Moldva Olümposzát, a Csalhót meghódítani nem kell félnetek

A Csalhóval való első találkozásom óta a hely varázsa nem ereszt. A Keleti-Kárpátokban magasodó mészkő- és konglomerátumtorony csodák olyan látványt nyújtanak, ami miatt vissza-visszajárok a természet mesterműveit megcsodálni. A sziklák alakjait az évszázadok erői formálták, a szél, az eső, és a föld belső mozgásai. Ezek a képződmények nemcsak a táj részei, hanem történetek hordozói is. A moldvai népnyelv nem véletlenül ruházta fel őket fantáziadús nevekkel. Az egyszerű sziklaalakzatokhoz legendák és mitológiai alakok kötődnek, így vált a Csalhó nem csupán egy heggyé, hanem egy kultikus hellyé. „Moldva Olümposzaként” emlegetik, ami már önmagában is tiszteletet parancsol.

A hegy két ikonikus csúcsa, a Nagy-Aklos (1907 m) és a Tóka (1904 m) uralja a tájat, mintha egy csendes, időtlen őrszolgálatot teljesítenének. Ahogy a csúcsokról körbetekint az ember, érzi, hogy itt minden a helyén van: a természet ereje és békéje találkozik ebben a lenyűgöző térben.

A Csalhó egyszerre látvány és élmény. Nemcsak a szemnek gyönyörű, hanem egyfajta lelki nyugalmat is áraszt. Így nem is volt kérdés, hogy szívesen másznám-e meg ismét a Csalhót egy másik irányból. A választott túra 1100 méteres szintkülönbségű volt és a Csalhó Durău felőli oldaláról a Tóka-csúcs (1904 m) köddel borított fennsíkjának meghódítását tűztük ki célul. A látvány ezúttal azonban elmaradt. A szép kilátás ugyanis 1700 méteren cserben hagyott, így addig mentünk, amíg még valamit látni lehetett a szürkeségen kívül is.

Kevés felszereltebb mentőcsapatot látni a romániai hegyvidéken, mint a durăui hegyimentőké, akiknek a főhadiszállásától indultunk el a Tókára. De valami kora reggeli rossz előérzet már indulás előtt azt sugallta, hogy nem ez lesz életem legzökkenőmentesebb túrája. S bár a megannyi mentéshez előkészített kütyü és jármű látványa valamelyest megnyugtatott, teljesen elfeledtetni nem tudta a balsejtelmeket, amik már a reggeli kávézás előtt megjelentek.

Ott mocorgott ugyanis bennem az előző, Izvoru Munteluitól induló fagyos túránk emléke. Ez volt az a túra, amikor a köd megfosztott a látványtól minket Laza Pistával, a hóviharban pedig a ruháink átáztak és kővé merevedtek a végtagjaim, miközben a szintkülönbség az izmainkat is megpróbálta. Csak ezután jött a több mint 500 lépcsőfok, amit agyonposztolnak a közösségi médiában, én meg úgy tudtam utálni, mint téli gázszámlákat szokás, pedig tudod, hogy „ezzel jár”.

Laza Pista persze oldotta a hangulatot. Igaz, idővel megtanultam helyén kezelni a szavait. Azt mondta, sokkal „lazább” lesz Durău felől megközelíteni a Csalhó második legnagyobb csúcsát, a Tókát, és ha az időjárás nem is tökéletes, de hóviharnak semmi nyomát nem látni. Korábbi Laza Pistás túráim tapasztalatából azonban agyam automatikusan fordította le szavait: „rohadt nehéz túra lesz, de most legalább nem a combokat tépő 500 lépcsőfokkal lesz a legnagyobb bajunk”, „hideg lesz, mint a franc, de ne aggódj, viszünk csereruhát, és majd a mínusz 3 fokban átöltözünk, amikor majd izzadt testünket a jéghideg szél csapdossa”. „Szóval, no para, valahogy felmegyünk, meghalunk, feltámadunk, lejövünk” – értékeltem magam számára a helyzetet.

