A székelyföldi Dolomitokban jártunk, ahol a látvány felért az olaszországi kőtornyok lenyűgöző panorámájával

Balánbányán járunk a Hagymás-hegység alatti bányavárosban (865 m), ahol az egykori „bányászcsalogató” tömbházrengeteg épült a kornak megfelelően angol vécével ellátva. Egy kicsit romos, egy kicsit komcsi, de egy részét már felújították. Innen, a Szent János templom melletti letérőn keresztül vezet az út a Hagymás Nemzeti Park bejáratát jelző táblához. „Legelni” hagytuk az autót, mi pedig az előttünk tornyosuló hegység irányába vettük az irányt, mielőtt Zeusz villámai a gomolygó fekete felhőkből még utolértek volna bennünket.

Bár nem az Egyes-kőhöz (1608 m) indultunk Szilágyi Istvánnak, vagy ahogy én nevezem túráink kínjai közepette, „Laza” Pistának szülinapi túrájára, hanem a Kelemen-havasok felé, útközben kénytelenek voltunk tervet módosítani és megfordulni, mielőtt a megváltozott időjárásból előtűnő vihar elmosta volna a két napos, sátras túránkat.

A sátrazásról viszont így is lemondott három tagú csapatunk többsége, mert az Egyes-kő már luxuskörülményekkel kecsegtet: bőven akad szálláshely (45 lej/fő), néha étel is (most épp nem), és annak ellenére, hogy a víz nincs bekötve, van két forrás a közelben (inni és mosakodni is jó). Ez azért lényeges szempont azoknál, akik amúgy is jól megpakolt táskákkal túráznak, és nem szeretnének még egy sátort is cipelni.

Ide már tényleg csak azok cipelik fel a sátrukat, akik egymagukban szeretnének aludni, vágyat éreznek arra, hogy ne a megszokott ágyon aludjanak, vagy mint az én esetemben, gyerekkori sátras élményeiket szeretnék egy nosztalgiázós estén újraélni. Csapatunkból tehát csak én tartottam meg a 65 literes hátizsákomban igen jelentős helyet elfoglaló sátrat és izolírt, a többiek a kocsiban hagyták.

Ekkor még nem sejthettük, hogy miközben a Hagymás lábánál még tarkón vert a Nap, égi figyelőnk, a Meteo Blue hamarosan egy fekete ciklon érkezését jelzi majd, és az ég Kelemen felőli része elkezd fekete felhőkkel megtelni. Azaz a vihar továbbra is a nyomunkban járt, de itt legalább csak érintőlegesen, mert nagyjából elhaladt a menedékház mellett.

Kis motiváció volt – az ezer méteres szintkülönbség és táskacipelés mellé, hogy mihamarabb felérjünk az Egyes-kő menedékházhoz (1504 m), ahonnan lehetőségünk nyílt a romániai via ferraták közé szép nyugodtan besorolható Egyes-kő megmászása mellett a Nagy-Hagymást (1792 m) és az Öcsém-tetőt (1707 m) is bejárni – már ha az időjárás engedi.

És miért is ne engedné?

Amikor utoljára a Hagymás-hegységben túráztam a táj egy idegen bolygó felszínére hasonlított, ahol a látási viszonyok pár méterre szűkültek össze, és részben a csodának, részben a technológiának volt köszönhető az, hogy a havas széllökésekkel kísért túrán épségben célba értünk, és csak egyszer tévedtünk el. A téli kalandhoz képest a mostani vihar inkább tűnt „baráti tűznek”, de nem azért hoztunk naptejet, hogy a végén leperzseljen egy villám.

Túránk kezdete olyan volt, mintha valaki nagy sebességen kezdené el a futópadot járni, de a vicces videókban látott jelenetek helyett azt mondaná, hogy „még bőven lehetne emelni a tétet”. Ugyanis a nehéz táska, a gerinc előtti kaptató, a meleg és a közelgő viharfelhők azt sugallták, hogy egy általunk megszokott „laza” túrán vagyunk. Értsd: minden nehezítő körülmény összejött.

