Via Transilvanica: berethalmi harangszóval kezdtük és a riomfalvi templommal zártuk a napot

Fáradunk. Nem fizikailag, hanem a sok ingertől. Telítődünk, a sok jóval is lehet. Esténként, a vacsora után már nem rohantunk ki újabb sétára. Csendesebben létezünk.

Reggel, a gazdag, finom és szép reggeli után elbúcsúztunk Anatoltól, megkerestük a pecsételőhelyet, majd kiültünk Berethalom főterére, és vártuk, hogy kinyissák a templomot. Határozottan jólesett úgy tenni, mintha napozó helyiek lennénk mi is. Kicsit lazítottunk az utóbbi napok rutinján, amikor is vagy meneteltünk, vagy templomot néztünk, vagy erdőben pihentünk, vagy ettünk, vagy ágyba bújtunk. Most ültünk egy padon, és nézelődtünk.

Az erődtemplom az európai kulturális világörökség része. Két ép falgyűrű veszi körül, több tornya van, ezeket egykor raktárnak, tanácsteremnek, tömlöcnek használták. A felső udvarra fedett lépcső vezet, annak közepén magasodik a késő gótikus, háromhajós csarnoktemplom.

A berethalmi templomban látható Erdély legnagyobb gótikus szárnyasoltára.

Sekrestyéjét 1515 körül építették, reneszánsz ajtajának bonyolult zárszerkezete az 1900-as párizsi világkiállításon díjat nyert. Az egyes leírások szerint tizenöt – helyben tizenkilencet számoltunk – zárnyelvet mozgató szerkezettel az egykori templom és közösség vagyonát védték.

A szász erődtemplomokban megfigyelhető, hogy az első padsoroknak nincs támlája. Itt ültek a hajadon nagylányok, akik díszes, kör alakú szoknyában érkeztek az istentiszteletre. A szoknyának nem volt szabad összegyűrődnie, úgy kellett kimenniük a templomból, ahogy bementek.

Az ülésrend mindenki más számára is szigorúan meg volt határozva. A lányok mögötti padsorok az asszonyokéi voltak, oldalt ültek a férfiak, elöl a legények. Az asszonyok és a férfiak útja a templomban nem keresztezhette egymást, nehogy valami bűnt kövessenek el. A gyerekek fent voltak az orgona körül. A leghangosabbakat legelőre ültették, ahol szem előtt voltak, így megmaradt a rend és fegyelem, semmi nem zavarhatta meg az istentiszteletet.

A templom mellett itt is megépítették a békülőszobát, ahol válás előtt hat hetet kellett eltölteniük a házastársaknak. Ha ezalatt nem békültek ki, akkor elválasztották őket hivatalosan is.

A szászok úgynevezett szomszédságokba alakultak, és egymást segítették a napi munkában, házépítésben, vagyis ott, ahol éppen szükség volt rá. Élelmiszerkészleteiket a templomok körüli tornyokban halmozták fel. A falak között rudakat feszítettek ki, azokba kampós szegeket vertek, erre akasztották fel a helyiek a szalonnát, itt tárolták a tartós élelmiszereket. A kampók fölé írták a házszámokat, ez alapján tudták, kinek, mije van, honnan veheti el a heti alapanyagokat. Merthogy a tornyokba hetente egyszer, meghatározott időben lehetett bemenni, nem össze-vissza, amikor eszükbe jutott. A gondos tervezés és a fegyelem a konyhában is jelen volt.

Tegnap ismét azon gondolkodtam, hogy mennyi sok, sőt, hát csak jó emberrel találkoztunk. Berethalomban kicsit beszélgettünk egy bukaresti idegenvezetővel, aki pár japán turistát kísért, és örült, hogy végre hazaiakkal is szóba állhat egy kicsit. A templomban is van idegenvezető, aki több nyelven áll a turisták rendelkezésére, élvezettel, szeretettel mesél mindenről. Kicsit beszélgettünk vele is: ők is szászok, a szülei a rendszerváltás előtt telepedtek ki Németországba. Most viszont visszajöttek, mert ők, a gyerekek annyira megszerették Romániát, hogy mindenképpen itt akartak élni. Lelkesen értettünk egyet abban, hogy mennyire gyönyörű ország ez.

A berethalmi templomban is sok időt lehet eltölteni, mi azonban a 11 órás harangszóval elindultunk. Hosszasan gyalogoltunk erdőkön keresztül. Tegnap különösen jólesett a hűvös, a mezőkön szaunaszerű volt az idő az esők utáni napsütésben.

Riomfalván is benéztünk a templomba, itt is találkoztunk egy helyivel, aki bemutatta a templomot. A sekrestye ajtaját ugyanazok készítették, akik a berethalmit. Ugyanolyan az ajtó, és a zár is hasonló. Egyszerűbb, mint Berethalomban, de ugyanazon az elven működik. Önkéntes idegenvezetőnk felajánlotta, hogy menjünk be hozzájuk vízért, de mi már kértünk a boltban.

Mentünk tovább. A leírásban jelzett 15 kilométer többnek tűnt, este kiderült, hogy 18 volt. Néha vannak ilyen eltérések, de hát ha a kétszáz kilométert tekintjük, három ide vagy oda igazán belefér.

A testünk is egyre több helyen jelez. Nem vészesen, de olyan helyeken is érzünk valamit, ahol eddig soha. Nekem az ujjaimra már bőrpótló tapaszt kellett tennem, ugyanis a botok több helyen is felsértették. Az ujjaim nincsenek hozzászokva, hogy ilyen hosszú időn keresztül valami folyamatosan súrolja őket.

Túlvagyunk az út felén, sőt, nemsokára itt a vége. Tegnap este, két nevetés között, Erzsike kissé csalódottan kérdezte: tényleg már csak négy napig gyalogolunk?