Végeláthatatlan hósivatagban jártunk, megismertük a Kelemen-havasok kíméletlen oldalát

Nem nehéz belőni, hogy egy kemény túrával néz szembe az ember, amikor kétezres magasságba vágyik télen, ráadásul úgy, hogy 16 km és 800 méter szintkülönbséggel fog szembenézni. Ilyenkor a több száz méter szintkülönbség menedékes, fokozatos emelkedőn teszi próbára a kitartásodat. És ettől kicsit olyan érzése lesz, mintha az aerobik kezdő csapat helyett betévedt volna a veterán fitneszesek edzésére: ugyan nem lehetetlen végigcsinálni, de biztos, hogy fájni fog másnap.

Mi sem úsztuk meg izomláz nélkül, amikor február derekán célba vettük a Keleti-Kárpátok legmagasabb vulkanikus hegységében, a Kelemen-havasokban magasodó Rekettyés-csúcsot (Răchitiş, 2021 méter). Ez a csúcs egyfajta találkozási pont Maros, Hargita és Suceava megyék határán, de mint kiderült, nemcsak a tapasztalt túrázók keresik fel. 70-80 éves lengyel síelők is járnak ide, mert bírják a hegyet – és persze a túra végén a szálláson váró forró tea és pálinka sem elhanyagolható vonzerő, ahogy azt tőlük megtudtuk.

A Rekettyés-csúcs története magyar szempontból is tartogat érdekességeket. 1940 és 1944 között Csáky-csúcs néven szerepelt a térképeken, gróf Csáky István akkori magyar külügyminiszter után, aki jelentős szerepet játszott Magyarország csatlakozásában az Adolf Hitler-féle antikomintern paktumhoz, valamint a második bécsi döntés megszületésében. „A német és olasz külpolitikai irányvonal feltétlen híve volt” – jegyezték fel róla, és ez a politikai örökség valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a II. világháború után néhány évvel eltüntették a nevét a térképről.

A Rekettyés több túraútvonal metszéspontja, hiszen ez az egyik fontos bejárata a Kelemen-havasok főgerincének. Mi a „veterán fitneszedzés” élményéhez a fehér alapon kék háromszöggel jelzett ösvényt választottuk – és hamarosan megtapasztaltuk, miért nem kezdőknek ajánlják.

Bár a hegyre való felkapaszkodásra alaposan felkészültünk – vittünk magunkkal túrabotot a patakon való átkeléshez és a csúszás ellen, kamáslit (bokavédőt) a hó ellen, valamint csúszásgátló karmokat a jegesebb szakaszokra (nem alpinista változatot, csak egy kicsi, de hatékony verziót) –, még így is komoly kihívás várt ránk. Életemben először a hótalp is ott lapult a csomagtartóban induláskor. Mindezek ellenére a folyamatos félméteres hóba süppedés, a -10 Celsius-fokos fagy és a végeláthatatlan, idegtépő emelkedő fizikailag és mentálisan is próbára tett. A Kelemen gerincéhez vezető téli túra így a vártnál is sokkal keményebbnek bizonyult.

A Kelemen-havasok elképesztően gyönyörű és változatos téli látványosságaihoz ugyanis nem kevés bosszúság is társul: megközelítőleg 800 méternyi szintkülönbség és ötórás kapaszkodás, amelyhez eddig soha nem tapasztalt szenvedés társult a csúcstámadás során.

Kelemenbe kéne menni, szép kilátást kéne látni

Amióta Gyergyószentmiklós szomszédságába költöztem, és minden reggel megmártózom a falusi élet néha izzasztó szépségeiben, azóta foglalkoztatnak igazán a Gyergyói-medencéhez közeli hegyvonulatok. Nemcsak azért, mert ha kinézek az ablakon, azonnal megkívánom a túrázást, látva, ahogy a hegyek körülölelnek, hanem mert az általam szeretett és méltán népszerű Bucsecs, Csukás, Királykő, Keresztény-havasok és társaik egy egynapos túrához már kényelmetlen távolságra kerültek – legalábbis, ha nem akarok ugyanannyit autózni, mint túrázni. Lelkesedésemet még a Csalhóba vezető ködös túrák sem tudták letörni, amikor vagy tíz méternél messzebbre nem láttunk, vagy fel sem jutottunk a csúcsig. Meg aztán, ki ne szeretné felfedezni az őt körülvevő, még ismeretlen világot?

