Medvenyomok mellett haladtunk el, a Fogaras látványába szerettünk bele a Via Transilvanicán

Erődtemplomok, pásztorkutyák, medvenyomok és a Fogarasi-havasok lélegzetelállító látványa. A Via Transilvanica első gyaloglónapja egyszerre volt fizikai kihívás és belső utazás, ahol minden kilométer új élményt, felismerést és találkozást tartogatott.

Az első, igazi gyaloglós nap is „erősen” kezdődött. A kiadós reggeli után 8-kor megnéztük az erkedi erődtemplomot, tegnap zárva volt. Lucian, a házigazdánk, jött velünk, ő volt az idegenvezetőnk. A toronyba is felvitte a társaságot. Amikor láttam, hogy milyen falépcsőkön kell felmászni, szokás szerint mondtam, hogy inkább nem megyek. És most is az történt, mint általában az ilyen helyzetekben, valaki akad, aki nem hagyja, hogy kimaradjak az élményből. Megszólalt az egyik bukaresti férfi, hogy az nem lehet, mert ő nagyon fel akar mászni, de csak akkor megy fel, ha én is. És tényleg, ott volt előttem végig, ahol kellett, megfogta a kezem, segített. Így feljutottam a toronyba. Első nap arról beszélgettünk, milyen jó lenne fentről ránézni a településre. Alig fél nap múlva teljesült a kívánságunk.

Az erődtemplomot felújították, de istentiszteletet csak háromhetente tartanak. Evangélikus már alig van a faluban. Legutóbb olyan hideg volt, hogy inkább valakinek az otthonában gyűltek össze, bőven elférnek egy kis szobában, még úgy is, hogy a más vallású hozzátartozók is elkísérik őket.

A torony után elbúcsúztunk Opriséktól, és elindultunk – autóval. Ők ugyanis, mivel ketten vagyunk nők, ragaszkodtak hozzá, hogy az első esztenán túlig elvigyenek, ne azzal kezdjük, hogy ránk támadnak a pásztorkutyák. Elfogadtuk a felajánlást, így az olyan nagyon várt, első, faragott kilométerkövet autóból láttam. Szerencsére lesz elég, ami mellett még elhaladunk, és közelről is megvizsgálhatom.

Ez még mindig az a nap, amikor mindent le akarunk fotózni. Előttünk az utat, felettünk az eget, mögöttünk is az utat, körülöttünk a kilátást. Vidámak vagyunk, boldogok, szabadok.

Az első útba eső településen, Rádoson még lelkesek vagyunk, felmegyünk a kicsit kieső erődtemplomhoz. Éppen újítják fel, pályázati pénzekből, de Károly herceg erdélyi alapítványa is támogatja a munkálatokat. Sok fiatal szakember, Európa több országából – jó látni a lelkesedésüket.

A kis pihenő után megyünk tovább. Váltakoznak bennünk az érzések. Kegyelmi állapot. Sokáig érzem úgy, hogy annyira jó helyen vagyok, pont ott, ahol szeretnék, hogy nincs más hely kerek e világon, ahol szívesebben lennék. Kicsit később azt érzem, hogy mi vagyunk a világ legklasszabb női. Ahogy megyünk, olykor énekelünk, olykor mesélünk, máskor csendben egymás mellett. Majd Kati mondja, hogy azt érzi, övé az egész világ, és valójában éppen így van. A városban nem mindig van idő ennyire figyelni az érzéseinkre, sokszor elszaladunk magunk mellett is. Nekem szükségem van ezekre a helyekre, terekre, időkre, amikor elmerülhetek magamban.

Az út több erdőn is átvezet, itt is olyan, mint az élet. Van, amikor egészen távolra ellátunk, látjuk a héthatárt is. Aztán beszűkül, kanyarog, nem tudjuk, mi vár ránk a tizedik lépés után. Majd komor, sötét erdőkön vezet át, ahol még a medvétől is tartani lehet. A különböző neszek felerősödnek. Szerencsénkre mi bátorságot merítünk egymásból, így, hogy ketten vagyunk, nem félünk, sőt, alig jut eszünkbe.

Nyilván a készülődés nyomán gondolkodtam, hogy is állok én a medve-kérdéssel. Az volt a legnagyobb bajom, hogy mindenki arról írt, hogy sokan mentek, és folyton üvöltöttek, csattogtattak. Én meg arra gondoltam, hogy ha egyedül leszek, bármit csinálok, akkor sem tudom úgy tenni, mintha sokan lennék. Végül akkor nyugodtam meg, amikor két nő leírta, hogy igen, medve van, a nyoma látszik, de ő sem akar találkozni az emberrel. Náluk volt egy síp, abba időről időre belefújtak. Nem azért, hogy elrettentsék a medvét, hanem azért, hogy tudassák vele, hogy beléptek a területére, ha éppen arra jár, tudjon elmenni. Egészen más megközelítés, mi is ehhez tartottuk magunkat. Láttunk medvenyomot, de ő maga nem mutatkozott.

A pásztorkutyáktól sokkal inkább tartottunk, ők elég félelmetesek tudnak lenni közelről. Egyszer jött is felénk hét vicsorgó állat, szerencsére a juhász hallotta, hogy emberre ugatnak, és nagyon hamar megjelent. Az ő szavára elkullogtak. Pár esztena mellett még elvezetett az út, de onnan csak távolról figyeltek.

Az első napunk hosszú volt, több mint 27 km. Nyolc órát ír a könyv. Mi nem siettünk, kétszer megálltunk enni, többször csodáltuk a tájat. Amikor már eléggé fáradtak voltunk, az erdőből kiérve elénk tárult a Fogaras, amitől szó szerint elakadt a szavunk. Olyan gyönyörűséges látványt nyújtottak a hófödte hegycsúcsok, hogy legszívesebben órákon át bámultuk volna. De menni kellett tovább, el kellett engedni ezt is, vártak további, más szép helyek. Egy ilyen túra jó gyakorlat az elengedés, bizalom, hit, az ismeretlen iránti kíváncsiság gyakorlására is. Naponta ezer dolgot kell elengedni, hiszen nem lehet megállni, és ragaszkodni, hív az út tovább. Nem tudatosítjuk, de mégis bízunk abban, hogy lesz még szépben részünk.

Hisszük, hogy nem tévedünk el, mindenhol megtaláljuk a jeleket. Amúgy valóban, egy hely kivételével, mindenhol ott vannak a jól látható jelzések. Ahol sima ügy, ott ritkábban. Ezeken a területeken bíznunk kell magunkban, a megérzéseinkben, hogy ha nincs is kétlépésenként szemmel látható jele, hogy jó úton vagyunk, ott vagyunk. Jó edzés a magunkra és az érzéseinkre figyelésre. Az erdőkben gyakoriak a felfestések, ott, ahol több mindenre kell figyelni, ahol sok minden megzavarhatja a figyelmünket, a sok jellel segítik a tájékozódást, nem hagynak kétségek között.

A jelek fákra, oszlopokra, kerítésre vannak felfestve. Tényleg jól láthatóan. Mi kétszer bizonytalanodtunk el. Egyszer megálltunk enni, és amikor elindultunk, nem figyeltük, hogy az úton vagyunk-e, de ott hamar kiderült, hogy eltávolodtunk, de gyorsan tudtunk korrigálni. A második helyen, a végcél előtt 4 kilométerrel, amikor már kellőképpen fáradtak is voltunk, egy útkereszteződésnél rossz irányba indultunk. Hamar észleltük, hogy nem látjuk a T-betűt, és visszafordultunk. De ahol szétváltak az utak, ott sem volt. És azon a ponton, vagy fáradtsági szinten, az applikáción sem 100 százalékos pontossággal látszott, hogy melyik a mi utunk. Végül kicsit bizonytalanul, de az érzéseinkre hallgatva indultunk el – a jó irányba.

Az utolsó kilométereket már magunkon is nevetve, kicsit lassabban tettük meg, a szálláson lerogytunk. Aztán jött a vacsora, újabb nagyon kedves szállásadó, újabb ismerkedés. Ezúttal helyi szászokkal vacsoráztunk, akik 1990 előtt hagyták el az országot. A nő illegálisan ment ki, nem volt türelmük kivárni az útlevelét. Miután a férfi feltérképezte, hogy a vonaton hogy és hol lehet elbújtatni valakit, a nő vállalta az összes kockázatot. Leginkább abban bízott, hogy sikerülni fog. De ha mégsem, akkor abban, hogy a vonaton civilizáltabbak lesznek a rendőrök és a katonák, és csak börtönbe kerül, nem verik össze úgy, mint ahogy azokat, akiket a zöld határon kaptak el. Erőt adott neki az is, hogy a szerelme ott volt mellette. A kijutás sikerült. Azóta rendszeresen visszajárnak, bár nagyon jól vannak, és itt szinte senkijük nem maradt, a szívük visszahúzza.

A szállásadónkról kiderül, hogy magyar, így is három nyelven, románul, magyarul, németül beszélgetünk. Egymás között mindenki az anyanyelvén, de milyen jó, hogy itt is van közös nyelvünk. Azért olykor kell, hogy szavakkal is szóljunk a másikhoz, ne csak szélesen mosolyogjunk.