Hogy mennyire, azt jól érzékeltette túratársunk esete, akinek a lábát már az elején felsértette a bakancsa, így két sebtapasszal a lábán, sziszegve folytathatta a kalandot. De legalább a mentőakció közben volt időnk kilihegni magunkat, és arról filozofálni, hogy a vihar által letarolt fák helyébe mennyire medvebarát málnás, bozótos nőtt vissza, és a fák hányféle szerepet betöltenek, az árnyék milyen jól jönne, hogy visszafogja a harminc fokos hőérzetünket. És hogy a félmeztelenre vetkőzött hobbi túrázók valószínűleg nem olvasták a Telex cikkét, ami arról szólt, hogy „kánikulában nem a kevesebb a több, hanem épp fordítva”.

A retket azonban nem volt időnk kibeszélni a földből, sem megvárni, amíg a frissen elültetett csemeték lombokat növesztenek, mert már egy-két villám ostorként csattant a távolban megvilágítva a ránk váró Egyes-kő, Öcsém-tető és az alatta lévő, Ördögmalmoknak is nevezett kőgörgeteg kibontakozó látványát.

Az út további része kisebb emelkedőkkel, már fenyvesek között haladt el, csak pár sziklásabb rész és kidőlt fa okozott kisebb nehézséget. Emlékszem télről a sziklás részekre, amiken a jég miatt csak a macskakörömmel volt biztonságos átmenni. Most azonban könnyedén átsiklottunk fölöttük, és két óra emelkedés után egy kőgörgeteg, egy sáros csorgó, végül egy fahíd és a forrás jelzi, hogy megérkeztünk az Egyes-kő sziklaormához.

A túrázók itt a hűs forrásvíz kortyolgatása közben szokták kipihenni az eddigi út fáradalmait, tudva, hogy az utolsó megpróbáltatásra gyűjtenek energiát. A menedékházig már csak egy meredek és hosszabb kaptató állja útjukat, ami régen sípályaként funkcionált.

Az Egyes-kő menedékházánál ezúttal Laci bácsi volt a mindenes. Nála lehetett szállást foglalni azoknak, akik az éjszakát ágyon szerették volna tölteni. De vizet és italt is tőle lehetett vásárolni. A háziak most esküvőben voltak, így meleg étellel nem szolgálhattak. A Kelemenen azonban még ennyire sem számíthattunk volna, ezért pakolásnál mi eleve arra készültünk, hogy a hegyen magunkra leszünk utalva, ezért két napi élelmet vettünk a hátunkra. Itt ehhez képest Laci bácsival jó dolgunk volt.

Aki eltéved is szépet lát

Mi ugyan ezúttal nem tévedtünk el, de megérkezés és sátor felhúzás után kényszerpihenőt tartottunk. Nem csak azért, mert a túra nem csak a teljesítményről szólt, hanem Szilágyi „Laza” Pista születésnapjáról is, de a vihar kósza kis szellője is utolért, elárasztva a menedékház környékét vízpermettel.

Amíg vártunk egy csíki gravel kerékpárosra lettünk figyelmesek a sípálya felől jönni, ami azért volt kirívó, mert egyszerűen fogalmazva: tájidegen a nehéz terepen, ide már hegyi, cyclo-cross, vagy jobb esetben elektromos kerékpárra lenne szükség, ami a magas hegyek miatt elég népszerű a környéken. (A gravelről itt egy magyarázó videó.) A srác is rájött erre, amikor lényegében a hátán hozta fel az Egyes-kőre a bringát, de lemenni se volt könnyebb neki az esőtől csúszós ösvényen.

Ez azonban őt nem zavarta abban, hogy nekiinduljon a Nagy-Hagymásnak, majd a Gyilkos-tónak is. Egy ideig mi is elkísértük a hegy felé, de mivel az időjárás esős, ködös volt, és közeledett az este, jobbnak láttuk inkább az Öcsém felé indulni, ami egy rövidebb és könnyebb túra.

Legalábbis ezt gondoltuk, a sors iróniája, hogy rögtön pár percre rá 12 pásztorkutya állta az utunkat. Már fel is készültünk az „ütközetre” a felénk rohanó, ugató állatokkal, kitartottuk botjainkat és jobb híján a medvesprayt is készenlétbe helyeztük.

A kutyák előőrséről azonban kiderült, hogy pár hónapos kölykök, és harapás helyett összenyaldosnak. Mire a három kutyakölyköt utolérte a többi pásztorkutya, eldőlt a csata állása, és a kutyák már egymást ugatták, talán nyugtatgatták, és már a malacok is kedvet kaptak bandázni.