A döntés tehát megszületett: irány a hegy! Örök túratársammal, Szilágyi „Laza” Pistával ezúttal ismét egy Csalhó-hegység közelébe vezető túrára készültünk. Most azonban esélyt sem adtunk sem a ködnek, sem a hóviharnak – türelmesen kivártuk a majdnem egy hétig tartó verőfényes időszakot, hogy a lehető legjobb körülmények között vághassunk neki a Kelemen-havasoknak. Elvégre hosszú kihagyás után tértem vissza a hegyi világba, és ha már az apaság miatt egy időre szögre akasztottam a bakancsot, nem akartuk kockáztatni, hogy a nagy visszatérést rossz időjárás rontsa el.

Tisztázzuk az útvonalat, mielőtt a hegy átrendezi a térdízületeinket

Ezúttal Maroshéviz irányába indultunk, hogy előbb a fehér alapon vörös keresztet, majd a fehér alapú kék háromszög jelzéseit követve elérjük a Kelemen-havasok főgerincét.

Hévízről – Vályán keresztül – még legalább 20 kilométert autóztunk a Lomás-kabanáig. Innen a kék háromszög mentén haladtunk tovább autóval addig, amíg a jelzés le nem tért az erdei útról egy ösvényre. Ez a Poiana Tinoasa nevű üdülőhellyel szemközti, patak felőli oldalon található útvonal.

A vörös jelzést, illetve a kék egy részét azért hagytuk ki, mert egy igazi Canossa-járásnak tűnt, és jelentős időveszteséget jelentett volna végigcammogni rajta.

A mazochistáknak szólván: a vörös kereszt jelzés a Toplica-patak hídjánál lévő letérőtől indul, de őszintén szólva, nem ajánlom annak, aki egynapos túrát tervez – hacsak nem akarja, hogy a széle ne érje a hosszát.

Bár a túraappok háromórás menetidőt jeleznek a mi kiindulási pontunktól, ez téli körülmények között teljesíthetetlen lenne a hó és a szintkülönbség miatt. A valóságban legalább öt órával kell számolni. A visszaút persze gyorsabb – azt mi három óra alatt teljesítettük.

Az erdei „behatolás” mértéke nagyban függ az autótól is, mert egy hóba ragadt négykerekű igencsak megnehezítheti a dolgunkat. 900 méteres magasságban nem véletlenül lehet motorosszánt bérelni az üdülőhelynél. Bár az erdei autóút „ki van taposva” – ha más nem, a fakitermelők gondoskodnak róla –, egyetlen autónyi szélességben az elsőbbségadás, a manőverezés vagy akár egy egyszerű megcsúszás is komoly kihívás lehet. Az érintetlen hóréteg pedig, ha jókor mész, helyenként akár a két métert is elérheti, és jégre is bármikor számítani kell.

Érdemes megjegyezni, hogy amikor beírtam a Google Mapsbe a Kelemen-havasokat, a rendszer teljesen máshová akart küldeni. A Google Maps hasznos, de nem túraútvonalak esetén. Helyette érdemes letölteni egy túraalkalmazást – például a Mapy.cz-t vagy hasonlót –, amely lehetővé teszi a térképek mentését és offline használatát. Ráadásul a Mapy-n útvonalakat is lehet szerkeszteni, amelyről képernyőmentést készíthetünk vészhelyzet esetére. Így nem kell aggódni, ha egy-egy fán már nem látszik a jelzés.

A Rekettyés kínkeserves meghódítása

Az autót magunk mögött hagyva pillanatok alatt a Toplicába folyó Kis-Lomás-patak befagyott „tündérkertjében” találtuk magunkat. Ez az a hely, ahol a víz megannyi formában mutatja meg magát a tűlevelű erdő ölelésében. Neked pedig egyetlen dolgod van: ne gondolj semmi másra.

Persze, megértem azokat is, akik szerint túrázni elsősorban a szép kilátás vagy a sportolás kedvéért érdemes, de egy ideje inkább azt érzem, hogy ez valami sokkal mélyebb dologról szól. Mintha a racionális indokok – a mozgás, a látvány, a teljesítmény – csupán ürügyek lennének arra, hogy a tudatalattink végre kiteljesedhessen. Egyeseket a szemét levitelére is alig lehet rávenni, pedig csak a tömbház sarkáig kellene elmenniük, mégis órákig képesek gyalogolni a hegyekben, csak hogy ne csupán egy képernyőn keresztül lássák a világot.

