Családi túrán jártunk a Madarasi Hargitán: zászlók, kopjafák és vécépapír közt vezetett az utunk

Jó ideje rágják a fülemet túraszerető, családos ismerőseim, hogy mutassak már olyan erdélyi túralehetőségeket is, ahol nem kell kiköpni a lelküket, ha gyermekeikkel – ne adj’ Isten, babáikkal – úgy döntenének, nekiindulnak a természetnek. Lehetőleg szép kilátással, kisebb szintkülönbsággel, de mégis legyen benne egy csipetnyi kaland.

Én meg közben csendben sasoltam a Madarasi Hargita egyre abszurdabb és ellentmondásosabb helyzetét. Mert lehet itt turulmadár, magyar zászló, kopjafa, meg minden, amit nemzeti díszletként rá lehet rakni egy hegyre – attól még a székelyek szent csúcsa, amit először Tófalvi Péter is így nevezett 1998-ban, mára inkább egyfajta hegyi budiként funkcionál. Olyan, mint amilyen a Szent Anna-tó környéke is volt évtizedeken át, mielőtt a természet visszavette volna az irányítást. Ehhez azonban a Szent Annánál az kellett, hogy a tó állapotának megőrzése fontosabb legyen a turizmusnál, azaz a fürdőzést betiltsák. Azóta nemcsak tisztább lett a Szent Anna-tó környéke, de mintha az emberek is elkezdték volna újra tisztelni, ami körülveszi őket.

A Hargitán viszont még ott tartunk, hogy azok, akik a legtöbbet profitálnak a természet nyújtotta lehetőségekből, látványosan keveset adnak vissza ebből. Mintha a gazdasági érdek csak a látogatószám növeléséig terjedne – szemetes, mobil WC, karbantartás? Ugyan már, majd a másik megcsinálja, miért költene ő rá, s ha költ, akkor miért fektetne be hosszú távú megoldásba, ha a tűzoltás olcsóbb. Így viszont a kocaturisták is gyorsan leereszkednek a minimum szintjére: ahol jólesik, oda végzik a dolgukat. Legyen az a turistaút melletti bokros, vagy az út széle. A szemét meg ott landol, ahol kiesik a kézből. Mindegy, hogy hova pottyan, ami kikívánkozik, ha épp egy sír mögött történik vagy kereszt tövében, ám legyen, megszentelődik az is a székelyek szent hegyén.

Ami azonban másokat elborzaszt, megriaszt – minket újságírókat gyakran felcsigáz, jelenlétre motivál. Ráadásul Szilágyi „Laza” Pista túratársammal gyakran elbeszéltük erdélyi túráink során, hogy lányainkat is beavatjuk majd a magashegyi életbe, hogy ne csak meséljünk a laza túrákról, hanem neveljük is őket azok szellemében.

Mivel a két kisasszony életkora közösen már majdnem eléri a kétéves kort, úgy döntöttünk, eljött az idő: fel a Madarasi Hargitára!

Babával ha hegyre mész

A családi túrázás külön műfaj. Az elképzelés szépen hangzik: természet, közös élmények, gyerekek a friss levegőn, egy kis kaland, semmi extra. De a gyakorlat gyorsan felülírhatja a romantikus képet, mert valójában ez az egyik legkomolyabb logisztikai kihívás, amivel szembesülhetünk. A gyerek ugyanis nem igazodik az útvonalhoz, az időjáráshoz, a tempóhoz – nekünk kell minden lépést hozzájuk igazítani.

Képzeljük csak el, mi lenne, ha a Királykő-hegység gerincén, tűző napon, víz nélkül maradva sírna a gyerek: mert leszakad a lába, éhes, szomjas, megunta a túrát. És ott van még a hétlétrás klasszikus: mögötted toporog a sor, a gyereked pedig nem akar felmászni. Te tudod, hogy jogosan fél, mégis feszít az idő, a tömeg, a társas elvárás – és közben a szülői empátia mellett egyre inkább haragszol a helyzetre, talán mindenkire. Na, ilyen egy családi túra: vagány, élménydús, de néha brutálisan kimerítő.

A Madarasi Hargitát tehát kellő megfontolás után választottuk ki túracélpontnak. Első körben felmértük új útitársaink, azaz a gyerekeink fizikai teljesítőképességét – nem volt nehéz: szemmel látható volt, hogy egyikük sem fog tudni saját lábán felmenni a hegyre. A féléves csöppség még csak most csodálkozik rá a világra, az egyéves kislány pedig már menetelne, de csak addig, amíg kedve tartja. A közel tíz kiló kézben cipelése pedig nekünk is csak a szívesen, ha muszáj alapon volt szimpatikus.

