Tovább a Via Transilvanicán: akácillatban gyalogoltunk Erzsébetvárostól Almakerékig

Hogyha mi is bódítónak érezzük a tőlünk nagyjából 10 méterre lévő akácok illatát, milyen tudatállapotban lehetnek a virágok között táncoló méhek?

Teljesítménytúrázol? – kérdezte valaki indulás előtt, mert nem tudta elképzelni, hogy egyébként mi a fenéért gyalogolnék ilyen sokat. Hát többek között azért, hogy ilyenek jussanak eszembe. Vagyis hát olyan állapotba kerüljön az agyam, hogy olyasmiket is meg tudjon figyelni, amit kint, a városban, abban a környezetben, amiben a mindennapjaimat töltöm, nincs lehetősége. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire lazának és könnyűnek éreztem volna magam, mint tegnap. Jöttek-mentek a gondolataim, de az összes átfolyt rajtam, semmi nem akadt fenn. Az érzések között alig akad nehezebb, és az is azonnal továbbáll. A zen állapothoz közelíthetek, és ez elképzelhetetlenül jó. Este mesélem a barátnőmnek, nevetve mondja, hogy ő nem is tudja elképzelni.

Miután vasárnap este nem egy szobánk volt, hanem egy egész lakásunk, és tegnap alig több mint 16 kilométert kellett gyalogolnunk, elég ráérősen kezdtük a napot. Ili jött értünk, későn reggeliztünk, megnéztük az erzsébetvárosi örmény templomot belülről is. Végül egykor indultunk el, majd alig egy kilométer után le is tértünk az útról, hogy megszerezzük a besei pecsétet. A VT mellé ugyanis jár egy turistaútlevél, amibe pecséteket lehet gyűjtögetni. A napi kezdő- és végpontokon mindenképp, de a köztes állomásokon is kérhetünk.

Egy idősebb nőhöz térünk be, a falutól és az úttól is távolabb lakik. Két éve, a fia kezdeményezésére kezdték el kiadni a szobáikat. Azóta rengeteg emberrel találkoztak, hosszasan sorolja, hogy honnan érkeztek. Ha ők nem is jutottak el mindenhova, azzal, hogy megnyitották kapuikat, a világ besétál hozzájuk.

A pecsét mellé kapunk vizet, és megyünk tovább. Újabb, majdnem teljesen elhagyottnak tűnő falun haladunk át. Én annyira megengedő vagyok, hogy az üres házak látványa sem tud elszomorítani.

Keresden bemegyünk a Bethlen-kastélyba. Klári már járt itt, ő a mi idegenvezetőnk. Ismeri az utat, tudja, mit kell megnézni. Boldogan hagyatkozom rá. Az is kegyelmi állapot, amikor többedmagunkkal vagyunk, és mindenki kiveszi a részét a nap alakításából. Mindenki egyformán figyel, és beleadja a közösbe azt, ami belőle fakad. Hihetetlenül gazdaggá, esemény-, élmény- és érzésdússá tudnak válni ezek a napok.

Ahhoz képest, hogy 1949 után mennyire sanyarú sorsa volt, min ment keresztül, és milyen cudarul bántak vele azok, akik a visszaszerzéséig használták, nagyon szépen helyreállították. Fel lehet menni a tornyába, le lehet menni a pincébe, ki lehet menni a kertbe. Vannak berendezett sarkok, szobák, amelyekkel sugallni próbálják, hogyan is élhettek a lakói. Fél napot is el lehetne itt tölteni, mi is hagyunk magunknak időt a látogatásra.

„Tisztességes hírnév, örökös vagyon” – ezt vésték a kis református kápolna bejáratához a kőbe. Megérint. Egy mondatba milyen egyszerűen belefoglalták azt, amit ők a legfontosabbnak gondoltak.

Bő egy óra után megyünk tovább, az út fele még hátravan. Ha ilyen hosszasan gyalogol az ember, az érzékelése elkezd játszani vele. Vannak napok, amikor alig cammogunk, úgy tűnik, egy óra is eltelik két kilométerkő között. Máskor csak úgy suhannak el mellettünk – a tegnap is ilyen volt. Én kihasználtam, hogy hárman vagyunk, Erzsike és Klári figyeltek egymásra, és én felgyorsítottam, tempósabban haladtam. Persze, minden kőnél bevártam őket, de jól esett, hogy kicsit felgyorsulhattam. Nem a teljesítményért, egyszerűen ezt kívántam, élveztem a haladást. És hálás voltam, hogy megtehettem.