De egy ilyen ajánlatnak ki mondana ellent?! Én ezek szerint biztosan nem, mert már ott ültünk a kocsiban és Durău felé tartottunk. De akkor…

Apró kellemetlenségek egy „laza” túrán

Az első akadályt könnyedén vettük, mert csak pár falunyit jöttünk, mire eszünkbe jutott, hogy a túrabotokat a másik kocsiban hagytuk. Vissza kellett fordulni. Arra csak a csomagtartó felnyitása után eszméltünk rá, hogy oda is csak egy pár bot van bepakolva, de azon testvériesen megosztoztunk. Pista is, én is egy-egy bottal folytattuk az utat.

Második neki futásra már messzebbre jutottunk az autóval, mire újabb probléma ütötte fel a fejét. Pistának ugyanis az a nagyszerű ötlete támadt, hogy próbáljunk ki egy zsír új aszfaltutat Hargita megyében, mert minimum fél órával gyorsabb lesz a menetidő.

Elvégre az újságírók tájékozottak, és néha lehetőségük nyílik elsők között kipróbálni olyan utakat is, amiket nemrég adtak át a politikusok. Ez esetben Borboly Csaba. Az ördög azonban a részletekben rejlik, s bár jó irányba mentünk, amikor a Maroshévíz felé vezető út helyett, Ditró fele tértünk le, Pista azt elfelejtette elolvasni, hogy az útvonalnak csak egy részét újították fel és aszfaltozták le.

Az út többi része a hótól korcsolyapályává vált, és a jó nagy kátyúk csak tovább rontották a helyzetet. Szerencsénkre a húsz éves kocsi és a kopott téli gumi bírta a strapát. De a hajunk nem hullott el a 20 km/h-s sebességtől.

Durău felől a Tóka

Ilyen felvezető után már rögtön könnyebbnek tűnt megmászni a hófödte hegycsúcsot, aminek 1100 méteres szintkülönbségét 9 km alatt kell megtenni a Durău felőli oldalról.

Álomszerű erdei táj fogadott: a fák a téllel háborúztak, a lenti lombhullatók hamarosan eltűntek, helyet hagyva maguk mögött a délceg, havas fenyveseknek. Az ösvényen a gyökerek lépcsőket képeztek, a mellettük kidőlt fatársaik pedig az idő múlására figyelmeztettek. A szerpentines részeken mindig jól esett visszanézni a megtett útra, és már nem sokkal Durău után rálátás nyílt a messzi távolban lévő Tóka-csúcsra és az azt körülvevő sziklavilágra (Piatra Lată, Panaghia, Piatra Ciobanului). Több ilyen résnyi „ablak” nyílt, leginkább a Békási víztárolóra és a völgyre tekinthettünk rá. Kis kárpótlás az egyre meredekebb és havasabb kaptatók miatt.

Jó hírnek számított az is, hogy az útvonal – pihenőkkel együtt is – mindössze 6 óra alatt teljesíthető (oda-vissza). Ami nem egy utolsó szempont télen, amikor délután négy óra környékén már sötétedik, és az enyhe tél nem a medvék álmának kedvez.

Egy órás út után értünk el a Fântânele menedékházhoz (1220 m), ami a magasból hirtelen előtűnik az útvonal baloldalán a fenyőrengetegből. Hasonlít a nemrég felújított Dochia kabanához, de eddig feljutni sokkal könnyebb. Nem is fagytunk meg, és kúsznunk, másznunk sem kellett tűnyalábos fenyőrengetegben, amíg a menedékházig értünk.

Egy ázsiai munkás épp takarította a havat, nagyon kedves volt, pedig biztosan nem lehet könnyű minden feladatot ellátni egy személyben a helyszínen. Más segítségére azonban aligha számíthatott.

A Fântâneleben, a Csalhó másik oldalához hasonló menedékházhoz hasonlóan luxus körülmények uralkodnak. Mintha egy belvárosi pubba ülne be az ember, amit egy erdei vendégházzal kereszteztek, és valaki ezt jónak látta volna 1200 m magasan megépíteni a szép panoráma miatt.