Szerencsére a mai babahordozók tényleg új távlatokat nyitnak: hátra, mellre, oldalra lehet őket csatolni, attól függően, hogy épp melyik testrészed nem akar leszakadni. Mi is így indultunk neki, büszkén, mintha mi találtuk volna fel a hordozós túrázást. Aztán menetközben, döbbenten láttuk, hogy babák vannak mindenütt. Anyukák, apukák, tökéletesen felszerelve, természetesen hordozóval, olyan rutinosan másztak a csúcs felé, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga. Be kellett látnunk: nem mi alapítjuk meg a babával túrázók mozgalmát, de kezdőkként csatlakozhatunk az előttünk járókhoz. És ők fognak minket beavatni, nem pedig fordítva.

Azt viszont már ezen az első túrán teljesen megértettem, miért ennyire népszerű. Nem akarok émelyítően szentimentálisnak tűnni, de kevés dolog ér fel azzal az érzéssel, amikor a gyerek a mellkasodra simulva lassan elalszik, te meg a kilátásba feledkezel, és érzed, hogy ez a csendes, közös pillanat nemcsak a túra legszebb ajándéka, hanem az egész nap legnyugodtabb perce is.

A felvezetés

Már indulás előtt tudtuk: plusz tíz kilóval számolunk, a fő kérdés viszont az volt, mennyit kell felfelé menni, és milyen terepen? Mert lehet rövid a túra, de nem mindegy, hogy gyerekekkel kell csúszós köveken egyensúlyozni, vagy toronyóra-állásban mászni.

A Madarasi Hargitát azért választottuk, mert logisztikailag is baráti: Gyergyószentmiklós és Székelyudvarhely között félúton van, Ivó felől jól megközelíthető. Az aszfaltút ugyan keskeny, de járható – főleg, hogy egészen a Madarasi Menedékházig fel lehet autózni. Ez a menedékház egyébként még 1941-ben épült, a magyar kormány támogatásával – már akkor is érezték, hogy a Hargita nem csak fizikai, hanem lelki terep is, főleg, ha nemzeti szimbólumokat is társítanak hozzá.

A mostani állapotok mellett olyan magasságig lehet felmenni kocsival, hogy onnan már csak 180 métert kell gyalogolni a csúcsig – gyerekkel is teljesíthető.

Ez számokban annyit jelent, hogy Gyergyóból 60, Székelyudvarhelyről 40 kilométer, nagyjából egy óra autóval. Ivó után viszont jön az élményvezetés: na, itt lehet megmutatni a párodnak, hogy nem hiába néztél le annyi Forma–1-et, legalábbis reflexből megvagy.

Nem a tempó számít, hanem hogy centizni tudj a szűk aszfalton a szembejövő autók között úgy, hogy a tükröt se veszítsd el, meg az önbizalmad se. Amikor az első autó 10 centire elsuhan melletted, és automatikusan dúdolni kezded a „Letörtétek a tükrünköt!” számot az Open Stage-től, már tudod: megérkeztél a Hargita-hangulatba.

A szerpentin viszont még hátravan. Itt már nem csak vezetni kell, hanem hinni is az autóban. Benzines, dízel, teljesen mindegy – csak bírja felfelé, egészen 1620 méterig. Közben azért résen kell lenni: nehogy belógj a sáncba, ha hirtelen rád fordul egy dzsip. Vagy rosszabb: egy Dacia Duster, ami pont előtted dönt úgy, hogy most akkor ő inkább megáll. A kanyarban. Satufékkel. Mert miért ne. Aztán hátra is gurul egy kicsit, hátha te is meginogsz, és akkor ketten együtt blokkoljátok az egész Hargitát. Mint ahogy az előttem lévő sofőr majdnem meg is tette.

Spoiler: nem jött össze neki. Épségben felértünk. Úgyhogy itt az ideje, hogy a mindössze 2 km-es és 40 perces túrához szükséges kellékekre is kitérjünk.

Mit vigyél az útra?

A menedékháztól hátralévő szintkülönbség sok székelynek szinte láthatatlan, az alföldi turisták viszont még őrzik az emelkedőnek járó tiszteletet: botokkal, már a panziók végétől izzadtan, kifulladva, de hősies tekintettel indulnak neki, mintha legalább egy magaslati edzőtáborba tartanának.

Na de a poénon túl: igazuk van. A túrabot szerintem kötelező kellék, még ilyen rövid távon is. Nemcsak szalonnát lehet vele forgatni, de felfelé stabilitást ad, lefelé támasztékot, engem is már többször mentett meg egy-egy bizonytalan lépésnél. És ha másra nem, hát arra jó, hogy a mögötted loholó, türelmetlen túratársat kicsit távol tartsa.

Ami még számít, az egy jó cipő. Nem kell rögtön bakancs, de egy normális talpú túracipő sokat segít, ez az ösvény ugyanis egy rétegvulkán peremén kanyarog, tele van éles kövekkel, kaviccsal, és nem érdekli, hogy neked bokaficam nem volt betervezve aznapra.

