Úton a Via Transilvanicán: Miklóstelke és Szászkézd között a szél is mellénk szegődött
Első nap már napközben éreztem, hogy a vállamon van egy fájó pont. Tegnap reggel is éreztem. Majd este, amikor tükör előtt megvizsgáltam, és megéreztem a kis duzzanatot, eszembe jutott, hogy ilyet bizony a caminón is növesztettem magamnak. Borsószem királykisasszonyt felsérti az amúgy kényelmes és nem nehéz hátizsákjának a pántja. Nagyon nevetek magamon. A caminón izolírból vágtam plusz réteget magamnak, itt is rögtönzök valamit.
Reggel ismét pazar reggeli fogadott. Roziék, a házigazdáink, igyekeznek mindent maguk előállítani, megtermelni. Egész évben tudnának vendéget fogadni, de télen nagyon ritkán téved arra valaki. Nyáron viszont sokan megfordulnak náluk. Biciklis csoportok, túrázók, akik a VT-n gyalogolnak. Vannak, akik csak enni járnak oda, szeretik Rozi házi főztjét.
Szászkeresztúron több panzió és étterem is van. Károly király alapítványa és a szülőföldjüket nem feledő szászok segítik a felújításokat. Sok házat helyrehoztak, a templom júliusra lesz kész. Van fesztiváljuk – igyekeznek minél élőbbé tenni a falut.
Közben megérkezett Erzsike is, immár hárman indulunk útnak. Felmegyünk a templomhoz, kívülről megnézzük, majd elindulunk. Hárman kicsit lassabban haladunk, többet beszélünk. Katival már rutinosak vagyunk, de Erzsikének még mindent le kell fotóznia. Nevetünk a tempónkon, meg úgy általában mindenen. Az összhanghoz – Kati és Erzsike most találkoztak először – nagyjából nulla perc kellett. Ilyen az, amikor mindenki ugyanazt akarja, és elindul az úton, amely összeköt.
A hála végigkísér bennünket. Egy nagy hála-burokban menetelünk. Hálásak vagyunk, mert a legjobb időszakot választottam időjárás szempontjából. Ők hálásak, mert én megszerveztem, én hálás vagyok, amiért ők csatlakoztak. És hálásak vagyunk minden lépésért, a lélegzetelállító helyekért, a szélért.
Tényleg nagyon klassz az idő. Melegen süt a nap, de végig fúj egy kellemes, hol erősebb, hol szelídebb szél, ami egyensúlyozza a nap melegét, könnyűvé teszi a gyaloglást. Néha hátulról segít, csak hagynunk kell, hadd toljon. Máskor elölről fúj, olyankor kicsit neki kell feküdni, kicsit több energiát kell beleadni, de nem érdemes ráfeszülni, nem ellenség ő, csak az irány változott meg valamennyi időre. Hát nem pont olyan ez is, mint az élet? A magam részéről szeretem a szelet, pont azért, mert mindig valamit társítok hozzá képzeletben. Elképzelem, hogy elfúj mindent belőlem, amire már nincs szükségem. Vagy az utamból minden akadályt. Vagy segíti a továbbmenést. Vagy jelez, hogy ideje indulni. A szél is a barátom.
Gyönyörű helyeken vezetett az út. Ez a szakasz dimbes-dombos vidék, nagyon durva emelkedők nincsenek. Annál inkább olyan dombtetők, ahonnan hét határon túlra ellátni. Csodás érzés állni, és bámulni a hatalmas tölgyeket, a tengerként hullámzó füvet, egyáltalán a mindenséget.
Minden kilométert jelző, egyedi faragású gránitoszlopnál megállunk, megcsodáljuk a mintáját. Elmondjuk, kinek mit jelent, ha olyan, történeteket kreálunk belőlük. Jó játék, fantasztikus ötlet volt ezeket elkészíttetni.
Közben elhagyott a bukaresti csoport, régi ismerősként üdvözöltük egymást, röviden megbeszéltük az első napot, majd mindenki ment a maga útján. Valószínű, velük már nem találkozunk.
Egy települést érintünk: Miklóstelkét. Itt a templomajtóban találkozunk a nővel, akinél a kulcs van, mintha elénk sietett volna éppen. Nem is csodálkozunk. Elképesztően kedvesen fogad, beenged, körbevezet, mesél. Ez a templom is fel van újítva, de istentiszteletet évente egyszer tartanak. Olykor van egy-egy esküvő vagy temetés. A szászok leszármazottai jönnek vissza az őseik földjén kimondani a nagy kezdetet jelentő igent, vagy az öregeket hozzák vissza, mert az volt a kívánságuk, hogy a szülőföldjükön helyezzék őket végső nyugalomra.