Egy ilyen helyen az ember kifújja magát, ebédszünetet tart és erőt gyűjt a folytatáshoz. Vaaagy… bosszankodik a dolgok nem terv szerinti alakulásán.

Az időjárás gyorsan változik a hegyekben

Az enyhén felhős idő hamar ködössé vált, ami a túrázók egyik ellensége, mert gyakorlatilag csak a friss levegő és a kihívás teljesítése marad, oda a szép kilátás. Bár a menedékházból még gyönyörű látvány tárult elénk, de a Tóka magasságában már javában gomolyogtak a szaunából ide szökött gőzfelhők. Bezzeg masszőr, dézsa sehol. Jellemző!

„Jaj, ne már!” – tört ki belőlem, miután megelevenedett lelki szemeim előtt a már jól ismert áprilisi ködben látott nagy semmink a Tókán.

Az időjárást jelző telefonos applikációink viszont biztató jeleket adott a köd feloszlását illetően. Igaz, a nagy pillanatra, amikor a hegy vélhetőleg előbukik a gomolyagból, csak az általunk számított csúcsra éréshez képest két órás késéssel számíthattunk.

Mit tehettünk volna? Remélve, hogy a helyzet jobbra fordul, tovább indultunk a havas és egyre sziklásabb emelkedőn, ami Fântânele mögött várt ránk. Két kilométer alatt mintegy 400 szintkülönbséget gyűrtünk le, ami barátok között sem kevés. Nem is sok, ahhoz képest, hogy még másik 300 m hátra lett volna 50 perc alatt, hogy 1904 méterig érjünk. Az ösvény enyhén csúszós volt ugyan, de hágóvashoz kevés, bokavédőhöz még kevés, bár mindkettő ott lapult a táskánkban.

Túrázni az ember a megtett út miatt megy, az pedig változatos kihívások elé állított, meg a látvány miatt… ami itt egyre kevesebb volt. Egy katonai temető mellett is elhaladtunk, de a hangulat már eléggé gyászos volt, nem akartuk azzal fokozni, hogy a Curmătura la Morminte néven kereshető temetőnél is elidőzünk. Kilátást pedig egy kilátóról már nem remélhettünk.

Egy másik megkövült „katonánál” azonban hosszan elidőztünk. Legalábbis annál, ami maradt belőle. A katona kucsmája elnevezésű (Căciula/Cușma Dorobantului) konglomerátum egyeseket sapkára, másokat villára (Furculița), engem leginkább egy hüvelykujjra emlékeztetett. A sziklatömb egy nyílt területen, a Széles-kő-hágó (Curmatura Piatra Lata) fölött magasodik, és jobb időben a Széles-kő felől rálátás nyílik a Békási víztározóra, a Durau üdülőre, és a Schit (kolostor, remetelak és patak) völgyére is. Rosszabb időben pedig tünde szemmel sem lehet a kőnél sokkal messzebbre látni.

A köd feltételezett feloszlásától még órák választottak el. A katona kucsmájától a Tóka csúcsa 50 percre, Panaghia legendás sziklája pedig még 10–15 perc gyaloglásra volt. Utóbbi a törpefenyők közül kibukkanva a 70-80 m magas, szinte oszlop formájú. A legenda szerint Panaghia egy gyönyörű, éjfekete szemű lány volt, akit a tündérek a halandók szeme elől itt, a hegyen bújtattak el. A Nap meglátta és beleszeretett, napi útjában megállt, így az éj panaszára arra ítéltetett, hogy ezután csak felhőbe burkoltan kelhetett fel, többé nem látva szerelmét. A lány bánatában addig sírt, míg sziklává nem változott.

A Tóka csúcsához közeledve, a Dochia kabannánál elhelyezett kamerák élőben közvetített felvételeit látva a mi helyzetünk is siralmas volt, s csak Panaghia legendája tartott vissza attól, hogy könnyeket morzsoljunk. Csalódottságunkat az okozta, hogy szinte értelmetlen volt tovább menni.

Láttak valamit fent? – érdeklődtem a kilátásról a túrázóktól, akik lefelé tartottak a hegyről. „Nem, semmi sem látszik a ködtől” – mondták a túrázók.

