Leharcolt létrákon, farönkökön másztunk ki a Nagykőhavasig, hogy beláthassuk a Brassói-medencét

A nyári kánikulában érdemes erdősebb, és ezáltal hűvösebb túraútvonalakat választani. Különösen, ha a hőmérséklet fölülről súrolja a 30 fokot. Mivel az utóbbi napokban bőven volt szerencsénk kánikulához, ezért a „Laza Pistás” túrák következő részében, úgy döntöttünk, hogy az egyik legnépszerűbb turistalátványossággal tarkított útvonalat vesszük célba, a Nagykőhavast, de nem a szokásos módon!

A Nagykőhavashoz a legtöbben ugyanis nem az 1843 méteren lévő lélegzetelállító kilátás miatt mennek, ahová egyébként ugyancsak lélegzetelállító feljutni, hanem a Hétlétrák miatt. A Hétlétra-vízesés egy 58 méter szintkülönbségű, 160 méter hosszú szurdok, melyet a Csűrkőárka, Sipoly patakának egyik mellékága vágott a mészkősziklába, hét vízesést alkotva.

A szurdokot 1929 augusztusában tárta fel a Siebenbürgischer Karpatenverein négy tagja, majd 1930-ban a Brassói Turista Egyesület segítségével utat vágtak és fából készült létrákkal tették járhatóvá a hasadékot a turisták számára. Az új útnak többféle nevet javasoltak, például Hideg-hasadék vagy Pokol tornáca. Végül a Hétlétrák (Șapte Scări) honosodott meg, és a Csűrkőárka patakát is Hétlétra-patakként kezdték emlegetni. Az évek során Románia egyik leglátogatottabb helye lett, egyesek szerint nemcsak az országban, hanem egész Európában egyedülálló látnivaló. miután a fából készült létrák elkorhadtak, és egyre veszélyesebbé vált azokon közlekedni, acélból készült létrákkal és hidakkal tették biztonságosabbá az útvonalat.

A Hétlétrák népszerűsége viszont nem csak azt hozta magával, hogy fizetnünk kell a látványosságokért. A létrák előtt gyakran hosszú sorok alakulnak ki. Még olyankor is, amikor amúgy nincsenek olyan sokan. Sok nagycsaládos ugyanis nem méri fel annak a kockázatát, mit jelent az összes létrát megmászni, és hogy a kisebb gyerekek mennyire bírják az emelkedőt, ha nincsenek hozzászoktatva a túrákhoz.

De sebaj! Szilágyi „Laza” Pista ezúttal is tudott egy olyan útvonalat, amit valamiért sem a turisták, sem pedig túrázók nem fedeztek még eléggé fel maguknak.

„Kipróbálunk egy másik útvonalat?” – fordult hozzám Pista a Hétlétrák előtti letérőnél. Pista rövidítőiről és ártalmatlannak tűnő ötleteiről pedig már sokszor bebizonyosodott, hogy megérik a kockázatot. Ahányszor letérünk a közismert és biztonságos túraútvonalakról, hihetetlen élménnyel gazdagodhattunk, de az is igaz, hogy az eredeti úthoz képest nehezebb és/vagy veszélyesebb út következett, mint ahogyan Fogarasi-havasokban vagy a Királykőn is történt. De hát ki ne lenne vevő egy új kalandra?

A Pista által a Hétlétrák titkosabb változataként emlegetett Hasadtkő vagy Tamina-szurdokon átvezető túránkon már csak azért is megéri elindulni, mert nem csak a saját tempónkban haladhatunk, de itt sokkal több a látnivaló. Azért is, mert nem csak az erdőn vezet át: az út mezőkön, sziklaalakzatokat és számos kilátót érintve kanyarog fel a mintegy 1850 méteres magasságig, a Nagykőhavas csúcsáig. Közben pedig a Hétlétráknál megszokott létrák és vízesések is lesznek a Hasadtkőn.

A patak által vágott mély szurdok nagyon hasonlít a közeli Hétlétrákhoz, szépséghibája mindössze annyi, hogy a kilenc helyett, öt vízeséssel rendelkezik, hossza mindössze 20 méter. A szurdok persze itt is teljes hosszában bejárható a felszerelt létrákon keresztül, ezek azonban nem olyan modernek, mint a 2013-ban felújított Hétlétráké.

