Hiába túrázunk sokat, hiába gyalogoltunk már hosszú távon is, a testünk tud kiszámíthatatlan dolgokat produkálni, ezért érdemes legalább a kiszámítható dolgokból felkészülni.

Kétszáz kilométer gyaloglás, erődtemplomok, virágos rétek, váratlan találkozások és sok nevetés után értünk a Via Transilvanica szászföldi szakaszának végére. Az utolsó nap olyan volt, mint az egész...

Erzsikére bíztam az útkeresést, elnéztünk egy letérőt, de legalább megúsztuk a juhászkutyákat, és közben kilométereken át arról beszélgettünk, hogy mire jók a könnyek.

Arra eszméltünk rá, hogy már azt sem tudjuk, milyen nap van: a gyaloglás ritmusa lassan átírja a döntéseinket, a problémáink súlyát és azt is, hogyan figyelünk egymásra.

Miközben a test egyre több helyen jelzi a megtett kilométereket, lassan az is tudatosul bennünk, hogy már nincs messze a gyalogtúra vége.

A sokadik gyaloglónap után már nem az erődtemplomok vagy a szász falvak jelentették a legnagyobb élményt, hanem a sárral, csúszásokkal, nevetéssel és medvenyomokkal teli út, ami Berethalomig vezetett.

A pecsétért tett kitérő, a keresdi kastély látványa, új találkozások és az esős este hangulata mind hozzátettek ahhoz a könnyedséghez, amely ezen a napon végigkísérte az utat.

A tervezett kilométerek mellé váratlan találkozások és apró meglepetések is jutottak, például, kisróka ugrott elénk. Sárpatakról indulva Segesváron át Erzsébetvárosig gyalogoltunk, miközben a vihar...

A Fogarasi-havasok látványa, egy elnéptelenedett szász falu és a vendégszerető helyiek történetei újra és újra emlékeztetnek arra, hogy ezen az úton a legfontosabb kilométereket nem a lábak, hanem...