Őszi vörösekben és sárgákban pompázó panorámákkal, eklektikus ösvényekkel lepett meg a Brassó melletti Kotla-hegy

Aki szerint nem az ősz a legszínesebb, legkarakteresebb évszak, az könnyen lehet, hogy nem sétált eleget a helyi parkban, lombhullató erdőben, és biztosan nem járta végig a Kotla-hegy sziklás túraösvényeit, mint mi. A nem túl nehéz, de nem is túl könnyű őszi túra ugyanis számos meglepetéssel, és méretéhez képest nagyon sok élménnyel rajzolta fel magát a kedvenc laza és látványos túráink térképére.

A Persány-hegység részét képező Kotla távolról fordított üstnek, teknőnek néz ki, állapítottuk meg Sepsiszentgyörgyről a hegy felé menet az autóban, lengyel sógorom kérdése nyomán. A kotla ugyanis szláv nyelveken üstöt jelent. A hegynek azonban csomó más neve is van, mint a Feketehegy, Nagy-Feketehegy, szászul a Schwarzberg, románul a Măgura Codlei, és nem mindegy, hogy melyik nevén szólítjuk, amikor túrázni megyünk oda, mert könnyedén a Szilágyságban vagy Szlovákiában találjuk magunkat a GPS-en kiadott opciók nyomán. Legegyszerűbb tehát, ha a hegyéről kevésbé, de börtönéről annál ismertebb Feketehalomra bökünk rá, amit általában a székely köznyelv is a román nevén, Codleaként emleget.

Feketehalom Brassótól alig 11 kilométerre található, útközben a vidombáki repülőtér is megcsodálható még működő állapotában, de ennél talán nagyobb érdekesség maga a 20 500 fős városka, ahol 500 magyar él, és amelyhez Sepsiszék felperzselése is köthető, mert a Rákóczi-szabadságharc idején Graven császári ezredes itt verte meg a Kereskényi László parancsnoksága alatt álló, Rákóczi mellé állt székelyeket, majd a csata után büntetésből gyújtogatni kezdett.

A barcasági településen a magyarok jelenléte nem érződik, a város inkább a szász építészeti stílust, a házzal egybefüggő szász kapukat őrzi, illetve a szocialista tömbházakat, utóbbiak azonban inkább tájidegennek hatnak, miközben az ember a Kotla lábán kapaszkodik fel, és visszanéz a városkára.

Nem a méret a lényeg: a Kotla is tud nehézségeket gördíteni a túrázók elé

Amikor amatőr túrázó csapatunkkal a piros háromszög jelzést követve Feketehalomról a Kotla 1292 méter magas csúcsa felé indultunk a Sas (Vulturului) utcában, még nem sejthettük, hogy mi vár ránk. A jó időt persze a Kotla előre jelezte nekünk, a hegy ugyanis időjósként is funkcionál, ha hiszünk a szász közmondásban: ha fején kalapot visel, jó idő lesz; ha gallér van rajta, elindulhatsz; ha kardja villan, esni fog.

Napsütésben hagytuk el tehát az aszfaltutat, hogy a csupasz vagy házakkal teleszórt dombok után meredek erdőrengetegen át vezető földútra érjünk. A természet sokoldalúsága hamar megmutatta, mire képes, hisz amíg lent fenyőerdő várt bennünket, addig fennebb már a lombhullató erdő varázsolt el: a fákon pár levél még konokul tartotta magát a faágon, de a levelek többnyire már megadták magukat az ősz hatalmának, és megannyi színben kacskaringózva földet értek. A levelek hullása, színei gyönyörűen hatottak a napsütésben.

Miközben az erdei túraösvény egyre meredekebbé vált, az első meglepetésben is részünk lehetett. A felfelé hömpölygő levélúton egy foltos szalamandrára (Salamandra salamandra) bukkantunk. Sárga foltjai nem csak a rejtőzködést segítik a levelek között, hanem mérgező bőrére is felhívják a figyelmet: a halántékán lévő, fekete pöttyökkel tarkított mirigyekben termelődő váladék szembe vagy szájba jutva nyálkahártya-gyulladást okoz. A védett állatkát így pár kép erejéig zavartuk, majd útjára engedtük.

Mi pedig lassan első kihívásunkkal is szembesültünk, egy nagyobb szintemelkedéssel, amit hossza mellett tovább nehezített az aranyszínű levélszőnyeg alatti nedves föld, amin a bakancsok el-el csúsztak.