Ha többedmagunkkal indulunk el, természetes, hogy figyelünk egymásra is. De az egymásra hangolódás szerintem egy ilyen együttlétben nem azt jelenti, hogy örülünk, hogy a saját elképzelésünket sikerül érvényesítenünk, hanem hogy ha a másik javasol valamit, azt is úgy csináljuk végig, hogy a sajátunknak érezzük, nem puffogunk miatta. Vagy ha nagyon nem passzol hozzánk, megtaláljuk azt a megoldást, amely mindenkinek jó. Ez figyelmességet, elfogadást, szeretetet igényel.

Sokszor nekem is tanulnom kell. Én hajlamos vagyok átvenni a vezetést, ami olykor jó. Van, amikor szükséges például az időre figyelni, vagy összeszedni a társaságot, ha éppen szétesnénk. De máskor meg azt gyakorolom, hogy figyelem a többiek ritmusát, működését, és próbálok az ő fejükkel gondolkodni. Nem ítélkezem, hanem játszom, és élvezem. Érdekes más szemszögekből, ítélkezés- és haragmentesen is figyelgetni a világot. Alábbhagyni a megszokott kontrollt.

A medvéről már alig esik szó közöttünk, nagy ritkán belefújok a sípba, talán ha háromszor egész nap. Kint nagy a hiszti, látjuk, hogy mindenhol előbukkan, de azt hiszem, ha az ember nem avatkozna közbe, tényleg elférnénk egymás mellett velük is. Ahogy az őzike is elfutott előlünk, ahogy meglátott, a medvének sem az a legfőbb vágya, hogy keresztezzék egymást az útjaink. Ha nem folyamatosan erre a veszélyre koncentrálunk, lenyugszik az agyunk, elterelődik a figyelmünk. Olyan gyönyörű, változatos helyeken haladunk át, kár lenne beszűkülni, és csak azt lesni, hogy melyik bokor mögé lehet bebújva.

Viszont rengeteget nevetünk. Például azon, hogy ha megállunk, leülünk, utána be kell járatódniuk a lábainknak. Addig vagy ólomkatonaként, vagy pingvinként lépegetünk, igen mókás látványt nyújtva. Erzsike igen jó mókamester, mellette, vele könnyű nevetni.

Almakerékre meredek út vezet le. Elkezdett cseperegni az eső, de annyira csendesen, hogy a kabátjainkat sem vettük elő. A szállásunk a falu másik végén van. Lucicáéknál vendégeskedünk.

Lucica a szomszéd település rehabilitációs intézetében dolgozik, de közben belevágtak a falusi turizmusba. Előtte Károly király alapítványán keresztül, ma már vállalkozóként. A testvérével alapítottak egy úgynevezett gasztronómiai pontot. Ez egy meglehetősen új formája a falusi vendéglátásnak, a szabályai sincsenek teljesen kidolgozva. A lényege az, hogy a vidéken élők főzhetnek az arra utazóknak. Előre be kell jelentkezni, és nincs választék. Cserébe viszont egészen biztosan finom, helyi, hagyományos ételt kóstolhatunk.

Miután eddig egyszer sem izzadtam le úgy, mint tegnap, ennyire jól sem esett a leves, mint itt. Pedig mindenhol finomakat ettünk. Nagyjából egy liter bodzalevet ittam meg. Nagyon párás volt a levegő, egész nap izzadtunk, jól jött a cukorpótlás.

A háziak nagyon kedvesek. Lucica testvére itt, Almakeréken óvónő. Rengeteg a gyerek, az óvodában négy csoport van, az iskolában román és német osztályok is indulnak. Jó ilyet hallani.

Itt is egy egész házunk volt, régi parasztház. A fürdőben fával kellett befűteni a kazánba. Kint rázendített az eső, és hideg ugyan nem volt, de az a kis meleg és duruzsolás, ami a kazánból áradt, a kinti eső hangját egyensúlyozva, kellemesen meghitté varázsolt mindent.