Rövid simogatás után azonban jobbnak láttuk folytatni az utunkat az Öcsém felé, mert a este közeledett. Nem várt meglepetésként a három muskétáshoz egy negyedik is csatlakozott ugyanennyi lábbal. Egy kalandot, vagy jobb életet remélő kölyökkutya úgy gondolta, jobb lesz nekünk, vagy legalább neki, ha velünk tart. Egy jó felderítőre pedig mindig szükség van, különösen olyankor, amikor a köd eltakarja a látóhatárt és toronymagas emelkedővel nézel szembe.

Nálunk mind a két körülmény adott volt, hisz ahogy magunk mögött hagytuk a disznókat, juhokat és az azokat őrző kutyákat, a szédületes tájat is elfelejthettük, amit a Nagy-Hagymás és a Ördögmalmok is jelentettek.

Már az erdő sűrűjében jártunk, amikor megérkezett a kaptató és nem telt el sok idő, amíg a köd is felszállt, kísérteties tájat terítve elénk. A köves, sáros ösvényen felkapaszkodva viszont ismét mezőn mehettünk fölfelé, elhaladva a Kis-Hagymás mellett is.

Bár a Mapy.cz ezúttal is velünk volt, azért csak remélni tudtuk, hogy jó irányba tartunk, hisz három méter alá csökkent a látótávolság. Egy nagy bükkfa jelentette a vízválasztót, amit még télről ismertem, így hamar a kereszt közelébe értünk, és csodák, csodájára ekkor feltámadt a szél és elfújta a ködöt előlünk.

A Hagymás ismét terítette látványosságait, köztük az Öcsém tető kilátóját is. Innen tudtuk, hogy a heggyel szemben már zajlik az égi háború, és ismét a villámokat szóró vihar elől menetelhetünk a vissza úton.

A kiskutya is ekkor talált vissza a pásztorhoz, aki már régóta kereste. Amint észrevette az elkóborolt jószágot, azonnal odaterelte a többi közé, botjával fenyegetve és hangosan rákiabálva. Az állatok között élő, emberrel ritkán érintkező pásztor számára ez megszokott viselkedés volt. Az ilyen izolált életmód sajátos szabályokat és normákat alakít ki, amik felülírják a társadalom általános elvárásait és erkölcsi normáit. Vannak pásztorok, akik még ennél is szélsőségesebbek, mint amilyennek az Egyes-kő melletti esztena juhászát láttuk.

Újságíró kollégák szóltak minap nekem Tusványoson, hogy érdemes volna ellátogatnunk a Fogarasi-havasok esztenáinál is, ahol nem csak autentikus sajtot, de medveszalámit és kolbászt is kóstolhatnak a túrázók. Nyilván mindez orvvadászatnak számít, de a hegyi ember másképp vélekedik a medvékről és a védettségükről, ennek pedig nem a Facebook-hírfolyamban ad hangot, hanem csinálja azt, amit szokott, és amit szinte senki nem tud ellenőrizni.

Miután visszaértünk kis csapatunk megünnepelte a túránk főszereplőjét, majd a takarodó előtt tábortűzzel zártuk az estét.

Második nap: kettő vagy semmi?

A sátorban vagy a szálláshelyen jobb aludni kérdésre, ha engem kérdeznek, egyszerű a válasz, és ezt egy képpel is alá tudom támasztani.

Igaz, hogy sátrat általában jobb vízszintes terepre felhúzni, de az esőben úgy döntöttem, hogy a kicsit srég terep jobb lesz, különösen, mert a kilátás is onnan volt a legeslegjobb. Íme az eredmény:

Ezt a látványt pedig a menedékháznál lehet még fokozni azzal, hogy az Egyes-kőre felmászva kávézik az ember. Már ha a kávét nem pohárba szeretné felvinni a hegyre, mert az bajos-ügy.

A 1504 m-en található menedékház, amelyet 1932-ben építettek az Egyes-kő lábához, és egy kisebb köves kapató után már csak sziklatömb sodronyos megmászása marad. El lehet képzelni, hogy 1608 méterig azért van mit mászni.

Ráadásul az első szakaszon még vassodrony nélkül, csak a kövekbe kapaszkodva mászhatunk fel, mintha egy mini Királykő túrán lennénk, de ami késik, nem múlik. És van olyan is, amikor a sodronyt nem mászási irányban, hanem sokkal arrébb helyezték el.

Ezt nem igazán értettünk, de nem sokat agyaltunk rajta, mert eltörpül annak fényében, hogy az Egyes-kőről micsoda szédületes látvány nyílik a Hagymás-hegységre, és a környező vidék kisebb dombjaira, csúcsaira is.