Több szint, sok kilátó, több élmény

Aki járt már a Hétlétráknál, az először Brassó felé vette az irányt, majd a várost megkerülve Alsótömösnél közelítette meg a helyszínt. Ahhoz, hogy a Nagykőhavas másik oldalán felkapaszkodjunk, mint a térképünkön is látszik, nekünk sem volt sokkal másabb az utunk. Mindössze az autóval nem kanyarodtunk le az E60-asról a szokásos helyen, és kicsivel tovább mentünk Predeal irányába (Felsőtömös előtt álltunk meg).

A Hétlátrákhoz vezető útvonaltól nem messze, az út bal felén sorompó áll, utána kavicsos út indul. Egy kék pickup sofőrjének épp akkor emelték fel a sorompót, így azt is láthattuk, hogy jobbacska autóval viszonylag könnyedén járható lenne az út. Akárkinek azonban nem emelgetik a sorompót, így ott már érdemes az autót bakancsra cserélni. Nekünk megadatott volna a lehetőség, hogy a pickuposok elvigyenek valameddig, de mi túrázni jöttünk.

Gyalogszerrel izgalmasabb

A látvány pedig magáért beszélt: rögtön a túránk elején feltűntek a messzeségben a Bucsecs-hegység Bucșoiu és az Acele Morarului csúcsai, illetve mögöttünk a Keresztényhavasok is.

Ahogy a fehér alapon kék függőleges túraútvonalat követtük, a szellős lombhullatók helyét lassan átvette a tűlevelű rengeteg. Innen a szelíd emelkedő is egyre bőszebben kanyargott, ezért mi is elkezdtük érezni, hogy tavasz óta nem túráztunk.

Az autós utat, amit a pickup is bejárt néha átvágja a túraútvonal, néha belé is olvad, de érdemesebb tovább haladni a túrázóknak kijelölt útvonalon, ha nem akarunk plusz kilométereket behúzni.

Az agyagos rétegen bakanccsal amúgy is gyerekjáték felkapaszkodni, a túra pedig itt még valóban könnyűnek mondható, a következő szakasz már közepesen nehéz volt. Ez azonban csak második kilátóhelyünk és a szurdok után következett. Addig is előbb a kanyon fölső nézetét élvezhettük, illetve a kilátást.

A kilátó közeledtét egy meggyötört útmutató tábla jelzi, amihez érve bodzaillat fogadja az idelátogatókat. Az út itt többfelé ágazik, mert az autós út tovább megy, van egy út balra is, a csobogás irányába. Ez becsapós, mert a Nagykőhavas egy másik útvonala. És jobbra is lehet menni, ami a kanyonon is átvezet.

Először azonban érdemes felfelé menni, egy kőfalra felkapaszkodva ugyanis ízelítőt kaphatunk abból a kilátásból, amit a Nagykőhavas nyújt.

A Bucsecs hegység jobb felén már itt teljes egészében megmutatkozik a Bucșoiu és a „fűrészfog” szerű Acele Morarului, tőle balra a Valea Cerbului, a Costila is látható, de innen már a hegység legmagasabb csúcsa, az Omu is kivehető. Feltűnik a Caraiman-csúcs 30 valahány méteres keresztje is, és a Caraimantól balra, a dombokon Sinaia sípályái néznek vissza kacéran. A távolban valamennyire a Királykő és a tőle közelebb lévő Keresztényhavas is látszik.

A szép kilátás kóstolója után a jobb oldali útvonalat választottuk, ami egészen levitt a szurdok elejére, ahonnan a vízesések hangja is felhallatszott.

A szurdok kísértetiesen emlékeztet a Hétlétrára, de olyannyira elhagyatott, hogy a fatörzsön sütkérező gyík hirtelen el sem tudta dönteni, hogy délibábot lát-e, amikor megérkeztünk. „Emberek? Emberek! Itt?! Biztos eltévedtek…” – gondolhatta magában.

A szurdok talán azért sincs annyira felújítva, mert nincs szem előtt, mint nagytestvére, a Hétlétrák. Néhol farönkön, máshol leharcolt létrán vagy patakból kiemelkedő köveken kelünk át, máshol lánc segíti a feljutást. Mondhatni autentikus, és sokkal természetközelebbi élmény, mint egy túlszabályozott lépcsősoron mászkálni, mint a Hétlétráknál, de a Csalhó Tóka csúcsát is megemlíthetném, ami nekem nagyon nem jött be a még havas áprilisban.

A Hasadtkő rövid szakasza ráadásul nem csak izgalmas, de üdítően is hatott ránk a nyári hőségben, hisz a mészkőfalakkal körülzárt vízeséseknél, a hőmérséklet több fokot zuhant.

A patak nyomvonaláról letérve azonban ismét szembe kellett nézzünk a kánikulával is, hisz annak ellenére, hogy az út továbbra is az erdőben vezetett, a köves emelkedőt csakhamar egy „kényelmesebb”, kavicsos szakasz váltotta fel, ahol az autók is járnak. Itt kétfelől fenyvesek kísérték utunkat, középen pedig egy különös mészkőalakzat tárult elénk, a mészkődomb olyan volt, mintha valami őslénynek a karmai szilárdultak volna meg.

A furcsa alakzat után egy házikó is előtűnt, ami utunk egyik legnehezebb szakaszához vitt, itt már a szintemelkedés miatt lihegve álltuk a sarat. Nem úgy, mint a két erdész, akik egy ATV-vel szántották fel az utat a túraútvonal mellett általuk kialakított ösvényen. Az égő combom miatt már az is megfordult a fejemben, hogy akár meg is lehetne kérdezni őket, vajon nem cserélnének-e: ők szenvednének, amíg mi lobogtatjuk a hajunk.

Nehézségeink végét egy zöldfüves és fehér zászpás szakasz jelentette. Ez viszont azzal járt, hogy a Nap bunkósbottal vert. Pista napkrémet vett elő és a karját, tarkóját alaposan bekente. Nekem van még hová fejlődnöm, mert eszembe sem jutott ilyeneket bepakolni, pedig az UV sugárzás valóban nem barátságos. Bámészkodni még így is jólesett, mert a kilátás magáért beszélt: nem csak lefelé lehetett nézni, felfelé is volt min álmélkodni: a konglomerátumok, mészkőszirtek, esztenák tűnnek fel.

Mielőtt azonban az esztenáig értünk, festői táj tárult elénk alant is, kicsit azt a benyomást keltve, mintha a Csalhó-hegység tavasszal elmulasztott látványa tárulna elénk 1500 méteren. Ezen a magasságon már a Brassói-medence, és az azt körülvevő összes hegység tisztán látszott, és teljes alakjában kivehető volt. Ami meglepő, hogy ilyen látványban már a Nagykőhavas csúcsát elérve sem lehetett részünk. De beszéljenek inkább a képek.

És nem is hiába emlegettem a csúcsot, mert itt jött el az ideje a csúcstámadásnak. Nekünk itt már csak annyi dolgunk volt, hogy bírjuk idegekkel a még pár száz méternyi szintemelkedést, mert lentről nem látszott, hogy hol ér véget a lábizmokat próbára tevő, tarkón csapkodó napos szakasz, és hol kezdődik a csúcshatás. Amikor azt hittük, hogy „na, jó, ott vagyok”, akkor mindig kiderült, hogy ez csak egy kiugró rész volt, ami eltakarta a hegy további részét. Dehát egyszer minden „jó” véget ér, és mi is felértünk a Nagykőhavas tetejére, a fehér táblához.

Itt azonban már sajnáltam is azokat, akik a Hétlétra felől jönnek, és az erdőből nem látták azt a kilátást, amivel mi túránk során találkoztunk. A hegy másik oldalán már a Brassói-medence másik fele, Brassó városa, és a nagyon távoli Csukás-hegység tűt fel, ami kiegészült a csúcs körüli alakzatokkal és látvánnyal, amihez immár az esztenához tartozó juhnyáj, kutyák és pásztor is hozzájárult.

