Via Transilvanica: Kellő mennyiségű elengedés, bizalom és hit is kell az optimális csomagoláshoz

Ha hosszabb távon, ideig indulunk el gyalogolni, nem feltétlenül a napi akárhány, de nem is olyan soknak tűnő kilométer jelenti a kihívást, hanem az, hogy az 5, 6, 7, sőt, az azt követő nap reggelén is el kell indulni. Ráadásul hiába túrázunk sokat, hiába gyalogoltunk már hosszú távon is, a testünk tud kiszámíthatatlan dolgokat produkálni, ezért érdemes legalább a kiszámítható dolgokból a lehető legoptimálisabban felkészülni.

Húsz évvel ezelőtt jártam végig a caminót, és most szembesültem vele, hogy könnyebb volt akkor összecsomagolni. Akkor még nem volt elterjedt a sok technikai felszerelés, és nem létezett minden elképzelhető dologra öt megoldás. Ma minden lépésünkre legalább három praktikusnak tűnő tárgy jut. Ezeket legalább egyvalaki kipróbálta, és esküszik rá. Ha mindent magunkkal szeretnénk vinni, nem bírnánk felemelni a hátizsákot.

A másik véglet, amikor valaki arról ír, hogy az ő csomagja mennyire könnyű, két hétre fél kiló. Biztosan így van, de ha őt próbáljuk meg követni, és esetleg nem sikerül, megint mi érezzük majd rosszul magunkat.

Én húsz éve azt olvastam – nagyjából az egyetlen tanács volt, amit megfogadtam – hogy a hátizsák a testsúlyunk 10 százalékánál ne legyen nehezebb. Nálam abszolút bevált, az öt-hat kilóba bele lehet férni, és pár napon belül hozzá lehet szokni annyira, hogy már ne is érezzük, hogy rajtunk van.

A csomagolásnál, túl azon, hogy mindenki tanácsát elolvassuk, talán a legfontosabb szabály, hogy gondoljuk át, ahhoz, hogy mi jól érezzük magunkat, mire van szükségünk, mi mitől tartunk, és ezeknek megfelelően pakoljunk. Azért ne vigyünk semmit, mert más a saját félelmei miatt betette, vagy, mert el tudjuk képzelni, hogy jól jöhet.

A magam részéről minden alaposan átgondolt cuccot ki szoktam készíteni, és bepakolásnál addig szelektálok, míg elérem az ideális súlyt.

Részleteiben ez a következőképpen néz ki:

Hátizsák: nekem az vált be, hogy egy nagyobb, 45 literes túrazsákba pakoljak. Egyszerűen azért, mert így nem kell reggelente centizzem a dolgokat, keressem mindennek a helyét. Beledobok mindent, és indulhatok.

Ruhák: alsónemű, zokni, felső – mindenből 3-3 db. Egy rajtam, és két váltás, hogy ha az egyik nem száradna meg, legyen tiszta másik. Minden nagyon könnyű, kézzel szoktam méregetni mindent. Hiába van kedvenc pólóm, ha annál találok könnyebbet, az jön velem. Elég viccesen hangzik, de ha kézbe veszitek, alsóneműből is találni könnyebbet és nehezebbet. Mindenből olyat keresek, ami a legkevésbé vághat, nyomhat, szoríthat.

Ezen kívül eső- és szélkabát egyben, egy meleg felső, egy hosszú- és egy rövidnadrág, egy valami alváshoz. Nálam volt még egy vékony, súlytalan, hosszú ujjú ing, amit nap, hűvös és minden ellen kaphattam fel a pólóra. Esővédő a hátizsákra, ha nem tartozéka.

Cipő: nekem nyáron a lélegző, nem vízálló túracipő vált be. Nem extra nehéz és technikásabb terepen inkább gyalogolok egy-két napig nedves, vizes lábbal, mintsem, hogy sok napon át legyen melegem a bakancsban. Ha túra előtt vásároljuk meg, érdemes felpróbálni mindkét fajtát, szerintem azonnal el tudjuk dönteni, hogy melyik a jobb számunkra.

Váltócipőnek vittem túraszandált, délutánonként jól esett, ha valami könnyebbe tudtam bújni, illetve arra gondoltam, abban lehet gyalogolni is. Ott derült ki, hogy a Via Transilvanicán nem nagyon praktikus túraszandálban menetelni, poros út alig van, füves rét, ahol mindenféle beleállhat a zokniba, a lábunkba, annál több. Szóval elég lehet egy kényelmes papucs is, amire délutánonként le tudjuk cserélni a cipőt.

Mivel mindenhol jól felszerelt szálláson aludtunk, hálózsákra nem volt szükség.