A nő ugyan nem miklóstelki, de fiatalon került oda, és nagyon megszerette a falut. Olyan lelkesen mesél, mint aki magáénak érzi. Mutatja a templom oltárát díszítő képeket és egy festményt a karzaton, amelyeket nem restauráltak, nem festették át. A XVI. századból maradtak fent. Meg lehet figyelni az alakok arcát, ezek „régi arcok”, később nem így ábrázolták az embereket. Az utolsó vacsorát ábrázoló képen Jézus is sokkal idősebb a koránál. Ezen kívül minden alaknak hatalmas kézfeje van, pont mint a hasonló korú ábrázolásokon.
A faluról sok mindent elmond, hogy régen kis Bécsként emlegették, olyan gazdag volt. Vágóállatokat vittek onnan Ausztriába.
Kifelé menet megnézzük a békülőszobát, oda zárták be a válni akaró párokat egy hétre. Bent egy ágy volt, egy szék, egy kanál, egy villa, egy kés. És sötét. Az ajtón lévő lyukon adták be az élelmet. Ha egy hét alatt nem békültek meg egymással, akkor szétválasztották őket.
Bemegyünk a pici múzeumszobába is, az adományokból rendeztek be egy kis szobát, a szászoktól megmentett tárgyakkal. Tényleg a legjobb kezekben van a templom kulcsa.
Amikor búcsúztunk, kiderült, hogy a nő családjának farmja van. A tehenek tejét leadják, de a bivalytejet otthon dolgozza fel. Bementünk egy kis telemeáért, majd tényleg indultunk tovább, várt az út.
Mellénk szegődött két kutya. Kedvesen, hűségesen követtek, nem mentek vissza, pedig mondtuk nekik.
Az úton hol csendben, hol mesélve, hol énekelve haladtunk. Sűrűn mondogattuk, és éreztük, hogy mennyire jó nekünk. Ilyen hosszan elnyúló jóban tényleg nem minden nap van az ember.
Szászkézden újabb, csodás szállásunk várt ránk. Egy fiatal nő tartja fenn, Bukarestben élt korábban, pár éve költözött ide. Egyedül vágott bele, de nagyszerű, fiatal közösséget talált itt helyben, segítik egymást, számíthatnak egymásra.
Diana nem készít meleg ételt, de átmegyünk Ibihez. Róla is kiderül, hogy magyar. A nagyapja került Szászföldre, Ibi már itt született. Bár szabadkozik, jól beszél magyarul, és nagyon örül, hogy velünk gyakorolhat. Alig bírunk eljönni tőle, olyan érdekeseket mesél. A helyi, úgynevezett „asszony-szomszédságról” például. Önkéntes asszonyok csoportja, akik elképesztően sok mindent tesznek a faluért. Az iskolának kantint próbálnak összehozni, hogy a gyerekek naponta kapjanak egy tál meleg ételt. Nehéz, mert adományokból kellett összehozni a pénzt, hosszadalmas az engedélyeztetés. De lelkesek, nem hagyják magukat. A rebarbarafesztiválon főznek, a biciklis versenyen ellátják az ide érkezőket. Télen közösen kézimunkáznak. De ha kell, mesét olvasnak a gyerekeknek – mindig hasznossá teszik magukat.
Végül csak továbbindulunk. Betérünk a „Tei” teázóba, ez is elvarázsolt hely. Egy fiatal pár tartja fenn. Errefelé csupa olyan emberrel találkoztunk eddig, akikből sugárzik az optimizmus, imádják, amit csinálnak, boldogok. Őket nézve, hallgatva elhiszem, hogy ha valamit nagyon akarunk, csak bele kell vágni, és sikerülni fog.
Este szaunázással tettük fel a pontot az i-re. Hárman ültünk a pici kunyhóban, Kati volt a szaunamesterünk. Erzsike hozta az illóolajat. Hol csendben, hol nevetve ültünk, néztünk kifelé, izzadtunk. Éreztük, hogy a tenyerén hordoz az Isten.
Boldogan, könnyedén, elégedetten tértünk nyugovóra.
A Via Transivanicán 200 kilométert tervezek megtenni, naplómat itt lehet követni:
Támogasd a Transtelexet egy kávé árával!
Munkánkkal minden nap magyar közösségeket tartunk képben, teret adunk helyi ügyeknek, és fontos erdélyi történeteket mutatunk be — függetlenül, szabadon. Ahhoz, hogy ezt továbbra is így tehessük, rád is szükségünk van.
Támogatom