Via Transilvanica: Medgyes óratornya alatt az időről is leszakadtunk

Az időről le vagyunk szakadva – fogalmazta meg Erzsike, és ez olyan jólesik mindkettőnknek. Rácsodálkoztunk arra is, hogy péntek van, meg arra is, hogy két nap múlva vasárnap, és a Szászföld végére érünk. Ez nem szomorúság, mindössze hihetetlennek tűnik. Mintha ezer éve indultunk volna el, és az az ezer év tegnap lett volna.

Medgyesen volt mosógép a szálláson, kimostunk mindent. Bár napi program az esti mosás, azért más érzés olyan ruhába bújni, amit géppel tisztítottunk. Este elmentünk vacsorázni, majd még sétáltunk is egyet. Közben nagy eső esett, reggel is be volt borulva. Ezeket csak észleljük, semmilyen hatással nincsenek ránk. Az időjárásról is leszakadtunk.

A szállásunk gyakorlatilag a vár mellett volt, nem kellett sietnünk, csak tíz kilométer várt ránk. A templom tízkor nyitott, addig körbesétáltuk a főteret. Hintáztunk, ha olyat találok, ami megtart, azon muszáj hintáznom. Magunkba szívtuk a hársfák illatát, éppen nyílnak. Rácsodálkoztunk kapukra, házakra, és minden oldalról a templomtoronyra.

Az erődtemplomok nagyobbik része falvakban található. A medgyesi ebből a szempontból is ritka. Mivel a falakon belül laktak is, ezt már várnak nevezik.

A templomban kis múzeum is van, a környező szász településekről ide mentettek át olyan ereklyéket, amelyek ott elpusztultak volna. Itt két szárnyas oltárt is megcsodálhatunk, és itt van Táblásról is egy szárnyas oltár.

A templom oltára év közben csukva van, csak karácsonykor és húsvétkor nyitják ki. Részben azért, hogy azzal is emeljék az ünnepek fényét. Részben pedig azért, mert az 1490-ből származó oltár szerkezetét kímélni szeretnék.

A medgyesi templomban kicsit másképp vannak elrendezve a padok, hiányoznak a támla nélküli ülőhelyek. Kiderült, hogy a városi lányok korábban elhagyták a népviseletet, így azokat a padokat mozgatható támlájúvá alakították át, hogy a prédikáció alatt, vagy esetleges orgonakoncertekkor meg tudjanak fordulni, és lássák is a lelkészt, az orgonát, ne csak hallják.

A szokásoshoz képest későn, dél körül indulunk. Az út hosszasan kanyarogva hagyja el a várost. Elvezet egy piac mellett is, ahol nem bírtuk ki, epret vásároltunk, amit persze cipelnünk kell magunkkal.

Egy ilyen gyalogtúra arra is jó, hogy gyakoroljuk a döntéshozást, és itt nem nagyon tudunk kitérni a következmények elől sem. Például majdnem minden lépésnél el kell döntenünk, hová lépünk. Hogyan lépünk. Átlépünk valamin, vagy inkább megkerüljük. Az egyikhez magasabbra kell emelnünk a lábunkat, a másikhoz pluszban kell lépnünk néhányat. Ha epret veszünk, az jól fog esni, de van-e hová tegyük, és akarunk-e pluszban cipelni akár csak fél kilót is. El akarunk menni valahová, vagy inkább pihenünk. Olyan dolgokkal szembesülünk, amelyeken a mindennapjainkban egyáltalán nem gondolkodunk, itt azonban tétjük van.

A saját tapasztalatom az, hogy ennyi kilométernyi döntés után kint is tudatosabban és könnyebben választok, kevesebb dolgot akarok megúszni.

Erzsikével más a ritmusunk, más tempóban gyalogolunk. Én elöl, gyorsabban, ő mögöttem. Amikor szól, hogy pihenni szeretne, általában megállok. De van, amikor nem esik jól, kizökkenek a ritmusomból. Olyankor azt kell eldöntenem, hogy rá, vagy magamra figyelek. Ezek nem befeszülős döntések már, szépen, gördülékenyen mennek. És ezt roppant mód élvezem.

Egyszer csak, miközben éppen kerestem a jelet, eszembe jutott, hogy ha már ketten vagyunk, miért nem hagyom, hogy Erzsike is vezessen, ennek a felelősségét is miért vállaltam magamra. Azonnal döntöttem megint, és mondtam neki, hogy az utolsó két nap az övé lesz, neki kell lesnie az utat, a jeleket. Számomra is új felállás ez, meglátjuk, mennyire megy majd.

Nem látom, érzem, hogy fogytam volna, de esnek le rólam a nadrágok. Ez is ismerős már. Nem akarom, és nem is lehet összehasonlítani a Caminóval, de nyilván vannak összecsengő dolgok, miután ott is, itt is sokat gyalogolok. Pedig eszem rendesen, én éhesen, hisztin kívül, semmit nem tudok csinálni. Átalakul a végtelenül okos szervezetem, a testem is, alkalmazkodik a körülményekhez.

Gyaloglás közben sokat hallgatunk, és nagyon jókat beszélgetünk. Például arról, hogy nem tudunk olyan témát felhozni, amely ugyanolyan súllyal nehezedne ránk, mint amikor elindultunk. Sok teljesen elvesztette a jelentőségét. Mások eltörpültek. De azokat is sokkal könnyebbnek érezzük, amelyekkel kint, a világban igazán nehezen boldogultunk.

A távolság az adott dologtól, a másra fókuszálás, a hála és az öröm állandó íze, a természetben levés, a természethez való kapcsolódás, ha kellő ideig ismételjük, belülről is átalakítja az embert.

A Via Transilvanicán 200 kilométert tervezek megtenni, naplómat itt lehet követni:

• Úton a Via Transilvanicán: kamillaillat és szarvasgomba Erkeden
• Medvenyomok mellett haladtunk el, a Fogaras látványába szerettünk bele a Via Transilvanicán
• Úton a Via Transilvanicán: Miklóstelke és Szászkézd között a szél is mellénk szegődött
• Via Transilvanica: Sárpatakig vitt az út csipkerózsabokrok és traktornyomok között
• 800 éves tölgyfát öleltünk meg a Via Transivanicán, úton Erzsébetváros felé
• Tovább a Via Transilvanicán: akácillatban gyalogoltunk Erzsébetvárostól Almakerékig
• Via Transilvanica: sáros medvenyomok mutatták az utat Berethalomig
• Via Transilvanica: berethalmi harangszóval kezdtük és a riomfalvi templommal zártuk a napot
• Történelemóra a Via Transilvanicán: a szászmuzsnai iskolaigazgató megmutatta, hogyan őrzik Erdély közös múltját