Túlélő túra Bélavárára: vezető nélkül, ködben és hóban három óra alatt tettük meg a kétórás távot

2022. november 26. – 11:54

frissítve

Túlélő túra Bélavárára: vezető nélkül, ködben és hóban három óra alatt tettük meg a kétórás távot
Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

Terveink ellenére tapasztalt túrázók nélkül voltunk kénytelenek nekivágni a Bélavárára vezető gyalogtúrának. Elővettük hát a bakancsot és az esőkabátot, és bár az eső, köd és a már bokáig érő hó igen csak megnehezítette utunkat, nem akadályozott meg minket abban, hogy Bélavára szikláihoz kiránduljunk, hogy megnézzük a gonosz óriás mészkővé vált csontjait és állatait.

A legjobb kirándulások sztorijai minden bizonnyal nem úgy kezdődnek, hogy „a túravezető vérprofi volt, mutatta az irányt, a túra alatt minden rendben volt”. Sokkal maradandóbbak azok az élmények, amelyeknél valami balul sül el, esetleg mérhetetlen erőfeszítésbe került megtenni a távot. Amikor azonban a Bélavár szikláihoz vezető gyalogtúrát bevállaltuk, még sejtésünk sem volt róla, hogy mi vár ránk, és hogy Bélavára épp ennek a kettőnek az ötvözete lesz.

A kirándulásunkra eredetileg szombaton került volna sor a Step out-Step szervezésében. Tapasztalt túrázó barátaim pedig azzal biztattak, hogy a Bélavár szikláihoz vezető túraútvonal könnyű-közepes kirándulás, ahová lustább túrázóknak is megéri elmenni. A látvány pedig magáért beszél – győzködtek.

Ilyen ajánlatoknak még egy hideg őszi napon is nehéz ellenállni, ezért a pénteki kocsmázást igyekeztünk nem túl hosszúra nyújtani, hogy a Step out-Step csapatával kora szombat reggel kirándulni induljunk. Keményen is próbálkoztunk tartani a szavunk, de végül csak nem sikerült időben hazaérni. De időközben az is kiderült, hogy a túrázó csapat, a várható esőzés miatt meggondolta magát, és lefújták a kirándulást.

Mi azonban hiába maradtunk tapasztalt túratársak nélkül úgy, hogy még sosem jártunk a környéken sem, úgy döntöttünk, ha törik, ha szakad meg akartuk nézni magunknak Bélát meg a várát, vagyis a mészkőszikláit. Bélavárat ugyanis nem valami Béláról nevezték el, de még vár sem volt a környékén soha.

A Bélavára szóösszetétel, mint utánanéztünk, a Belioara kifejezésből alakult a múlt század elején. A név szláv eredetű (a bela szó oroszul fehéret jelent, mely a hegy fehér szikláira vonatkozik). De a különös formájú sziklákhoz a román nép is fűzött egy mítoszt, mely szerint egy kegyetlen óriás élt a hegy tetején (magyar változatban lehetett volna ő Béla). Égig érő palotáját két oldalról egy medve meg egy oroszlán őrizte. Az elvetemült úr addig hajszolta rabszolgáit, míg egy vallásos ünnepen megszakadt fölötte az ég. A nagy mennydörgés közben az óriás a legocsmányabb káromkodásokat, átkokat ordibálta. Vára leégett, s mire a rabszolgák felnéztek imájukból, csak az óriás fehér csontjait látták szétszórva a hamuban. A mese szerint az oroszlán meg a medve is kővé változott. És ha ez s jópofa mítosz nem lenne elég, hogy az ember kirándulni menjen télvíz idején, Bélavár az Erdélyi Szigethegység egyetlen olyan helye, ahol jégkorszaki növények maradtak fenn. A 450 hektáros botanikai rezervátum közel ötszáz növénykülönlegességének 70 százaléka jégkorszaki maradvány.

Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex
Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex

Vasárnap reggel be is váltottuk a magunknak tett ígéretet, sportosba vágtuk magunkat és neki is indultunk az útnak. A korábban autóban felejtett bicikli kapcsán pedig ekkor még fantáziák is születtek arról, hogy visszafelé akár kerékpárral is megtehetném az utat. Aztán a Gyalui-havasok déli peremén található Szkerice-Bélaváráról kiderült, hogy nem kevesebb, mint 77 kilométerre van Kolozsvártól, és Torda felől lehet a legkönnyebben megközelíteni (az Aranyos-völgyén felfelé haladva a 75-ös országúton). A „lustább túrázóknak is ajánlott” Bélavára kapcsán egyre több jel mutatott arra, hogy közel sem lesz olyan könnyű falat, mint azt korábban gondoltuk.

Már a helyszín sem egy könnyű túrára utalt

A Runki szoros után, a Podsága-völgyet elhagyva értünk a Bélavári-völgybe, ahová keskeny, egysávos utak mellett a sűrű köd miatt a dombok és az éles sziklák is az égig értek. A völgy egyszerre volt lenyűgöző látvány a kíváncsi szemnek, és rémisztő is egy tapasztalatlan túrázó csapatnak, mert hát ha ez a tény nem lenne elég, bennünk él a magyarok pesszimizmusa is, ami valami hasonlót mondatott velünk: „szépnek szépek a mészkő magaslatok, de hát mi ezt még meg is kell másszuk, és ha sikerülne is, lejönni ki fog”.

