Via Transilvanica: Sárpatakig vitt az út csipkerózsabokrok és traktornyomok között

Bármilyen emelkedett gondolatokkal is indul az ember útnak, azért van egy nagyon is fizikai része, amitől nem lehet elvonatkoztatni. A testem így a harmadik nap több helyen is bejelez. Hol a bokáimat, hol a talpaimat, hol a combjaimat érzem. Fáradnak, a változatos talajt nem szeretik. Tehenek által összejárt, kiszáradt mocsáron gyalogolni hát nem jó. Száraz traktornyomban gyalogolni szintén nem jó. Ezekre nincs abszolút gyógyír, esténként különböző kenőcsökkel, olajokkal kényeztetem őket. Arra viszont figyelünk, hogy ne akkor együnk, amikor már ájulunk el az éhségtől, és vizet is eleget igyunk. Lehet arra gondolni, hogy ez természetes. De nem feltétlenül. Annyira el lehet merülni a kintben és a bentben, hogy nem is vesszük észre, mennyire megéheztünk. Desszertnek csipkerózsát és akácszirmot eszegetünk, és kóstolunk fenyőrügyet, kakukkfüvet. Hihetetlen aromájuk, ízük van.

Amúgy most minden csipkebokor, bodza, akác virágba van borulva, olykor egészen bódító illat vesz körül. Ha tájegységenként külön neve is van az útnak, akkor időben is külön lehetne választani és elnevezni, és a május végét virágos útnak nevezni.

Ma reggel elbúcsúztunk Katitól. Egy-egy ilyen úton bármennyire kevés időt töltünk el együtt, az annyira intenzív, szoros és különleges minőségű, hogy az elválás mindenképpen rosszul esik. Mosolygunk, semmi esetre sem mutatom a szomorúságot, hiszen az élet rendjéhez hozzátartozik, hogy a találkozást elválás követi. De a lelkem facsarodik, kis idő, míg túllendülök rajta.

Erzsikével reggel húzunk kártyát. Dévai Varga István kártyacsomagja van velünk. Jó játék: reggel húzunk egy-egy lapot, elolvassuk a jelentését, az üzenetét. Van, amikor egyből értjük, van, amikor csak estére érkezik meg a megfejtés. Szerintem még annak is klassz, aki nem hiszi, hogy egy kártyalap tud üzenni. El lehet merengeni az íráson, mindenképpen lehet gondolatébresztő. A mai kártyám a külső és belső bőséggel, a nagy, anyagiakon túli, lelki és szellemi értékek gazdagságával volt kapcsolatos. Illetve azzal, hogyan kezelem ezt a bőséget. Úgy érzem, én most jól gazdálkodom vele.

Reggel meg szerettük volna nézni a templomot. El is indultunk, de egyszer csak előugrott az erkedi kutya, amelyik a bukaresti csoportot kísérte idáig. Inkább lemondtunk a templom meglátogatásáról, de nem akartam, hogy tovább jöjjön. A velünk Miklóstelkéről érkező két kutya reggelre eltűnt, reméltük, hogy ők hazaindultak. Mint kiderült, vannak az úton vándorkutyák is. A turistákkal ide-oda gyalogolnak. Nem éhesek, mindnek van gazdája. Ha valahol idegen kutyákat észlelnek, Facebookon szokták megkeresni a gazdájukat, és sokszor autóval szállítják őket haza. Ameddig földutakon meneteltünk, jópofa volt, ahogy kísértek, de amikor a forgalmas főúton kellett átmennünk, a kutyák meg andalogtak, az nagyon félelmetesnek tűnt. Inkább „beáldoztam” a templomot, mintsem aggódjak a kutya miatt.

Elég meredek emelkedővel indult a napunk. A felhők jöttek-mentek, az elején folyamatosan öltöztünk, vetkőztünk. A szél is feltámadt ismét. Tegnap is jó szelek fújtak, csak az ajkainkat bántották. Egyetlen egy gyógyír van rá, a kék dobozos Nivea. Ha ilyen útra vállalkoztok, az mindig legyen veletek.