A túrázás nehézségeit tehát mindig valami nálunk nagyobb cél ellensúlyozza. Ha más nem, hát az, hogy végre zavartalanul nézhessünk ki a fejünkből. Hogy rácsodálkozzunk a természetre, elmerüljünk a patak jéggé fagyott alakzataiban, a hó formálta szobrokban, a csendben. Hogy végre kizárjuk a város és az ott élő emberek zaját. Mert ilyenkor az embernek egyetlen feladata van: vonszolni magát előre, jobb esetben tempósan haladni a kijelölt úton – és nem eltévedni.

Ha ezt nézzük, a mi útvonalunkon eltévedni nem volt különösebben könnyű. A patak végig kísérte az ösvényt, az „alpesi részen” pedig már messziről látható volt a meteorológiai állomás.

Persze, azért itt is akadtak meredekebb, kapaszkodósabb szakaszok, amelyek alaposan próbára tették a combot és a vádlit. Így a túránkat rögtön azzal kezdtük, hogy hótalpat csatoltunk a bakancsainkra – mert a félméteres hóban elvágódva és tespedve senki sem tud „semmire gondolni”. Annak, aki épp pofára esik, nagyon is evilági gondolatai támadnak. Indokoltnak éreztük tehát, hogy inkább a hóréteg tetején maradjunk, mintsem benne küszködjünk.

Tudom, hogy egyesek számára a hótalp úri huncutságnak, újfajta hóbortnak tűnik – hiszen nem olcsó mulatság (nekem sincs sajátom) –, de már nagyapáink is tudták, hogy még egy teniszütő-szerű alkalmatosságot is jobb a lábukra kötni, mint kilométereken át fölöslegesen dagonyázni a hóban. És nemcsak fárasztó, hanem kimerítő is, ha minden lépésnél bokáig vagy térdig süllyedünk. Nyilván nem arról van szó, hogy végig rajtunk kell maradnia – amikor már nincs rá szükség, felesleges cipelni.

Mi sem használtuk túl sokáig. Ahogy a hó fokozatosan eltűnt, és a terep egyre durvább, bakancsnak való talajjá vált, egyszerűen lecsatoltuk a hótalpakat, a táskára rögzítettük, és mentünk tovább.

De nem sokáig maradt így sem. Ahogy az emelkedőkkel változott a terep, úgy kellett nekünk is alkalmazkodni. Amikor az ösvény inkább csúszós volt, mint havas, előkerültek a csúszásgátló „macskakörmök”. Aztán amikor ezek is feleslegessé váltak, visszakerültek a táskába.

Közben átkeltünk egy hóval borított fahídon, négykézláb átbújtunk az útra dőlt fenyők alatt (összesen négy ilyen akadály várt ránk az út során), és rábukkantunk a Salvamont menedékházára is.

A ház falába valaki belekarcolt egy balra mutató nyilat, mellé pedig az „50 m WATER” feliratot. Mi a hóban semmilyen nyomát nem láttuk ivóvíznek vagy forrásnak, de ez még nem jelent semmit. Télen szerencsére nincs nagy vízigény, és ha más évszakban jártunk volna itt, akkor sem tartanám indokoltnak, hogy valaki ilyen alpári módon tájékoztasson róla. Az illető „találékonyságánál” már csak az angol helyesírása volt rosszabb.

A házikóba bekukkantva megállapítottuk, hogy akár hat embernek is „kényelmes” menedékhelyet biztosíthat. Mármint matrac nélkül, másik öt bűzlő emberrel összezárva – így a kinti körülményekhez képest lehetne kényelmesnek nevezni.

Ezután nem sokkal egy sűrűbb növényzettel körülvett szakasz következett, ami egy tisztáshoz vitt. Talán itt, ismét hótalpakra kellett volna váltani, de a 10-20 centis hóval födött tisztás azt is jelezte, hogy a Kis-Lomás patak felső szakaszán járunk, közel a Lomás vízeséshez (románul Cascada Lomășița). Ez egy andezitlépcsőn lezúduló vízesés, ami télen jéggé van fagyva. Ez akár szép formákat is ölthetett volna, de nehezen megközelíthető, ráadásul azon túl, hogy kedves az életünk és itt már azért fáradtak, már az idővel is hadilábon álltunk. Túránk közepén voltunk, és bár 3 órás útra számítottunk, helyette 5 órás útnak néztünk elébe.

Végülis nem érte meg a rövid kitérő, mert képet is csak a szemközti jégcsapokról tudtam lőni, ha biztonságban akartam tudni az életem.