Az útjelző tábla Bélavárán két, egy ideig fej-fej mellett haladó túraútvonalat vázolt fel, amelyek egy idő után kettéválnak, mert amíg a fehér alapon piros pöttyel jelölt Scărița-Belioarát a felfelé vezető úton 4-5 órásra saccolták, addig a Șesul Craiuluit (fehér alapon vörös kereszt) 2 órás útnak felel meg, onnantól pedig még vissza is kell jönni a kiindulópontig. Ezekről pedig egy székely kapura emlékeztető ajtón belépve derült ki, hogy keményen megdolgoztatják az ide tévedő kirándulókat.

Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex
Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex

A turistaösvény egy nagyjából 70 fokos emelkedővel „üdvözölt” bennünket, ami az esőzés miatt ráadásul még csúszós is volt. Gyerekkoromban imádtam fetrengeni a sárban, de mióta magamra mosok, annyira nem vagyok kapható az ilyen kalandokra, itt azonban sokszor nem én döntöttem el, hogy az akrobata mutatvány után helyet foglalok-e. Sebaj, mert a Bükkerdőn felkapaszkodva nem a mosáson járt az ember agya, hanem egy idő után azon, hogy mikor lesz már egy nyugisabb rész. A keskeny, sáros út ugyanis továbbra is felfelé ívelt a fák között. Utunkat pedig itt már kidőlt fák, az ösvényen heverő, néha szúrós ágak, eső és néhány helyen hófoltok nehezítették. A fáradtságtól egy óra elteltével a lábaink is remegni kezdtek.

De a feketeleves csak ezután következett

Az amúgy jól kijelzett útvonal eddig egyértelmű megoldásokat kínált fel, nyíl is jelezte az irányt, ha nem hitted volna el, hogy merre kell menni. A jelzés most is egyértelműen rámutatott a célra, de hát a szemed elkerekedett, amikor ez egy sziklafalon vezetett keresztül, aminek a megmászása esőben nem biztonságos, de nem is túl könnyű.

Ott álltunk vizesen, sárosan, más opció azonban nem nagyon volt. „Szívesen, ha muszáj” alapon megmásztuk. Egy erdős rész után azonban az előző szirt kétszerese állta el az utunkat, azaz nemcsak hosszabb szakaszon kellett kötél nélkül felmászni, de meredekebb is volt. De mint mondtam, sportosba vágtuk magunkat, vissza meg nem fordul egy sportember, hanem küzd.

Turista jelzések mutatják a meglepő irányt – Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex Turista jelzések mutatják a meglepő irányt – Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex
Turista jelzések mutatják a meglepő irányt – Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex

Enyhén szólva is megizzasztott a dolog, de túljutottunk rajta. Ezzel pedig a legnehezebb részt is kipipáltuk. Itt azonban már biztosak voltunk benne, hogy „csak” a két órás utat másszuk meg, ami nekünk három óra alatt jött össze. Fáradtak voltunk, de igazán csak attól tartottunk, hogy a lejövés még lassabb lesz és ránk sötétedik. Mi pedig, bár a csodás tájat el tudtuk volna nézegetni reggelig is, de jobb szerettünk volna egy forró kádban dagonyázni, és a mentőcsapatok és a saját bajunkat sem akartuk meggyűjteni.

Pláne azután nem, hogy az 1350 méteres magassághoz közeledve egy olyan mezőre jutottunk, ahol bokáig ért a hó. Mi több, szokatlanul ködös volt a táj, ezért csak pár száz méterre látott el az ember, aztán a horizonton túl ködbe veszett a világ. A váratlan hótakaró – amin előttünk csak egy természetfotós és párja baktatott, akikkel egy erdős részen futottunk össze – , akárhogy próbáltunk ellenkezni, a bakancs szélein elkezdett bejutni a cipő belsejébe is. Ez a felállás pedig azután sem sokat változott, hogy domb dombot követett, és sokáig toltuk magunk előtt a havat. Estünk is egy párat, mert a patak egyik erezete épp az ösvényen folyt lefelé.

Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex
Fotó: Tőkés Hunor / Transtelex

Aztán az egyik domb tetején elágazott az út. Közepén pedig nyilak jelezték: megérkeztünk. Igaz, a köd nem sok mindenre engedett rálátni.

Miután elértük a magunk elé kitűzött célt, megfogadtuk azonban a jó öreg mondást, miszerint a csúcson kell abbahagyni. Rövid pihenés után így elindultunk visszafelé, hogy még sötétedés előtt az autóhoz érjünk. Annál is inkább, mert a ködös hótakarós rész utáni erdőben, már nem csak fáztunk, áztunk, de valami furcsa állati üvöltésekre is figyelmesek lettünk. Mivel nem nagyon szerettük volna kideríteni, hogy szarvas vagy annál ijesztőbb állat hangját hallottuk-e, de az alsó részen egy pásztorkutyával is szembementünk.

A felfelé vezető három órás út után a lejutást már a rekordidőnknek számító két óra alatt megejtettük. Egyedül csak azon akadtunk fel, amikor – immár ellentétes irányban – ismét a sziklaszirtek sora állta el utunkat. Dehát ekkor már annyira sárosak voltunk, hogy a lemászást nem csak kar és lábizomból, de ülve is meg tudtuk ejteni, ami azért sokat tud segíteni a fáradt testnek. Ennek a fáradtságnak betudható az is, hogy az autóban, tiszta és meleg ruhába öltözve, fel sem merült, hogy bárki is használni szeretné a csomagtartóban hagyott biciklit, hogy a gyalogtúra után még közel nyolcvan kilométert letekerjen.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!