Lejönni pedig már gyerekjáték róla: ha az embernek nincs tériszonya, akkor nincs baj. Nem hiába érkezik a sziklatömbre minden évben több ezer turista. Köztük olyanok is, akik nemcsak a túra miatt érkeznek ide. A felső képen például épp egy lánykérésnek voltunk a szemtanúi.

Vélhetőleg a lánykérés sikeres volt. De már átfutott az agyamon az is, hogy mennyire kínos lett volna a lánykérőnek és megkértnek egyaránt, ha elutasítás után még le is kellett volna mászni…

Ha pedig ilyen sikeresen kezdtük a napot, a Nagy-Hagymás megmászása sem várathatott sokat magára. Neki is láttunk ebéd után, épp csak a meleg akadályozott bennünket a gyors előrenyomulásban.

Hiába haladtunk el fenyvesek mellett, mind az emelkedőknél, mind a könnyebb szakaszokon a forróság valósággal levert a lábainkról. Ilyen körülmények között a víz, a fejfedő nagyon jól jött, de nem volt elég hűsítő. Szerencsénkre nem kellett a sípályán le-fel járni a forrásért, mert a másik oldalon, ahol a nevezetes csúcsok vannak, szintén találni vizet. Ettől függetlenül, ha egy fa akadt netán utunkba, akkor ott megpihentünk.

Közben elhaladtunk lovak, szamarak, kiszáradt fák, köves részek mellett, és azért a táj is tett róla, hogy legyen mire rácsodálkozni. A fáradtság felszabadította Laza Pista kreatív energiáit, így mire a fenyvesbe bejutást nyertünk már nagyon jó volt a hangulat. Bár lehet, hogy ebbe az is besegített, hogy az erdős rész után már nem sok választott el a csúcstól, és lassan megérkeztünk a Nagy-Hagymás egyik kilátóját jelző keresztig.

Mindkét oldalon bámulatos volt a táj. A csúcsnál látszott már a Csofronka, Fekete-Hagymás, a Cohárd, Mária-hegy és a Békás-szoros is, de a Csalhót és a Kelement is többször szemügyre vettük.

S bár eddig egy lelket se láttunk a pusztán, és sokszor megbeszéltük egymás között, mennyire különös, hogy túraszezonban alig vannak a hegyen, mire megfordultunk, hirtelen népes tömeg gyűlt mögénk. Egyesek lábon, mások elektromos biciklivel kapaszkodtak fel a hegyre, de olyanok is akadtak, akik a kettőt ötvözték.

A lényeg, hogy a hegy mindenkit megdolgoztatott. Még szülinaposunk is azt mondta: „a combjaim olyanok, mint a kő”. Mi pedig innen tudtuk, hogy a laza túrák koronázatlan királyát méltóképp felköszöntöttük.

Eljött tehát annak az ideje, hogy a csúcsról a menedékházig, majd onnan az autónkig ereszkedjünk le. Mint ilyenkor lenni szokott, ekkor szembesülünk azzal, hogy mekkora szintkülönbségről van szó: az 1400 méteres szintemelkedéssel eddig túráink topjába juttattuk a szülinapos kirándulásunkat.

Egy emlék biztosan megmarad a visszaútról: az a délibáb, amit akkor láttunk, amikor már közel jártunk a menedékházhoz. Mindeddig abban a hitben éltem, hogy a Dolomitok Olaszország északi részén találhatók, de most, mintha itt, a Hagymás-hegységben bukkantak volna fel az északolasz Alpok csipkecsúcsai.

Valójában azok a sziklák mindig is ott voltak előttünk, csak mi nem vettük észre őket, és Egyes-kőnek neveztük őket. Pedig mekkora lehetőségek rejlenek ezekben a székelyföldi „Dolomitokban”! Gyakran alulértékeljük ezeket a különleges képződményeket, mintha csak egy hétköznapi szikláról lenne szó, holott a Hagymás-hegység kalandos, páratlan szépségű vidéke igazán figyelemre méltó.

A sátorbontás után meg is fogadtam, hogy visszatérek ide. Legközelebb, Laci bácsi kérésének eleget téve, tovább maradok, hogy jobban megismerjem ezt a vadregényes tájat, ahol – bár a lábam végig Székelyföldet taposta – úgy éreztem magam, mintha a Dolomitokban lettem volna.

Az útvonal nagyítható túratérképen: