Még az út vége felé is el tudtunk tévedni a Via Transilvanicán

A reggeli elindulásokat segíti, ha olyan helyen vagyunk, ahol adnak reggelit, mert annak kötött ideje van, különben elhúzódnának. És persze az ember, ha nyaral, ne siessen sehova, de ha vár rá akárhány kilométer ismeretlen terepen, akkor mégiscsak ki kell használni a reggeli, kipihent állapotot, amikor repítenek a lábaink. Vagyis hát én így gondolom.

Mert akinek más a reggeli ritmusa, az másként gondolja, és mivel tegnap átadtam az irányítást, a ritmust sem én diktáltam. Végül elindultunk. Erzsike figyelmeztetett, hogy meg kell szereznünk a pecsétet. Ha rajtam múlna, alig lenne pecsétem, nem jut eszembe, hogy azt is gyűjtjük. Pedig jó játék, kicsi izgalom is van benne: vajon milyen lesz, mit ábrázol, milyen színű? Mint ahogy az újabb kilométerköveket is még mindig kíváncsian várjuk, pedig közel kétszázat láttunk már.

Ezek az andezitoszlopok amúgy nem csak egyszerűen a megtett távot mutatják, annál sokkal szorosabban követik az utunkat. Üzennek. Többször előfordult, hogy valamiről beszélgettünk, és a következő kő rímelt rá. Vagy nem tudtunk eldönteni valamit, és a következő segített. Számunkra a kövek „olvasása”, fejtegetése is jó játék.

Az első dombtetőig elöl mentem, és ahol elágazott az út, bevártam Erzsikét, hogy ő mutassa az irányt. Majd rájöttem, hogy ez még nem a teljes átadás, így attól kezdve ő ment elöl, én utána. És tök jól bírtam. Élveztem, hogy nem a jeleket kell figyelnem, addig tágulhatott a fókuszom, ameddig akart.

Egyszer elnéztük az utat, itt rá kellett vennem Erzsikét, hogy olykor az a legjobb stratégia, ha megfordulunk, és visszamegyünk az utolsó jelig, amit láttunk. Aztán kiderült, hogy ő távolra nem lát olyan jól, és akkor engedtem a „ma csak ő vezet” szigorúságából, attól kezdve együttműködésbe mentünk át. Nagyon szerettem, ahogy alakultunk nap közben, hagytuk magunkat hajladozni, nem mereven ragaszkodtunk valamihez, amit fejben elképzeltünk ugyan, de a valóságtól távol állt.

Valahogy szóba került Erzsike életének legnehezebb szakasza, és ahogy mesélt róla, elsírta magát. És meglepődött, azt gondolta magáról, hogy a nehezén már túl van. Merthogy kiderült, benne is az volt, hogy ha kicsordulnak a könnyeink, akkor az csakis azt jelentheti, hogy gyengék vagyunk, nem vagyunk túl valamin. A gyengeség pedig olyan rossz, amitől távol kell tartanunk magunkat.

Attól kezdve sok kilométeren át azt boncolgattuk, hogy a könnyek mennyire a könnyülést segítik. Arról nem is beszélve, hogy gyengének lenni sem megvetendő emberi tulajdonság. A könnyeket nem visszatartani kellene, hanem engedni, hogy csorduljanak. Általuk tudunk egyre szabadabbak lenni a régi fájdalmaktól. És hogy vannak olyan nehézségek, amelyeknek a nyoma soha nem múlik el belőlünk, de át tud alakulni. Érdemes meglátni bennük azt is, hogy általuk váltunk olyanná, amilyenek vagyunk, sokat formáltak bennünket, olykor segítettek is a továbblépésben.

Hogy sokkal jobb hajladozva, áramolva követni az életet, mint egyenes, törhetetlennek hitt gerinccel. Nem így, nem ezeket tanultuk, és nem merünk szembemenni a felmenőink tapasztalatával akkor sem, ha a saját bőrünkön érezzük, hogy ma már nem teljes mértékben állják meg a helyüket.

A nap nagyobbik részében erdőben gyalogoltunk. Számomra a sok kidőlt fa soha nem okoz szomorúságot. Az egészséges erdőnek szerves része a kidőlt, emberi szemmel halottnak számító fa. Bennük az élet nem áll meg, elképzelhetetlenül sok élőlénynek nyújtanak táplálékot, menedéket, otthont. A természet körforgásának igen fontos állomásai a kidőlt, halottnak tűnő fák.

Kisekemező határában van egy esztena, már ketten is szóltak korábban, hogy az ottani kutyák hatalmasak és félelmetesek, amikor vicsorítva ugatnak tőlünk másfél méterre, de ne féljünk. Tartottam attól a szakasztól, és nagyon koncentráltam, hogy éppen ne legyenek ott. Megúsztuk, máshol, tőlünk nagyon távol terelték a nyájat.

Kisekemezőn megkérdeztük, merre van kút. Elvezettek egy házhoz, ahol újabb, nagyon kedves emberekkel találkoztunk. Leültettek, elbeszélgettünk, alig tudtunk továbbmenni.

Később befeküdtünk egy diófa árnyékába. Megbeszéltük, hogy onnan még sokáig nem fogunk felállni, amikor elkezdett dörögni. Elég gyorsan szedtük össze magunkat, és álltunk odébb. Majdnem futva érkeztünk meg Kiskapusra, tulajdonképpen önszántunkból beleszaladtunk az esőbe.

Onnan aszfalton kellett gyalogolnunk, forgalmas főút mellett. A nap végén nem találtam meg a szépségeit annak a szakasznak. Így a legjobb dolog, ami akkor történhetett velünk, hogy elfogadtuk a szállásadónk felajánlását, és az utolsó négy kilométert autóval tettük meg.

A Via Transilvanicán megtett 200 kilométeres utamról beszámoló naplóm előző részeit itt találjátok:

• Úton a Via Transilvanicán: kamillaillat és szarvasgomba Erkeden
• Medvenyomok mellett haladtunk el, a Fogaras látványába szerettünk bele a Via Transilvanicán
• Úton a Via Transilvanicán: Miklóstelke és Szászkézd között a szél is mellénk szegődött
• Via Transilvanica: Sárpatakig vitt az út csipkerózsabokrok és traktornyomok között
• 800 éves tölgyfát öleltünk meg a Via Transilvanicán, úton Erzsébetváros felé
• Tovább a Via Transilvanicán: akácillatban gyalogoltunk Erzsébetvárostól Almakerékig
• Via Transilvanica: sáros medvenyomok mutatták az utat Berethalomig
• Via Transilvanica: berethalmi harangszóval kezdtük és a riomfalvi templommal zártuk a napot
• Történelemóra a Via Transilvanicán: a szászmuzsnai iskolaigazgató megmutatta, hogyan őrzik Erdély közös múltját
• Via Transilvanica: Medgyes óratornya alatt az időről is leszakadtunk