Ha nem jártunk volna már a Tókán, akkor annyi izgalom még lett volna benne, hogy megnézzük magunknak a meteóállomást, ismét rácsodálkozunk a szél szaggatta, elhanyagolt trikolórokra, a jeges szélfúvásra, ami csuklyában is igyekszik megskalpolni, illetve ismét szelfizhettünk volna Ștefan cel Mare-val a hegycsúcson, de ezek az élmények nem voltak annyira csábítóak, mint a visszafordulás.

Laza Pistás túráim során első alkalommal fordult elő, hogy megtorpantunk, de becsületünkre legyen mondva, nem az erőfeszítéssel volt a baj, hanem azzal a két órával, amit így megspóroltunk, és amiről tudtuk, hogy bárhol jobb helyen lesz, mint egy helyen, ahol nem látunk semmit. Furcsa érzés volt, de az ember ne csak egy kampány erejéig őrizze meg és hallgasson a „józan eszére”, mint a politikusaink, hanem két választás között is. Az pedig azt súgta, hogy lefelé több a látni való.

A szürke, semmitmondó ködbe ereszkedtünk bele, amikor több mint hétszáz méter várt ránk a katona kucsmájától az autóig. Ahogy azt vártuk, csakhamar ismét kilátásunk nyílt a völgyek, tavak és dombok világára, mi pedig ettől új erőre kaptunk. Visszamenni most még inkább értelmetlen lett volna, de a felszabadult két óránkat sem tudtuk volna a hegy aljában hasznosabban eltölteni, mint a már említett Fântânele menedékháznál.

Túrákra általában pakolunk megfelelő mennyiségű vizet és élelmet, és ha nem vinnénk, akkor se fenyegetne egy nap után az éhhalál veszélye, de ha a túrázó a civilizáció legkisebb jelére akad, könnyen elcsábul egy tányér leves láttán a menün. Ugyanez vonatkozik az Egyeskő menedékházashoz hasonló túrós puliszkás helyekre, amit ha egyszer megkóstol az ember a hegyen, mindig sóvárogni fog az egyszerű étel intenzív ízélménye után.

Ha pedig levest eszik az ember, akkor van ideje elbeszélni a túrát, meginni egy forró teát/kávét, ha már luxus körülmények, akkor megenni almás pitét és sakkozni kezdeni. Pista is le is vonta magának a következtetést: számunkra a Csalhó volt az a hegy, ami megtanította, hogy különösen komolyan kell venni az időjárást, el kell fogadni a hegyek szeszélyességét, és amíg a Tóka első alkalommal erőnlétünket tette próbára, addig a mostani kihívás az volt: „hogyan lehet újra kalibrálni egy elcseszett túrát, hogy az élvezhető, élménygazdag legyen, még akkor is, ha az időjárás ismét keresztbe húzta a számításainkat.”

Ezúttal ugyanis egy meghitt ebéd, játék, hamar elfeledtette a hiányosságokat, és az eddig nem tapasztalt újdonságokkal töltötte meg a túrát. Mert a játékszabályokat itt nem mi szabjuk, és el kell fogadni, hogy néha másképp alakulnak a dolgok, mint azt tervezzük.

Legfeljebb abban dönthettünk, hogy a pihenés és ebédelés után mivel töltjük az időt: megvárjuk, amíg beüt a kajakóma, vagy elindulunk lefelé a hegyen. Mi utóbbira szavaztunk, és amikor egy utolsó pillantást vettünk a hegyre, az még mindig ködösen magasodott fölénk. Innen már biztosak lehettünk abban, hogy jól döntöttünk, amikor nem vártuk hiába a köd feloszlását a hideg szélfújásban.

Az előttünk lévő pár száz méteres ereszkedés úgy fogyott el, mint a hóréteg napsütéskor, és csakhamar ismét az autóknál voltunk, az egyik legbiztonságosabbnak tűnő hegyimentő bázisnál, ahonnan az autóval Borszék felé vettük az irányt. Azt ugyanis nem felejtettük el, hogy néha a lassúbb, de kevésbé korcsolyázó autóút a legjobb választás.