A nesszeszernél elszállhat az ember, itt különösen észnél kell lenni. Megint csak érdemes végiggondolni, hogy mit használunk a mindennapokban, és azt túrásítani. Lehet, hogy nem fér be az összes krém, szérum és pakolás, amit otthon napi szinten használunk. De a krém, amit magunkkal viszünk, az legyen fényvédős, és a naptejet se hagyjuk otthon. És legyen nálunk mosószappan.

Gyógyszer: a teljes fiókot azért ne vigyük el, mert mindenre úgysem lehet felkészülni. Sebtapasz, kézzel téphető leukoplaszt, fájdalomcsillapító – nálam ennyi szokott lenni. A téphető tapaszra van általában szükségem, ezzel pótlom a bőrt, ha valahol érzem, hogy érzékenyebbé vált. Másra nem is szokott szükségem lenni. Most például vittem rovarriasztót, első két nap befújtam magam, utána soha. Nem gondatlanságból, hanem mert nem jutott eszembe. Rengeteg legelőn mentünk át, nem bújt belénk kullancs.

Fejfedő: valami olyat válasszunk, amit a szél nem tud lefújni, elég kényelmetlen úgy gyalogolni, hogy egyik kezünkkel tartjuk a sapkát.

Medvespray: amikor végiggondoltam, hogy attól kezdve, hogy hatótávolságon belül találkozom a medvével, mi mindent kell tennem, hogy hatástalanítsam őt, annyira életszerűtlennek tűnt, hogy mindazt végig tudom csinálni hidegvérrel, hogy maradtam a sípnál. (Hidegvérrel előkapni, kibiztosítani, megállapítani, merről fúj a szél, ellenőrizni, hogy lyukkal a medve fele tartom-e, és időben úgy fújni, hogy eltaláljam – na ezen csak nevetni tudtam.)

Étel: pár szőlőcukrot vittem magammal. A többiről külön fogok írni.

Vizespalack: 1,5 liternyi víz szokott lenni nálam minden indulásnál, három palackban. A Via Transilvanicán útközben nem nagyon van ellenőrzött kút, forrás, ha településre érünk, és fogytán a vizünk, mindenképpen töltsük fel a készleteinket.

Extrák: túrabot. Napi gyaloglásnál is nagy segítség, én városban is használom, nem zavar, és nem érdekel, hogy kopog. Szerintem hatalmas segítség, minden lépésünknél levesz valamennyit a teherből, hegyre fel és le különösen.

Napszemüveg, szemüveg, papírzsebkendő. Ha vezetünk naplót, füzet, toll. Esetleg bicska, mi egyszer sem vettük elő.

Biztosítótű – ha nem szárad meg a ruhánk, legyen mivel feltűzni a hátizsákra.

Üres zacskók szennyesnek, vizes ruhának, szemétnek, bárminek.

Kellő mennyiségű elengedés, hogy ha valamit pluszba vittünk, könnyen tudjunk megválni tőle.

Na meg bizalom és hit, hogy biztosak legyünk benne, ha valamire nagyon szükségünk lesz, és nincs nálunk, a kellő időben hozzá fogunk jutni. Találunk, lesz másnál, vagy mi magunk kigondolunk rá valamilyen kreatív megoldást.

A Via Transilvanicán megtett 200 kilométeres utamról beszámoló naplóm előző részeit itt találjátok:

• Úton a Via Transilvanicán: kamillaillat és szarvasgomba Erkeden
• Medvenyomok mellett haladtunk el, a Fogaras látványába szerettünk bele a Via Transilvanicán
• Úton a Via Transilvanicán: Miklóstelke és Szászkézd között a szél is mellénk szegődött
• Via Transilvanica: Sárpatakig vitt az út csipkerózsabokrok és traktornyomok között
• 800 éves tölgyfát öleltünk meg a Via Transilvanicán, úton Erzsébetváros felé
• Tovább a Via Transilvanicán: akácillatban gyalogoltunk Erzsébetvárostól Almakerékig
• Via Transilvanica: sáros medvenyomok mutatták az utat Berethalomig
• Via Transilvanica: berethalmi harangszóval kezdtük és a riomfalvi templommal zártuk a napot
• Történelemóra a Via Transilvanicán: a szászmuzsnai iskolaigazgató megmutatta, hogyan őrzik Erdély közös múltját
• Via Transilvanica: Medgyes óratornya alatt az időről is leszakadtunk
• Még az út vége felé is el tudtunk tévedni a Via Transilvanicán
• Az út, ami összeköt: így búcsúztunk a Via Transilvanica szászföldi szakaszától