A vízesésig 3 km-t tettünk meg, és több száz méter szintkülönbséget gyűrtünk magunk alá, de sajnos az emelkedő nem egyenesen arányosan oszlott el, helyette inkább egyből a nyakunkba szakadt, közvetlenül a vízesés előtt. Így, amikor a térképre nézve azt láttam, hogy még 2 óra és 4 km hátra van a Rekettyésig, nem a boldogság érzése fogott el. Nem beszélve arról, hogy ez azt is jelentette, hogy még 400 méter szintkülönbség vár ránk.

Így csak egy darabig másztunk le a vízeséshez, ami nem is érte meg a fáradozást, mert még vissza is kellett mászni, képeket sem igazán tudtam készíteni, ha biztonságban akartam tudni az életem.

A végeláthatatlan hódűnék

Mindig is viszolyogva néztem, amikor A túlélés törvényeiben Bear Grylls szándékosan lehetetlen helyzetekbe sodorja magát. Miközben tücsköt, kecskeherét, tevekakit és egyéb borzalmakat eszik, én csak azon tűnődtem, vajon mennyit fizethetnek neki ezért. Különösen amikor olyan helyeken mutatja be a túlélést, mint a Mojave-sivatag.

A sivatagot mindig is egy csendes gyilkosnak képzeltem el: lassan elfogy a vized, lassan az ételed, lassan az erőd is elhagy, míg végül egy apró, alig látható sivatagi lény kúszik hozzád, és ő lesz az, aki végül végez veled.

Sosem néztem utána, hogy Bear Grylls mennyit keres, de egy dologra rájöttem: az embernek nem kell fizetni azért, hogy az isten háta mögötti, könyörtelen vidékeken próbálja túlélni – ezt just for fun is megteheti. Én legalábbis túrázni kezdtem, és most, a Kelemen-havasokban, újra előjött az az érzés, hogy Bear Grylls következő epizódját forgatjuk, méghozzá saját magunkkal a főszerepben.

Gondolj csak bele: ott vagyunk a Kelemen-havasokban, kilométerekre a civilizációtól és bármiféle segítségtől. Már a vízesés után járunk, 1800 méteren. Egy befagyott patak állja utunkat, amit nem lehet kikerülni, csak az éles, hóval fedett köveken átsétálva.

A patak jegéről fogalmunk sincs, hogy beszakad-e alattunk, ahogy arról sem, hogy két kő között mikor süppedünk térdig a hóba. Síelők és hótalpasok máshol kerültek, előttünk nem járt itt senki. Lépünk egyet, próbáljuk eloszlatni a testsúlyunkat, nem sokat időzni egy ponton – de a jég alattunk recseg-ropog. Közben fejben már pörgetem a Bear Grylls-epizódokat, hogy is kell tüzet rakni, ha vizes lesz a ruhám. Aztán átkelünk.

Megúsztuk néhány hóba tűnő lábbal, de az öröm nem tartott sokáig. Ekkor láttuk meg a Rekettyés-csúcs utolsó akadályát: egy hatalmas vulkáni hódűnét, amely az alján törpefenyő-erdővel állta utunkat. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű menet – a maradék pár száz méter szintkülönbség ezen az emelkedőn igazi küzdelem lesz.

Felcsatoltuk a hótalpakat, és nekivágtunk a csúcstámadásnak. De ahogy haladtunk felfelé, úgy tűnt, mintha egy végeláthatatlan hósivatagban gyalogolnánk. A csúcs fölött trónoló meteorológiai állomás és szálláshely – amely már messziről látszott – valóságos délibábként lebegett előttünk. Akármennyit haladtunk, nem közeledett.

Aztán elértük a törpefenyő-erdőt. Rossz döntés volt átvágni rajta, de idő hiányában nem akartuk kerülni. A hó itt még mélyebb volt. Bárhányszor összeszedtük az erőnket és újra nekilódultunk, mindig ugyanúgy végződött: a hó fogságába estünk, egyik, másik vagy mindkét lábunk eltűnt a félméteres fehér rengetegben.

Csak mentünk és mentünk, a hegy pedig egyre emelkedett. Mintha soha nem akarna véget érni.

Vége van, kicsi

Bevallom, amikor eldöntöttük, hogy a Rekettyés-csúcsra megyünk, volt bennem némi szkepticizmus. Akkor még nem állt teljesen össze a fejemben a hegyi térkép, és egy laikus nyilván inkább a hegység legmagasabb csúcsát szemelné ki magának – ez esetben a Pietrosz-csúcsot (2102 m), ami Maros és Suceava megye legmagasabb pontja. A főgerincen fekszik, akárcsak a Rekettyés, de tiszta időben a Radnai-havasoktól a Fogarasi-havasokig belátható róla a fél világ.