Ha gyerekkel jössz, a hordozón túl egy egész táska kell csak nekik – ezt nem is részletezem. Aki már csinálta, tudja, aki meg nem, az inkább ne most próbálja ki. Talán elég annyit mondani: mindenre szükség lehet. Arra is, ami otthon maradt.
De mivel ez csak egy félórás túra, alapból elég lehet víz, kaja, pelus (meg minden, ami ehhez kell), egy cserefelső, és valami melegebb réteg. Ja, és napvédő. Kalap, krém, akármi – mert ha süt, akkor tényleg süt.

Kevésbé rutinos apukáknak még egy tipp: érdemes vinni egy gyakorlottabb anyukát is. Mi nem ezért hoztuk a feleségeinket, de utólag visszanézve: jó döntés volt.

A felfelé útról bővebben

Egy családi túra esetében nem merem kijelenteni, hogy gyerekjáték volt, mert más szempontból volt nehéz. De fizikai szempontból nyilván nem esett nehezünkre az ezer méteres szintkülönbségek után 200 métert leküzdeni, a köveken felkapaszkodni – még úgy sem, hogy a babák ott „lógtak” rajtunk.

A pillanat, amikor felértünk a csúcsra azonban így is felemelő érzés volt. Díszletnek ott volt hozzá a Turul, a kopjafák, a zászlók, a kőbabák is – a túlzás határán egyensúlyozva. Talán ennek is kell, hogy valahol helye legyen, talán éppen itt. Bár az én ízlésem szerint már kicsit sok is – jobban szeretem a kopár, egyszerű gerinceket, mint a csúcsgiccset –, de el kell ismerni: itt mindenki talál valamit. Akár a szívében hordja a magyarságát, akár a fradis, 2Rule-os pólója alatt, mint megannyi magyarországi.

A csúcs felé közeledve amúgy is egyre több magyarországi csoporttal találkoztunk. Beazonosítani nem volt nehéz: a fradis szerelés, a Mészáros-féle sportmárka árulkodó jelek voltak. De ha valaki nem figyelne ennyire, elég csak megnézni a busztól csoportosan érkező idősebb kirándulókat, akik a „mindent is látni akarok Székelyföldön” szellemében városi szetthez túrabotot ragadnak, és már indulnak is a meredekre.

Megértem őket. A Hargita környékén, de már csak Ivóhoz közel is bőven van látnivaló: lovarda, élménypark, vadaspark és számtalan más szabadidős programok sziluettje. És persze ott a kilátás is, ami tiszta időben messze visz: a horizonton dominánsan emelkedik ki a Nagy-Hagymás hegység az Egyeskővel – ha a közeli dombok és hegyek szépsége önmagában nem volna elég.

A babák pedig jól viselték az utat, már ha: a tegyél le, vegyél fel, inni kell, pelust kell cserélni történetet nem vesszük figyelembe, és azokat a pillanatokat, amikor a képletesen értett bili kiborult. De miért is vennénk, ha ez amúgy a hétköznapok része, magashegy nélkül is.

Ami viszont már nem tartozik a felemelő élmények közé: a panziók utáni első pihenőhelyeken már ott virít a szemét meg a vécépapír. Vagyis elég, ha a turisták néhány lépést tesznek a természetbe, máris hátrahagynak mindent, ami nem kellene. Pedig a vendéglátóhelyek még olyan közel vannak, hogy simán lehetne használni a mosdót, keresni egy kukát.

Mégis, pont ezeknél a pontoknál gyűlik össze a legtöbb cigarettacsikk, műanyag flakon, szendvicsmaradék és csomagolóanyag. Ez már nem csak az infrastruktúrán múlik, hanem az emberi jóérzésen. Ennyit jelent sokaknak a természet tisztelete. És így bánunk a vendéglátónkkal is, aki ezt a tájat megosztotta velünk.

A gyanútlan gyümölcsszedő pedig így jár: lehajol egy marék áfonyáért vagy vadmálnáért, és lehet, hogy közben másvalaki már „megöntözte” ugyanazt a bokrot. Jobb esetben csak az. Rosszabb esetben... hát, maradjunk annyiban, nem csak víz került oda.

Szóval volt ebben a túrában minden: kaland, kilátás, nyugalom, cipekedés, bilidráma, meg az a kellemetlen szembesülés is, hogy nemcsak a természethez, de egymáshoz is tudunk figyelmetlenek lenni odafent. De végül emberkísérletünk eredménye pozitív lett: jelentjük, a Madarasi Hargita babával is teljesíthető, feltéve, hogy nemcsak a plusz súlyra vagyunk felkészülve, hanem a kiszámíthatatlan pillanatokra is. A csúcsélmény minden fáradságot megér. De jó lenne, ha a környezet is megérdemelné azt a tiszteletet, amit a természet adni tud – és amit a gyerekeinknek is szeretnénk továbbadni.

Túránk térképe: