Via Transilvanica: sáros medvenyomok mutatták az utat Berethalomig

Ma vissza kellett térnem a földre. Amikor több nap egymás után gyalogolok, egy idő után immunissá válok a kinti dolgokra. Most például az ikszedik szász falu házai már annyira nem tűnnek érdekesnek, az erődtemplomokat is rutinosan járjuk be. Inkább befelé figyelek, azt vizsgálom, magamban mi történik. Ahhoz, hogy ismét a fizikai szintre kerüljek, valami figyelmet igénylő dolognak kell közbejönnie. A nagy sár pont ilyen.

Ráadásul tegnapelőtt este beette magát közénk a sietés. Klárinak kedden el kellett érnie valamilyen közlekedési eszközt, amivel haza tudott jutni. Már este látszott, hogy nem indulhatunk akkor, amikor szerettünk volna, mert a templomot csak kicsit később tudták kinyitni. Nem beszéltünk róla, de ott volt a levegőben, hogy igyekeznünk kell.

Reggel újabb nagyszerű és bőséges reggeli után elbúcsúztunk Lucicától is, elindultunk a templomhoz. Majdnem esett, de mégsem. A templomban elég sokat időztünk, Hildi csodásan mesélt, nem tudtam otthagyni. Ebben a templomban hetente tartanak istentiszteletet, most volt a konfirmálás is. Manapság kicsit más lett minden, mint régen volt, de azért többnyire ragaszkodnak a hagyományokhoz. Hildi még emlékszik arra az időre, amikor igazán rend volt. Mesélt azokról is. Meg a templomban lévő freskókról is. Magunkban voltunk, én is alaposan kikérdezhettem. Megengedte, hogy megszólaltassam az orgonát, így a VT-n már másodjára orgonáltam úgy, hogy valójában nem tudok.

Kint közben ismét zuhogott egyet, talpig esőcuccban elindultunk, immár harmadjára azon a reggelen. Mivel a templomhoz nem a jelzett úton érkeztünk, nem találtuk meg elsőre a jelet, majd volt egy kis hezitálás, hogy biztosan jó helyen vagyunk-e, szóval szétcsúsztunk. Ráadásul kiderült, hogy elképesztően nagy sár lett az éjszakai esőtől.

Az utóbbi pár faluban mindenféle bicikliversenyeket szerveznek. Az volt az érzésem, hogy olykor szándékosan is durvítottak a terepen. Itt is friss volt a traktornyom, később látszott, hogy aznap reggel szélesítettek az úton, egy kicsit „kiharaptak” a dombból. Sárból nem csak annyi volt, amennyi az esőtől keletkezett, hanem a traktor még felszántotta az utat, majdnem teljesen járhatatlanná téve.

Erzsike egyik botja rögtön az elején eltört, és a cipője sem ilyen terepre lett kitalálva. Szóval enyhén szólva sem voltunk útra készek. Aztán az első kapaszkodó után mindenki vett pár mély lélegzetet, összeszedte magát, és elindult a nagy kaland.

Van a vinnyogva röhögős tudatállapot. Valamilyen kihívás kell hozzá mindössze, ez tegnap adott volt. Kapaszkodtunk a dombon felfelé, kerestük a biztos pontot, ahova a lábunkat tehetnénk, de ilyen nem nagyon volt. Próbálkoztunk alternatív lehetőségekkel: az út mellett felkapaszkodtunk a dombra. Ott nem csúszott, viszont a végén majdnem függőlegesen kellett leereszkedni, ami a vizes füvön szintén nem volt egyszerű. Két napja vágyakozva néztem a dombtetőről, hogy milyen jó lenne legurulni, itt teljesült a vágyam. Egy pillanatra nem figyeltem, azonnal gurultam pár métert. És akkor átkerültünk vinnyogva nevetősbe. Már nem csak a sár miatt nem haladtunk. Mindegyre meg kellett állnunk nevetni. Erzsike esett és kelt, amennyire lehetett, segítettünk neki. De volt olyan is, hogy ő ült a sár közepén, én meg ahelyett, hogy a kezemet nyújtottam volna, előbb lejegyzeteltem a mondatait, annyira vicceseket mondott.

A sárnak, mint kiderült, van egy másik hátránya is: remekül látszik benne a medve nyoma is. Valószínűleg eddig is többször járt előttünk, de nem mindig láttuk, illetve nem tudtuk, hogy mikor. Itt elég világos volt, hogy nem sokkal korábban. Hosszasan meneteltünk utána, nem azért, mert őt követtük, hanem mert ő is az úton ment. Így kicsit félelmetesebbnek tűnt, nem tudtam teljesen eloszlatni az aggodalmakat, hogy nyilván eddig is keresztezték az útjaink egymást, csak nem láttuk.

A vinnyogva nevetést általában csendesebb időszak követi. Egy idő után mi is ritkábban szólaltunk meg, figyeltük, hogy hova lépünk, olykor szinte többet csúsztunk, mint haladtunk. A patakok folyókká duzzadtak, volt olyan rész, ahol én húztam-vontam a rönköket, hogy át tudjunk menni.

Iszonyatosan elfáradtunk, testileg-lelkileg. Sokkal lassabban haladtunk, mint eddig bármikor. Nagykapuson Kláritól el is kellett búcsúznunk, egy helyinek megesett rajta a szíve, és elvitte autóval, hogy elérje a vonatot. Újabb búcsú, ami csak azért volt kicsit könnyebb, mert nem volt idő gondolkodni, gyorsan történt minden, még volt előttünk is pár kilométer.

Ismét ketten indultunk tovább. Erzsike mondta, ő az aszfaltúton menne, örül, hogy egyben van, nem akar kockáztatni. Egy perc alatt átrendeztem a tervet a fejemben, és minden rossz érzés nélkül vele tartottam.

Így érkeztünk meg, egy erőltetett, fárasztó menet után, Berethalomba. Ahol csodás kilátás és forró leves várt ránk. Mindkettőt megérdemeltük.

A Via Transilvanicán 200 kilométert tervezek megtenni, naplómat itt lehet követni:

• Úton a Via Transilvanicán: kamillaillat és szarvasgomba Erkeden
• Medvenyomok mellett haladtunk el, a Fogaras látványába szerettünk bele a Via Transilvanicán
• Úton a Via Transilvanicán: Miklóstelke és Szászkézd között a szél is mellénk szegődött
• Via Transilvanica: Sárpatakig vitt az út csipkerózsabokrok és traktornyomok között
• 800 éves tölgyfát öleltünk meg a Via Transivanicán, úton Erzsébetváros felé
• Tovább a Via Transilvanicán: akácillatban gyalogoltunk Erzsébetvárostól Almakerékig