800 éves tölgyfát öleltünk meg a Via Transivanicán, úton Erzsébetváros felé

Láttunk kisrókát, végre. Valószínűleg az anyja is ott volt, csak mi a sor legvégét csíptük el, az erdőben futott át az úton. Úgy vagyok vele, hogy nagyvaddal nem szeretnék ilyen közelről találkozni, de kisebb négylábúakat észrevenni mindig nagy öröm. Madarakból sok van, de őket egészen nagy biztonsággal a kis madár–nagy madár mentén tudom meghatározni. Párat ismerek fel csak. Láttunk gólyát, rengeteg a fecske, meg hát a veréb, és nyilván a szajkót is meg tudjuk különböztetni. De a ragadozómadarakról és a többi, erdőben-mezőn élőről nem tudjuk, hogy ők kicsodák, micsodák.

Egyenesen a csoda kategóriájába tartozik, ahogy a lábaink és a testünk regenerálódik estétől reggelig. Sárpatakon emeleten volt a szoba, este alig vonszoltuk magunkat felfelé. Pár óra alvás után reggel szinte ugrándozva jövünk le. Azt is érdekes megfigyelnem, hogy esténként sokkal később álmosodom el. Annyi élmény, inger ér napközben, hogy nem lehet csak hirtelen elaludni. Kell egy kis levezető, amikor megnézzük a fényképeket, megbeszéljük a napot, átgondoljuk azt a rengeteg érzést, ami bennünk kavarog.

Éjszaka szakadt az eső, még hajnalban is. Amikor felébredtünk, az ég szürkesége jól kiemelte a harsogó zöldeket, szinte lehetett hallani, hogy a növények mennyire boldogok, végre éltető vízhez jutottak. Attól nem tartunk, hogy sár lesz, a föld annyira szomjas volt, hogy ennyi vizet simán magába szívott. Mire elindultunk, már sütött a nap. Pont így képzeltem, mielőtt elindultam. Essen csak, de ne ott és akkor, ahol és amikor gyalogolunk. Többen kérdezték, hogy néztem-e előre az időjárást. Nem néztem. Az előrejelzéseket hiába lestem volna, vagy úgy alakul, vagy hirtelen megjelenik egy anticiklon, és minden másképp alakul. Útközben ismét fölösleges agyalnom azon, hogy 15 vagy 85 százalék csapadékot jósolnak, mi mindenképpen gyalogolunk. Semmit nem tudok másképp csinálni, ha esik. Most még az sem kérdés, hogy tegyem be az esőkabátot, vagy sem.

Az előző napokban soha nem indultunk ilyen korán. Negyed 9-kor már úton voltunk Erzsikével, miután elkészült az immár szokásos közös fotó a házigazdánkkal.

Jó ritmusban haladtunk felfelé a dombon, majd erdőn-mezőn át. Menetelve örültünk, hogy mennyire szép körülöttünk minden. Amikor kiértünk egy-egy erdőből, pillanatokra álltunk meg csodálni a kilátást, eszegetni egy kis rózsaszirmot. Megbeszéltük, hogy a természettől most elleshetjük, hogyan lehet igazán virulni. Olyan, mintha minden virág ezt tanítaná. Borzongatóan gyönyörű minden.

Közben arról beszélgettünk, hogy minden könnyedebb lett, mint az előző napokon. Könnyebbnek éreztük a gyaloglást, és belül is mindent. Az egész lényünk könnyült fel. Az esőtől felfrissült természet ránk is hatott. Mintha ez az út csak a boldogságról szólna, ami napról napra fokozódik. Ismét bebizonyosodik, hogy igenis el lehet hagyni az összes rossz érzést, lehet csak örülni a mindennek is.

Katival is sokat beszélgettünk arról, hogy mennyi mindent látunk valamilyennek csak azért, mert úgy szocializálódtunk, hogy olyannak lássuk. És ezen tudunk változtatni. Nem könnyű, de ha tudatosak vagyunk, meg lehet tenni.