Az úton eszembe jutott, hogy mekkora szabadságot ad, hogy a VT a saját álmom volt, nem Bélával közösen terveztünk eljönni. Nem kell az ő álmának a terhét is magammal cipelnem. Amúgy vele kapcsolatban is csak könnyedséget érzek. Ha eszembe is jut, akkor is valami jó, vidám történetre emlékeztet.

Én az utóbbi években azt hallottam, hogy a szász települések teljesen elnéptelenedtek. Mondtam is Katiéknak, hogy ahhoz képest micsoda élet volt mindegyikben. Tegnap aztán átmentünk Szászdályán, és megértettem, miről beszélnek. Szomorú, hogy embert alig látunk, a házak az összedőlés szélén állnak, ugyanakkor bámulatos, ahogy a természet átvette a hatalmat, és minden romot beterít, eltakar, széppé tesz.

Egy adott pillanatban ismét szembekerülünk a Fogarasi-havasokkal. Most sokkal sejtelmesebben látszanak, de így is alig bírok betelni a látványukkal. Napokig tudnám bámulni őket. Erőt adnak, csupa jó érzést. Csodásan szép országba születtem.

A tegnapi szakaszon volt szükségünk a legtöbbször az applikációra. Nagyszerű, hogy van, biztonságot ad. Amikor a belső érzékelőm jelezte, hogy már régen látott jelet, volt egy segítség, amin ellenőrizhettem, hogy jó helyen vagyunk-e. Megtörtént, hogy ellenkező irányba indultunk el: annyira azt akartam hinni, hogy már csak lefelé kell mennünk, hogy az útelágazásnál nem emeltem fel a fejem, nem vettem észre az orrunk előtt lévő táblát. Így kétszer annyit kellett másznunk. Jót nevettem ismét. Ha nem figyelek a jelekre, ugye...

Sárpatakon Delia nagyon finom csorbával várt. Bukarestből jött, a férje sárpataki. Amikor megvásárolták a házat, még út sem volt. Sárpatak a rendszerváltás előtt teljesen elnéptelenedett, nem fejlesztettek semmit. Ide eljutni extrém kalandnak számított. Mostanában ismét elkezdett benépesülni a falu. Mise, istentisztelet még nincs minden héten, de sokakat megmozgató, idegeneket idecsalogató ünnepük már igen.

Deliáék itthonról dolgoznak, és már semmi pénzért nem költöznének vissza a nagyvárosba. Időközben megérkezik egy rokona, Gábor, külföldi barátjával. A román mellett immár angolul is folytatódik a társalgás. Gábor kiszúrja, hogy magyar lehetek. Kiderül, hogy félig ő is az. Immár magyarra is váltva elmeséli, hogy régi magyar mesekönyveket gyűjt. Imádja a rajzokat, és minden mesét elolvas, így gyakorolja a magyart. A könyvek egyelőre ládákban vannak, de a szemközti ház az övé, és ha elkészül, ott lesz méltó helyük, mindenki gyönyörködhet bennük, kézbe veheti őket. Mondja, hogy a család csak nevet rajta, de őt nem érdekli, nagyon szereti a könyveit. Gyönyörű történet ez is, mindketten örülünk, hogy éppen most ugrottak be.

Este még érkezik két férfi biciklivel. Mindenki meséli a kalandjait, megéléseit. Egyre régebbi történetek kerülnek elő. Egy adott pillanatban fuldokolva nevetünk azon, hogy Deliáék gyerekkorukban hogyan járták be az országot a Trabantjukkal. Bukaresttől Zilahig, a Meszesen át. Az apukája akkori munkahelyéről tudott alkoholt szerezni, és folyamatosan azzal kísérletezett, milyen arányban lehet keverni az alkoholt benzinnel, hogy az autó még beinduljon.

Még csak a negyedik nap végén járunk, de már annyi jó, kedves emberrel találkoztunk, annyi jó érzéssel telítődtünk, hogy csak emiatt is megérte elindulnunk. Ha valaki vissza akarja nyerni az emberekbe vetett hitét, receptre kellene felírni a Via Transilvanicát.