Csúcshatás után válik izgalmassá a túra

A csúcs azonban még nem jelentette azt, hogy utunk véget ért. Az igazi kaland csak akkor kezdődött, amikor a négyfalusi EKE nagykőhavasi menedékháza felé vettük az irányt, nem is sejtve, hogy sorra mindenféle állattal összefutunk majd.

Erre persze gondolhattunk volna akkor is, amikor olyan mészkőképződések mellett haladtunk el, mint a Macskakő (Piatra pisicii), aminek már a fordított jégcsapokat vagy Trónok harcába illő vastrónt formáló alakja is érdekes, de felmászva rá, a kilátás is megért egy álmélkodó pillanatot. Itt találkoztunk első állatunkkal, a rókával, ami két méterre közelített meg bennünket.

Ez annyira meglepett, hogy első gondolatunk nem az esetleges veszettségétől való félelem volt, hanem hogy „vajon mennyire izzaszthatott meg a túra, ha már Vuk is döglöttnek néz bennünket?” A köves, sziklás út után a szamarak cáfoltak rá erre, akik szintén barátságosak voltak velünk a menedékháznál, és látszólag az étvágyuk is megjött a látványunktól, mert mire kettőt pislogtunk, az egyik szamár már a kajánkat rágta, a másik pedig már le is nyelte a padon lévő celofánt. Pista hiába kérlelte, mint valami kutyát, hogy köpje ki az alufóliát, mert megdöglik. Kérésére süket fülekre talált. Szamarak.

Miután kinevettük magunkat és egy csendesebb helyen még enni is tudtunk valamit, méghozzá úgy, hogy három szamárfej nem termett rögtön mellettünk, visszaindultunk az autóhoz. Ehhez azonban azt az útvonalat választottuk, ami a Macskakő alatti szakadékon, a piros kereszt felé haladt, nem sejtve, hogy előbb egy őzre hozzuk rá a frászt, minket meg két medvekaki között, egy barlangból kiáradó mormogás és fújtatás hangja ijeszt halálra. Persze, messziről elkerültük az illetőt, mielőtt még kiderült volna, hogy mit akar közölni velünk.

Nekünk nem sokkal ezután, így is kijárt már a „jóból”. Említettem ugyanis egy üres esztenát, amit a Nagykőhavas felől érintettünk. Némi ereszkedés és szintemelkedés után most újra ott kellett volna átvágnunk, csakhogy a tök üres területen két jól megtermett pásztorkutya rontott nekünk. Ilyenkor nagyon hasznosak tudnak lenni a kinyújtott túrabotok, mert amíg vissza hátráltunk, az a másfél méter távolság óvott meg az agyaraiktól. Pista meg is jegyezte, hogy ő már csak csodálkozni tud azon, hogy ennyi kaland után még mindig nem kóstolta meg semmi.

Én azért a magam részéről reménykedtem benne, hogy ez így is marad, mert már alig bírtam vonszolni a lábaim, hát még ha az ő megrágott habtestével is számolnom kellett volna a hátamon. Szerencsémre végül Pista ezúttal is megúszta, és a túránk hátralévő kilométerein már annak tudtunk örülni, hogy a teljes út során megtett közel húsz kilométerrel és 1500 méteres szintemelkedéssel megérte megharcolni, mert visszafelé is igazán látványos.

Az útvonal nagyítható túratérképen:

Más túrák Erdélyben:

• Ködösre sikeredett a vért izzasztó Csalhó-túra, de legalább a lépcsőkből elegünk lett
• Végigcsináltuk a brassópojánai beavató szertartást: a síparadicsomtól a Keresztényhavas csúcsáig másztunk
• Kíméletlenül megizzasztott, de mészkőfalaival felejthetetlen élményt nyújtott az erdélyi hegyek királya, a Királykő
• Mint két tök a tejködben: téli túra a Szegelet-havas gerincén
• Egyeskő, ahonnan az állatkerti Nagysziklát „lopták”
• A felhők fölött jártunk a Bucsecs-hegységben, ahol derékig ér a hó
• Látványos, de kezdőként is bejárható erdélyi túraútvonalak
• Túlélő túra a Kolozsvártól nem messze fekvő Bélavárára
• Őszi vörösekben és sárgákban pompázó panorámákkal, eklektikus ösvényekkel lepett meg a Brassó melletti Kotla-hegy