Úton a Via Transilvanicán: kamillaillat és szarvasgomba Erkeden

Három oka volt annak, hogy egyből beleszerettem a Via Transilvanicába: maga az 1400 km, amely gyakorlatilag átszeli egész Erdélyt. Az út mottója, amely úgy hangzik: „az út, ami összeköt”. És a helyiek főztje, amivel az éhes vándorokat várják.

Négy évig terveztem, hogy egyszer majd elindulok, mígnem rá nem jöttem, hogy idén is lehet az az egyszer. Kinéztem egy olyan szakaszt, amelyet nem ismerek, és amelyről azt gondoltam, hogy kikerüli a medvét. Az előbbiből több is van, utóbbiból egy sem, mindenesetre az én választásom Szászföldre esett. Tizenegy nap, kétszáz kilométer, sima ügy.

Az számomra nem volt kérdés, hogy egyedül is elindulok. Szokták mondani, hogy bátor vagyok, ebben pont nem érzem. Pici gyerekkorom óta kirándulunk, imádom az erdőt, szeretek gyalogolni, szóval ez az egész számomra komfortos. A bátorság számomra máshol kezdődik, de persze, értem, miért mondják. Az, hogy egyedül is el merek indulni, csak a szervezés szempontjából lényeges. Sokkal egyszerűbb így, nem kell egyeztetni, ezerszer több szempontot figyelembe venni. És lám-lám, így, hogy a kész tényekkel, azaz időponttal, útvonallal álltam elő, így is lettek útitársak.

A romániai Via Transilvanica egy 1400 kilométeres turistaút, Bukovinából, az észak-moldovai kolostoroktól indul, átszeli Erdély keleti és déli részét, majd a Dunánál ér véget. Egy civil szervezet álmodta meg, rengeteg önkéntessel és munkával, mindössze négy év alatt készült el, adományokból. Mottója: „Az út, amely összeköt”. Az útvonalat úgy alakították ki, hogy az bemutassa az ország kulturális, etnikai, történelmi és természeti sokszínűségét. A Via Transilvanica talán leginkább abban különbözik más, hasonló, hosszú turistautaktól, hogy Romániában még bőven találni olyan apró településeket, ahol érintetlen a vidéki örökség és a hagyományos életforma.

A létrehozók szándéka szerint úgy alakították az útvonalat, hogy a turistáknak találkozniuk kelljen a helyiekkel. Bár az elején a lakosok szkeptikusak voltak, ma már sokuknak konkrétan pénzkereseti lehetőséget is jelentenek a naponta érkező idegenek, akiknek a helyiek szállást, ételt biztosítanak, no meg sok-sok történetet, kedvességet. A szervezők szerint az út megnyitása után a legfontosabb partnereik azok az asszonyok lettek, akik nagyon hamar felismerték, hogy a fáradt vándornak ételre van szüksége. És ezek az asszonyok az ételkészítéshez és tápláláshoz nagyon értenek. Nem gondolkodtak sokat tehát, megnyitották portáikat, ahol volt hely, egy-két szobát is, és tárt karokkal és szívekkel, meleg étellel és tiszta szobával várják a fáradt túrázókat. Az utat a festett jelzéseken kívül 1400 hatalmas, egyenként 250 kilós andezittömb jelzi. A különleges kilométerköveket művészek faragták ki, ha úgy tetszik, ezekből áll össze az ország legnagyobb szabadtéri múzeuma. Az útra önkéntesek vigyáznak, minden szakasznak van „felügyelője”, akik rendszeresen végigjárják, ha kell, szemetet szednek, ha kell, jelet festenek. Turisták a világ minden tájáról érkeznek, külföldről többen, mint belföldről, magyarokból egészen kevesen.

Különösebben nem készültem, most sem olvastam el minden fellelhető irodalmat. A közösségi médiás csoportban benne vagyok, ott követtem nagyjából a történéseket. A szállásokat előre lefoglaltam, egyszerűen azért, hogy itt tudjak az útra és az emberekre koncentrálni, esténként ne a szállásadók válaszait lessem, inkább beszélgessek, kapcsolódjak.

A Terra Saxonum kezdő- és végpontja is megközelíthető vonattal. Mi végül autóval érkezünk, ami itt marad Erkeden. Szállásadónk meglepődik, hogy beszélek románul, ő azt látta, hogy magyarországi számról írtam. Tisztázzuk, hogy honnan is jöttünk, örülünk, hogy értjük egymást. Ők viszonylag fiatal házaspár, külföldön dolgoztak sok évig. Miután találkoztak, és el kellett dönteniük, hogy a világ melyik sarkában éljenek tovább, immár együtt, a szülőföld győzött. Erkeden egyikőjük sem élt, a ház és a birtok nagyszülői örökség. Voltak álmaik, tapasztalatot is szereztek, beszélnek nyelveket, és elég bátrak ahhoz, hogy belevágjanak. Elkezdték átalakítani a házukat úgy, hogy vendégfogadásra is alkalmas legyen. Az csak utóbb derült ki, hogy a VT is itt halad át, a szállást kereső vendégek gyakorlatilag az ölükbe pottyannak.

Megérkezésünk után elindultunk megismerkedni Erkeddel. Szeretem úgy indítani az ilyen hosszabb utakat, hogy az első településen alszom is, nem rohanok tovább azonnal. Akklimatizálódom, megtisztelem magam és az utat azzal, hogy ráhangolódom. Hagyok időt, hogy megérkezzem testben és lélekben is.

Erked nem nagy falu, de a hatalmas udvarházak – nem tudom, hogy ez a nevük hivatalosan is – méltóságot és nagyságot adnak a településnek. Az udvarokba szinte sehol nem lehet belátni, a kapuk csukva vannak. A romosabb épületeknél lehet látni, hogy nagyjából hogy nézhetnek ki az udvarok. Gyönyörűek a gazdasági épületek is. El tudjuk képzelni, milyen is lehetett itt az élet, amikor még a szászok lakták.

Egy-egy ilyen útban az is fantasztikus, hogy mivel mindenki ugyanazért indul el, nagyon könnyű az összehangolódás. Katival nem vagyunk napi kapcsolatban, de attól kezdve, hogy beülök az autóba, olyan, mintha ott folytatnánk, ahol abbahagytuk, miközben korábban nem hagytuk abba. Gyerekkorunkról beszélgetünk, az örökölt mintáinkról, az életünkről. A faluban is elindulunk, mindketten ugyanazt néztük ki. Miközben jól kiegészítjük egymást, ő az épületeken vesz észre olyan részleteket is, amikre én nem biztos, hogy figyelnék. Én lehajolok a kamilláért, és elviszem a szarvasgombavadászhoz. A kamillának különösen megörvendünk, tele van vele az egész falu. Kolozsvár környékén évtizedek óta nem láttam. Az illata visszarepít a gyerekkorunkba: nem egy helyen nőttünk fel, mégis nagyjából ugyanazt érezzük mindketten. A faluban rengeteg a fecske is, cikáznak, csivitelnek, egészen közel merészkednek hozzánk.

Én a megérkezésünk pillanatától boldog és hálás vagyok. Ahogy sétálunk, egyre csak nő bennem a jó érzés. Ismerős a Caminóról, meg Peruban is éreztem hasonlót. Ebben van valami plusz, ilyet városban nem érzek. Csak pár pillanatra suhan át rajtam a szomorúság. Pár könnycsepp is kicsordul, de ahogy jön, úgy megy is, nincs bennem olyan, amiben megkapaszkodhatna.

A szarvasgombás ember újabb klassz történet. Felesége halála után Olaszországban hallott arról, hogy szarvasgombát termeszteni is lehet. Belevágott. Ma már nem csak termeszti, hanem szarvasgomba-túrákat vezet, és mindenféle terméket állít elő. Vásárokra jár, és természetesen fogadja a VT-re érkezőket. Olyan lelkesen kérdeztük, mintha mi magunk is szeretnénk belevágni a szarvasgombás bizniszbe. És úgy váltunk el, mintha régi, jó ismerősök lennénk. Ezt az érzést is ismerem a Caminóról. Nagyon rövid idő alatt olyan erősek a kapcsolódások, hogy ha másodjára találkozunk, már barátként tekintünk a másikra. Mintha a kinti, „világi” élet lenne modellezve egy ilyen úton, csak sokkal rövidebb időre.