Útközben azon kaptam magam, hogy ha nem láttam jelet, mindegyre előkaptam az applikációt. Így elhatároztam, hogy ismét a belső iránytűmben és érzéseimben bízva megyünk tovább, nem hagyom, hogy ezeket elnyomja a telefon. Ha valahol eltévedünk, ráér akkor korrigálni. Természetesen akkor is minden alkalommal megtaláltuk a következő T-betűt, ha az el volt dugva, vagy benőtte a növényzet. Alig pár kereszteződésnél volt szükség az applikációra, olyankor is inkább csak ellenőriztük, hogy jól érezzük-e, hogy arra van amerre.

Segesváron csatlakozott hozzánk Klári. A megbeszéltekhez képest máshol várt. Egy kanyar után egyszer csak ott volt előttünk, jó kis meglepetés volt ez is. Rövid tanácskozást tartottunk, mert tegnapra nem találtunk szállást, és Erzsikének a kolléganője felajánlotta, hogy valahol felvesz, elvisz magához, majd reggel visszavisz az útra. Kérdés volt, hogy hol találkozzunk vele. Végül megegyeztünk, hogy végigmegyünk a napi szakaszon, ő meg odajön értünk.

Segesvár felett ismét elfeketedett az ég, dörgött is. Úgy nézett ki, hogy ott aztán bőrig ázunk, tényleg. Nagy dérrel-durral eleredt az eső is, nagyjából fél percig tartott. És az a nagy idő, ami tényleg ijesztően hatott, szépen kikerült bennünket. Körülöttünk mindenhol nagy eső esett, láttuk a nyomát, de ahol mi voltunk éppen, ott többnyire napsütés kísért.

A város közepén újabb meglepetés várt. Erzsike fia ott dolgozik, kérdés volt, hogy bemegyünk-e. Ilyenkor én vagyok a terelő juhász, mondtam, hogy nem. Éppen nem voltunk fáradtak, és még sok kilométer várt ránk. Egy épületben üldögélni éppen nem tűnt vonzónak. Erre kijött elénk, hozott frissítő vizet, válthattunk néhány szót.

A város végén ismét fel kellett másznunk a dombra, elég meredeken kanyargott az ösvény. A Breitei-fennsíkon cserébe ott várt a tölgyes, én ilyet még nem láttam. Hatalmas területen, több száz éves tölgyfák. Varázslatos volt állni és bámulni őket. A legidősebb, a „nagypapa” nagyjából 800 éves, a törzsének az átmérője 7,1 méter. Természetesen mi is megöleltük, kicsit meditáltunk is a tövében. A szó szoros értelmében erőt merítettünk belőle.

Az is nagyon klassz ezen az úton, hogy persze figyeljük, mennyi van előttünk, mennyi az idő, de tulajdonképpen nem sietünk. Olykor kicsit gyorsabban megyünk, de amikor valami érdekesre bukkanunk, megállunk, megcsodáljuk, megbeszéljük. Nagy megengedésben vagyunk. Vagy ha rajtakapjuk magunkat, hogy nem, akkor azonnal megengedjük, hogy megengedésbe kerüljünk.

Besére megérkezve felhívtuk Ilit, hogy jöhet utánunk. Addig a falu közepén pihentünk, valódi látványosságként annak a két-három embernek, aki arra járt. Jó alaposan megbámult mindenki.

Ili Erzsébetvárosban lakik, az ő vezetésével körbe is jártuk. Megnéztük az Apafi-várkastélyt, a hatalmas, barokk örmény katolikus templomot, az egykori Igazságügyi Palotát. A várkastély és a templom sincs túl jó állapotban. Mindkét épület a város tulajdona lett, szeretnék felújítani.

Egyikünk sem járt korábban Erzsébetvárosban, igazán szuper extrát kaptunk a VT mellé, nem számítottunk rá.

A szállásokat előre lefoglaltam, úgy gondoltam, amikor már itt leszek, inkább az útra koncentrálnék, mint a telefonomat lesném, hogy válaszoltak-e már, van-e szállás. Besében viszont nem találtam semmit. Amikor kérdezték, hogy akkor ott mi lesz, mondtam, valamit hagyni kell az Univerzumnak is, majd ő elrendezi. Úgy érzem, kitett magáért.

A dolgok legjobb alakulásáért sokszor bőven elég a bizalom.