Az út, ami összeköt: így búcsúztunk a Via Transilvanica szászföldi szakaszától

Az utolsó szelfik egyike – Fotó: a szerző archívuma

Mint egy nagy összefoglaló, olyan volt a Via Transilvanica szászföldi szakaszának utolsó, tizennyolc kilométere. Minden volt benne, amivel addig találkoztunk.

Volt világos és sötétebb erdő. Volt bozótos, és voltak hatalmas, virágos rétek. Elmentünk kiterjedt gabonaföldek mellett, és átvezetett az út tengerként hullámzó mezőkön. Volt durvább emelkedő, kanyargós, ráérős ereszkedő, hosszasan elnyúló település, na, meg persze aszfalt is. Volt eső, volt napsütés, és megjelent a szél is. Voltak templomok, amelyekbe bejutottunk, és volt olyan, amelybe nem. Kicsit el is néztük az utat, volt, amikor vissza kellett mennünk. Voltak jól jelzett szakaszok, és volt, ahol elő kellett venni az applikációt.

Virágokból olyan sok volt, mint még soha. Pipacsból mezőnyi, de harangvirágból, parlagi rózsából is annyit láttunk, mint addig összesen nem. Egyszerűen csodás volt.

Reggel, az utolsó úti reggeli, a szokásos, a szállásadóval való ölelkezés és fotó után esőben indultunk. Meglepő volt, hogy bennem egyáltalán semmilyen szomorúság nem volt azért, mert vége. Nem is éreztem, hogy vége. Azt éreztem, hogy a következő naptól egy másik útra lépek, ami nagyon más, ahol egyéb kihívások várnak rám. De bármikor visszatérhetek ide is, hiszen még 1200 kilométeren át kanyarog ez az út, bőven van felfedeznivaló, elég messze a vége.

A templomban éppen gyülekeztek az emberek. Megható volt látni, hogy az az öt evangélikus, aki Asszonyfalván él, mekkora örömmel várja, hogy kezdődjön az istentisztelet. Itt sincs minden vasárnap, a medgyesi lelkészek felváltva járják a környező településeket, ide kéthetente jutnak el. Télen csak a sekrestyét fűtik, de ahogy az idő engedi, a templomban találkoznak.

Az is megható volt – és ezt egész Szászföldön tapasztaltam –, hogy az ott lakók mennyire szeretik a szülőföldjüket vagy a választott otthonukat. Büszkék rá, hogy ott laknak, csillogó szemmel, örömmel beszélt mindenki arról a helyről, ahol éppen találkoztunk.

Bárhol is fordultunk meg, mindenhol örültek, amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk. Kivétel nélkül mindenki: románok, szászok, cigányok. Ha volt bármilyen, magyarokkal kapcsolatos élményük – magyar óvónéni, szomszéd, rokon –, elmesélték. Ha ismertek egy-két magyar szót, mondták.

De magyarságunktól függetlenül is mindenhol kedvesen fogadtak. Kíváncsian érdeklődtek, honnan jövünk, merre megyünk. Csodálkoztak, hogy ketten-hárman, de csak nők el mertünk indulni. Mondták, hogy bátrak és klasszak vagyunk.

Hivatalosan 200 kilométert gyalogoltunk, a valóságban ennél jóval többet. Néha kilométerekkel is több volt, máskor a plusz séták tettek rá.

Az úton meglepően sok tücsköt, kisebb-nagyobb madarat, köztük rengeteg fecskét és sok gólyát, három őzet és egy rókát láttunk. Két nap is volt, amikor egyértelmű volt, hogy medve járt előttünk – a sárban látszottak a nyomok. Mi arra a következtetésre jutottunk, hogy az egész medvekérdés kicsit túl van dimenzionálva – még akkor is, ha a napokban éppen valakit megölt egy medve. Senki olyannal nem beszéltünk az úton, aki találkozott volna valakivel, aki közelről látott medvét. Persze lehet tudni, hogy sok van. Erre mindenhol táblák figyelmeztetnek. De megfelelő óvintézkedésekkel el lehet kerülni őket. Ha hallják, hogy közelít az ember, ők is odébbállnak. És hát hol élnének, hol éreznék magukat otthon, ha nem az erdőben?

A magam részéről nagyon örülök, hogy nem egyedül mentem. Én ugyanis azt hittem, sokkal több gyalogossal fogok találkozni. Ehhez képest két-három alkalommal hagyott el egy-egy biciklis. Gyalogtúrázókkal egyszer futottunk össze. Egyedül is nagy élmény lett volna, de most sokkal nekem valóbb, sokkal gazdagabb volt csapatban menni.

Nagyon örülök, hogy pont Kati, Erzsike és Klári tartott velem. Sokat adtak hozzá az én utamhoz, rengeteget tanultam általuk. Jó volt együtt lépni, megfigyelni, megosztani, örülni, hálásnak és szabadnak lenni, és hát mindennél jobb volt annyit, olyan szabadon, mélyről jövően nevetni.

Mindenkinek azt kívánom, hogy találja meg azt az utat, amelyen annyi szabadságot, szeretetet, könnyebbséget, gazdagságot és neki való jó érzést él meg, mint mi a VT-n. Az úton, ami tényleg összeköt. Magunkkal, és a világgal is.

A Via Transilvanicán megtett 200 kilométeres utamról beszámoló naplóm előző részeit itt találjátok:

Támogasd a Transtelexet egy kávé árával!

Munkánkkal minden nap magyar közösségeket tartunk képben, teret adunk helyi ügyeknek, és fontos erdélyi történeteket mutatunk be — függetlenül, szabadon. Ahhoz, hogy ezt továbbra is így tehessük, rád is szükségünk van.

Támogatom