A nehezebb szakasz után sem pihenhettünk meg, várt ránk egy nagyjából 300 m-es szintkülönbség. A piros jelzésű útvonalról ugyanis a sárgára váltottunk át, ehhez a főgerinc közepén kellett átvágnunk egy jelzetlen úton, ami csak az általunk használt applikáción (maps.cz) jelenik meg. Erre azért volt szükség, mert térképészünk és megbízott túravezetőnk, Bedőházi Róbert szerette volna, ha a Fehér-kőhöz (Piatră Albă, 1050 m) is eljutunk, amit valóban kár lett volna kihagynunk. Ide egy kevésbé élesen emelkedő, néhol sziklás és mászós szakaszon jutottunk fel, majd csakhamar a már karnyújtásnyira, 20 percre lévő Kotla 1292 m-es csúcsához is eljutottunk. A mintegy 6 km-es távot két óra alatt tettük meg (8,30-10,30) erőltetett lépésben.

A nem túl magas hegyre pedig úgy tűnik igaz az a mondás, hogy kicsike a bors, de erős, hisz nem túl könnyű túra vezet ide, ugyanakkor kilátói és természeti adottságai miatt nagyon megéri bevenni. A Kotlán járva elképesztő látvány terül elénk: a Fogarasi-havasok, a Királykő, a Leaota-hegység, a Szárkő-hegység, a Bucsecs-hegység, de a dombok, esztenák, kis erdők is káprázatosak.

A csúcsra érve az ilyenkor szokásos csúcsfotókat hamar lezavartuk, és következő úticélunk felé indultunk. A piros jelzésre visszatérve egy könnyebb, lefelé haladó szakasz vezetett – a kaldera sziklákat (Stâncile Călărețului) is érintve – a Kotla másik látványosságához, a hegyen épült Feketehalom várához (Cetatea Neagră), ahová 45 perces könnyű terepen át vezet az út lefelé. Itt mára csak a földdel szinte egyenlővé tett körfal látható egy sziklába ágyazódva, és három nyelvű (egyik sem magyar) tábla jelzi, hogy jó helyen vagyunk.

A Schwarzburg néven is ismert várat a német Teuton lovagrend hozta létre még 1211-ben. Manapság azonban inkább várromnak mondható, miután a Teutonok elég hamar kiűzettek IV. Béla „jóvoltából”, és Károly Róbert már 1335-ben leromboltatta, azóta pedig nem is épült fel. Aki azonban erre jár, az elsősorban amúgy sem a vár miatt jön ide, hanem a természeti látványosságokért, amiből azért bőven akad.

Az ereszkedés is tartogatott meglepetéseket

Egy látványosság pedig még mindig hátra volt, így itt sem időztünk sokat, mert a feketahalmi tavakat is meg akartuk nézni, ehhez azonban teljesen le kellett jönnünk a hegyről. Általában ez nem csak sokkal gyorsabb, de könnyebb is szokott lenni, időben most sem volt másként, 1,5 óra alatt leértünk, a lefelé vezető utat azonban a bokatörős kövek, a sziklás út miatt könnyűnek azért nem lehetne nevezni. Esetleg szórakoztatónak azok számára, akik élvezik a néhol mászást is igénylő terepet, amire nem igazán számítottunk, amikor útnak indultunk, de legalább változatos túraútvonalban volt részünk.

Utunk egy idő után visszavezetett a piros és kék háromszög jelzésekre, amelyeken eredetileg elindultunk felfelé. Innentől kezdve fokozatosan ereszkedtünk a földúton, és szinte semmi különösebb akadály nem állta utunkat, a lombhullató erdők aranyozott színe viszont továbbra is rabul ejtett.

Számításaink szerint összesen 14 km-t tettünk meg, mire – nagyjából öt-hat óra alatt – ismét a hegy lábához értünk. A jó idő egészen eddig kitartott mellettünk, de a tavakhoz vezető 6 km-es utat jobbnak láttuk már autóval megtenni, mert az esőfellegek gyülekeztek, és a tavakat gyalog körbekerülni így is egy órás sétának ígérkezett. Ha azonban már itt voltunk, akkor semmiképp nem akartuk kihagyni, és kár is lett volna, mert a tavak, a nádasokkal, a vízben amortizálódó fatörzsekkel olyan nyugodtságot árasztottak magukból, amely minden fáradtságunkért kárpótolt, így már csak meleg zuhanyra és laktató elemózsiára vágytunk, hogy teljes legyen a nap.