Csakhogy a hegyi logikában nem a magasság, hanem a teljesíthetőség számít. És innen nézve a Pietrosz-csúcs már nem volt opció nekünk.

A Rekettyés után még 7 kilométer és 400 méter szintkülönbség várt volna ránk – nem tűnt vonzó ajánlatnak. És mire a Rekettyés közelébe értünk, már biztosak voltunk benne, hogy még egy közeli csúcsot sem fogunk tudni bevenni. Ugyan nem ez lett volna az első eset, hogy figyelmen kívül hagyjuk a fáradtságot, és csakazértis továbbmegyünk, de most nem csak az apatestű erőnlétünk, hanem az idő is ellenünk dolgozott.

Mire felértünk a csúcsra, és megpillanthattuk a Rekettyés 2021 méterén a túrázók alkotását: a kőbabás rengeteget, már csak örömkönnyek hullajtásához volt erőnk, a fáradtságtól elhalványult előttünk a főgerinc és a környező hegyek gyönyörű látványa is.

Egy dolog viszont tiszta maradt: a lemenő Nap látványa. A sárga gömb egyre narancsosabb árnyalatba vonta a tájat, én pedig közben az ujjaimat próbáltam életben tartani. Az átöltözés épp elég időt adott a mínuszoknak a csúcson, hogy csontig dermesszenek. Miközben küzdöttem a hideggel, a Nap is eltűnt a látóhatár mögött, helyét a vörösen izzó Hold vette át, és szép lassan ránk borult a sötétség.

Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között nem sokat tudtunk beszélgetni a talpig sí szettbe öltözött lengyel turistákkal a csúcson, akik a meteorológiai állomás melletti menedékházban szálltak meg. És akik 70-80 éves koruk ellenére is felmásztak ide sízni, ezért azonnal időskori példaképeinkké választottunk őket.

Bár jól esett hallgatni, ahogy a meleg szállásról, forró teáról és pálinkáról meséltek, mi inkább a -10 fokban fagyoskodást választottuk.

Tudtuk, hogy már így is rengeteg időt fogunk vaksötétben gyalogolni az erdőben, ezért nem húztuk az időt: olyan tempóban szedtük a lábunkat visszafelé, mintha frissen és üdén egyenesen a Rekettyés tetejéről dobtak volna le – vagy még annál is gyorsabban, mert egyikünk sem akart a medvékkel és farkasokkal vacsorázni.

Újra végigmentünk az összes akadályon: hócsapdákon, befagyott patakon, kidőlt fák alatt kúsztunk át. Háromórás utunk alatt elmerengtünk azon, mennyivel egyszerűbb lenne egy olyan helyen túrázni, mint az Alpok, ahol kevés olyan nagyvad él, amitől tartani kellene.

Itt viszont a vaksötétben nemcsak minden lépésünkre kellett figyelni – mert egy rossz mozdulat, és 30 centi süppedés helyett akár egy meredekebb részen is lebucskázhattunk volna –, hanem arra is, hogy valami a sötétből ne okozzon nekünk szívrohamot.

Különösen azért, mert Pista pont most nem hozta a medvesprayt, nekem meg soha nem is volt. Így aztán volt okunk az „elővigyázatosságra”. Zajkeltés címszó alatt mindenféle hangokkal jeleztük, hogy jövünk, Pista pedig a nagyvadak tudtára adta, hogy „nagyok vagyunk, rúgunk, csípünk, harapunk”. Nem csoda, hogy az állatok mindvégig elkerültek minket – a biztonság kedvéért talán még az apró rágcsálók is menekülőre fogták.

Persze, volt pár esésem, mert nehéz egyszerre túrabotot fogni és lámpát is tartani, így néha nem ott volt a bot, ahol kellett volna. De ennél jobban zavart, hogy egyetlen kép sem készült a botladozásainkról – fekete fotókat hiába raknék ide.

Az autónak a vaksötétben úgy örültünk, mintha egy világítótorony várt volna ránk a viharos tengeren. Hát még az ülésfűtésnek! És annak, hogy a kocsi első próbálkozásra beindult, és sehol nem ragadtunk be.

Ezzel a túra véget ért. A lábunk már alig bírta, de a lelkünk tele volt.

A túra térképe: