Történelemóra a Via Transilvanicán: a szászmuzsnai iskolaigazgató megmutatta, hogyan őrzik Erdély közös múltját

Nekünk van a legjobb dolgunk a világon – kiabáltam reggel Erzsikének, miközben felfelé kaptattunk a domboldalon. Így gondoltam, és éreztem.

Erzsike mondta erre, hogy mindegy is, mit csinálunk, minden percben nagy örömben vagyunk. Ahogy ő fogalmazott, nevetés közben szabad utat kapunk mindenre. És valóban, mintha minden sokkal mélyebbről, szabadítóbban törne fel belőlünk. Magamnak, magunknak ennél jobbat nem találhattam volna ki erre az időszakra.

A tegnapelőtt esti elcsendesedés, na meg az, hogy alaposan kimostuk magunkat a sárból és porból, megtette hatását. Tulajdonképpen olyan szélsebesen regenerálódunk, születünk újjá, hogy a főnixmadarak tőlünk szeretnének tanulni.

Reggel Erzsikével beszélgettünk egy nagyon jót, olyan dolgokról, amelyekről mást gondolunk. Politikáról. Úgy, hogy mindketten gazdagodtunk, tanultunk belőle. Itt is ugyanazt akartuk: megérteni a másikat, meg kicsit magunkat is. Nem az volt a célunk, hogy meggyőzzük a másikat. Mindketten hálásak voltunk már a felkelés pillanatában.

A reggelinél már volt erőm és kedvem beszélgetni is. Liana, a házigazdánk Kanadában él, onnan jár haza hol ő, hol a fia, hogy üzemeltessék panziójukat Nemesben. A főépület volt a falu egykori polgármesteri hivatala, azt bővítették. Gyönyörű és csendes a vidék, szeretnek itt lenni.

A reggelinél találkoztunk egy bukaresti párral, ők idén az erődtemplomokat járták végig. Michael valahonnan Németországból érkezett, ő is a szászföldi szakaszt járja végig, csak ellenkező irányból. Ismét nemzetközivé váltunk, négy nyelven beszélgettünk. Lianától is alig tudtunk elválni, de muszáj volt, húsz kilométer várt ránk.

Az első közbeeső településre, Muzsnára, átvágtattunk tulajdonképpen. Az erődtemplomnál nagy szerencsénk volt, éppen ott találtuk a volt iskolaigazgatót, Ionel Sotropát, aki nem hazudtolta meg önmagát, azonnal elkezdett mesélni a templomról, a településről. Ő maga történész, műemlékvédő, de szereti a történelmet összefüggéseiben bemutatni. Nagy tisztelője Stephan Ludwig Rothnak, aki rengeteget tett Szászmuzsnáért is.

Sotropa meggyőződése, hogy Erdélyben csak összefogva, együtt lehet építeni a jövőt, és csak akkor, ha ismerjük a múltunkat. Ő maga, a tanítványaival együtt, rengeteg régi eszközt összegyűjtött, megmentett, és a templom tornyában, a védőfalban kis kiállítótermeket rendeztek be, ahol bemutatják az egykori mindennapjaikat. Mivel foglalkoztak, hogyan éltek, milyenek voltak a lakásaik, a népviseletük. A kiállításokon a szászok és románok életét mutatták be. A magyarokat nem volt, aki képviselje. Látva érdeklődésemet, felajánlotta, hogy menjünk, rendezzünk be a magyaroknak is egy emlékszobát, hely van még. Biztosan komolyan gondolja. Remek lehetőség lenne arra, hogy minden látogatóban rögzüljön, hogy Erdélyben több nemzetiség élt egymás mellett békében, és közéjük tartoztak a magyarok is. Talán egyszer felismeri valaki közülünk, és megcsinálja a szászmuzsnai magyar szobát is.

Az igazgató szerint azért sikerült mindezt megvalósítani, mert félretették az akadályokat azért, hogy feltárhassák a közös múltat. Szerinte senki nem jobb, mint a másik, itt mindenki nyert a multikulturalitással. Amit megcsináltak, ahhoz kellett az összefogás, egyedül ezt lehetetlenség elérni.

Természetesen a helyreállítás költségeinek előteremtéséhez szükség volt Károly király alapítványának a segítségére is. Sotropa elmondása szerint két település is úgy tartja, hogy Károly király náluk járt először 1998-ban, és ott szeretett bele a szászok örökségébe, azt követően kezdte el támogatni a felújításokat. Szászmuzsnán úgy emlékeznek, ők voltak ez a település.

Iszom Sotropa úr szavait. Megmutatja a késő gótikus templomot, amely szépségében versenyezhet a medgyesivel vagy a berethalmival is. A templom 1485 és 1498 között épült, később erősítették meg a falait, és lett erődtemplom. Az építők akkoriban is figyeltek arra, hogy minden templomban legyen valami különleges, a szászmuzsnait a csavart oszlopai teszik azzá.

Az orgonát az 1800-as évek végén hozták Bécsből, ma is működik. Orgonakoncerteket is szoktak tartani, csak a helyieknek is. Az iskolaigazgató szerint ez különösen fontos, hiszen összetartó ereje van.

Miután megépítették a templomtornyokat, megerősítették a falait, kialakították a lyukakat, ahonnan mindenfélét dobhattak az ellenségre, felépültek a templomot védő falak.

Ha közeledett az ellenség, és meghúzták a vészharangokat, a falu népe pillanatok alatt behúzódott a templom köré. Mindenki tudta, mi a dolga, senki nem esett pánikba. A benti életet is példásan megszervezték, mindenki végezte a dolgát.

A magas, vastag falak azonban nem csak közvetlenül védték a település lakóit. Ahol ilyen védőfalak épültek, oda gyakran el sem jutottak, inkább a könnyebben bevehető települések felé vették az útjukat.

Sotropa végezetül még hozzátette, hogy a templomtornyok számából és magasságából mindig lehet következtetni a falu nagyságára és gazdagságára. Szászmuzsnán öt torony van – mondta, és elbúcsúzott.

Az idegenvezetés után leroskadtunk a templom elé, ott ebédeltük meg a szendvicseinket. Kicsit még beszélgettünk a templom kulcsát őrző nővel, majd indultunk tovább.

Élveztük az erdők hűvösségét, csodáltuk a tájat, amikor kiértünk a fák közül, és szemünk elé tárult a héthatár. Meditáltunk tölgyfa alatt, láttunk őzet. Bebizonyosodott, hogy működik az ultrahangos kutyariasztó. Nevettünk, és hálásak voltunk.

Medgyes volt a tegnapi végállomás. Leereszkedtünk a városba, és miután elhagytuk a VT jelét, hogy megkeressük a szállásunkat, elkavarodtunk. Autóval kellett összeszedjenek bennünket. Az erdőben mindig megtaláljuk a helyes utat, de Medgyes világvárosban, térképpel a kezünkben, eltévedtünk.

A Via Transilvanicán 200 kilométert tervezek megtenni, naplómat itt lehet követni:

• Úton a Via Transilvanicán: kamillaillat és szarvasgomba Erkeden
• Medvenyomok mellett haladtunk el, a Fogaras látványába szerettünk bele a Via Transilvanicán
• Úton a Via Transilvanicán: Miklóstelke és Szászkézd között a szél is mellénk szegődött
• Via Transilvanica: Sárpatakig vitt az út csipkerózsabokrok és traktornyomok között
• 800 éves tölgyfát öleltünk meg a Via Transivanicán, úton Erzsébetváros felé
• Tovább a Via Transilvanicán: akácillatban gyalogoltunk Erzsébetvárostól Almakerékig
• Via Transilvanica: sáros medvenyomok mutatták az utat Berethalomig
• Via Transilvanica: berethalmi harangszóval kezdtük és a riomfalvi templommal zártuk a napot