbb, hanem a kidőlt fák kerülgetése és az, hogy ne tévesszük szem elől az olykor gyéren felfestett jelzéseket.

Akkor vagyunk jó helyen, ha egy tisztáshoz érünk, ahol egy esztena (nyári pásztorszállás) és a Poiana Zărneștiului nevű kilátópont is található, 1350 méteren.

Itt újra rácsodálkozhatunk a gyönyörű tájra – nemcsak a virágos rét nyújt lenyűgöző látványt, hanem a monumentálisan elénk tornyosuló Kis- és Nagy-Királykő is. Ráadásul mögöttünk teljes egészében feltárul a még sok helyen havas Bucsecs-hegység panorámája is.

Röviddel a tisztás után egy elágazáshoz érünk, ahol több túraútvonal találkozik. Innen továbbra is a sárga jelzésen haladunk, amely elvezet bennünket a már említett kabannához – itt megállunk inni, enni, pihenni, majd folytatjuk utunkat a menedékház mögötti ösvényen, a második vízforrás mellett.

Nem is akárhová: minden lépéssel közelebb kerülünk a Kis- és Nagy-Királykő találkozási pontjához, a Hasadék-nyereghez (Şaua Crăpăturii, 1620 m).

Előtte azonban még meredek, erdei szerpentinek és kidőlt fák nehezítik az utat – ezek már előre jelzik, hogy durvább emelkedés következik. A nyeregnél piros korlát védi a bámészkodókat a balesetektől – és nem véletlenül, mert a kilátás itt tényleg áll-leesős.

A Királykőn azonban nem is az 1100 méteres szintkülönbség jelentette számunkra a legnagyobb kihívást, hanem a meredek mészkőfal, amelyet annyira veszélyesnek ítéltek meg, hogy láncokat, azaz vassodronyokat is kihelyeztek a feljutáshoz.

Minket meglepett, hogy ilyen szakasz is lesz, mivel az alsóbb részeket Laza Pista ismerte, de a felsőbb szakaszon számunkra teljesen új, ismeretlen útvonalra bukkantunk.

Sebaj, ez csak az útvonal előnyére vált – hiszen már a Királykő északi oldalának meghódításakor is élveztem, ha sziklafalat mászhattunk, miközben a hátunk mögött tátongott az ezer méternél is mélyebb mészkőszakadék. Olyan szakadék ez, amelynek gyomrába nincs az az isten, hogy ne ess be, ha egyszer megindulsz.

A biztonságérzetemet viszont némileg rontották a nem mindig jól elhelyezett sodronyok. Ez különösen „szórakoztató” volt, mivel így választhattál: vagy a semmi fölött lógsz rajtuk, ahol a lábad alig talál fogást, vagy kipróbálhatod, milyen érzés, amikor mozgó mészkőkövek választanak el egy hátraszaltótól.

Szerencsére ilyen nem történt – csupán az egyik elpattant drótkötél szúródott bele a kezembe, ami felületi sebet és enyhe vérzést okozott. De hát nincs rózsa tövis nélkül – ennyi még belefért. Vihettem volna kesztyűt, mint Pista… aki a jajgatásomra máris viperamarásra gyanakodott. Nem is alaptalanul: a számtalan mészkőnyílás, ahová mászás közben kezünket-lábunkat tettük, ideális búvóhely lehet a kígyóknak.

Lelki szemei előtt már bizonyára le is pergett a film, ahogy a magatehetetlen testemet neki kell lecipelnie a hegyről – hiszen térerő híján a hegyimentőkre nem lehet számítani. Mint a viccben, ahol a síró állatkerti dolgozót azzal vigasztalják: „Nem baj, lesz másik elefánt, az öreg volt már, csak hát... a gödröt neked kell kiásni.”

Az erdős szakaszt elhagyva, a kőomlások után, legalább öt sodronyos és néhány lánc nélküli mászást követően úgy kifáradtunk, mintha valóban elefántnak ástuk volna a gödröt. Több párkány is elhitette velünk, hogy „na, most megérkeztünk!”, de aztán rendre kiderült, hogy mégsem. Annyi örömünk azért akadt, hogy ezekről a párkányokról más-más perspektívából csodálhattuk meg az immár szemközt tornyosuló Kis-Királykőt, és amíg felértünk a Torony-csúcshoz, feltűntek a Csukás-, Kotla-, Nagykőhavas- és Báj-havasok is.

A Királykő tornyánál aztán minden irányból megnyílt előttünk a hegyi világ, és újdonságként elénk tárult a Nagy-Királykő gerincének egy része is – lenyűgöző látvány volt.

Hogy helyben vagyunk, azt nem tábla jelezte, hanem egy román zászló és egy régen elhunyt hegymászó keresztje, akivel villámcsapás végzett. A hegyekben nemcsak a panoráma visz közelebb a mennyországhoz, hanem a felhők közelsége is – ezért nem árt elkerülni, hogy vihar érjen a hegyen, és nem szabad alábecsülni a veszélyt.

Szerencsére most hétágra sütött a nap, délután négy óra volt, így bőven volt időnk lejönni. Nyugodtan meguzsonnáztunk, hidratáltunk, és közben elnevettük saját naivságunkat. Hiszen indulás előtt még azzal hencegtünk, hogy ha jól állunk idővel, felmegyünk a gerinc további részeire is. Időnk az lett volna, erőnk már aligha. Az utolsó métereket én már lihegve, vádlifájással és combégéssel, gyakran megállva tettem meg.

Ez a hegy kemény, akárhonnan nézzük. Nem véletlenül emlegettük túra előtt vicceskedve úgy, hogy „mindmeghalunk-hegy” – tényleg úgy érzed, kiszívja belőled az életet. Mire a Torony-csúcsra felértünk, már csak annyi erőnk maradt, hogy bámuljunk ki a fejünkből. Aztán persze, ugyanazon az útvonalon kellett visszaindulnunk.

Máskor ez nem is szokott nehéz lenni – és most sem okozott gondot az erdei szakaszokon. De a sziklamászásnál azért felmerül a kérdés: felfelé, vagy lefelé nehezebb? Mi egyértelműen az utóbbira szavaznánk. Egy alkalommal még el is néztük az útvonalat, és egy olyan szakaszon másztunk le, ahol csak kőtörmelék és szakadék volt alattunk – lefelé út viszont sehol. Nem volt mese, vissza kellett mászni.

Az erdei részhez érve viszont már nyoma sem volt a fáradtságnak – Bambi is példát vehetett volna rólunk, ahogy szökdeltünk lefelé a hegyen. Az adott szakaszokon azért el-el méláztunk: milyen elképesztő részeket sikerült megmásznunk, és hogy mennyire energikusan haladtunk felfelé olyan helyeken, amelyek most visszafelé végeláthatatlannak tűntek. Ebbe pedig az autóút is beletartozott, ami ismét hosszú órákat ölelt fel – így bár korán reggel nekivágtunk a túrának, én csak éjjel 11-re értem haza.

Összességében elmondható, hogy a Torony-csúcs megmászása minden elképzelésünket felülírta. Megmutatta, hogy ha nem vállaljuk túl magunkat, akkor úgy élvezhetjük a hegy látványvilágát és vállalhatunk komolyabb terepet is, hogy abból nem lesznek maradandó sebek. Azt is bebizonyította, mennyire fontos a felkészültség – még a váratlan helyzetekre is. Mert egy ilyen köves, sziklás hegyi vidéken tényleg bármi megtörténhet – és nekünk tudnunk kell, hogyan reagáljunk.