Leomlottak az ikertornyok. Éppen a Népszabadságnál voltam Méray-ösztöndíjjal: emlékszem, úgy éreztem, véget ért a világ, ahogy én ismertem. Pedig még mi jött, s még mindig nincs vége.

Thököly Vajk. Ez a név mindannak a szimbóluma, amerre az erdélyi magyarságnak nem kellene tartania.

Kereken nyolcvan éve annak, hogy Mihály király – tanácsosai nyomására – lemondatta Ion Antonescut és bejelentette Románia átállását a szövetségesek oldalára.

„Ez a politika vezetett olyan tragédiához, mint Erdély pusztulása volt a 17. század végén, vagy a II. világháborúban Magyarország »utolsó csatlós« bélyegéhez és a magyar nemzet egy tizedének...

Vannak olyan besúgók, akik néhány esetenként 1-2-3 jelentést írtak, szomszédjukról, kollégájukról, de megbélyegezték őket együttműködő voltuk miatt. Sőt a bíróság is kimondta róluk, hogy a...

Kezdettől magamon szeretnék változtatni: ne legyek prűd, ne piruljak el, ne fordítsam el a fejem, és főleg: ne ítélkezzem. Fogadjam el, hogy a világ sokszínű, s ez nem a kereszténység ellen indított...

Az íróráncokhoz nem jelentéseken, díjakon, pénzen át vezet az út. Persze nem árt, ha beesik néhány díj, végül is megtartja a kedvet az emberben, de nem a díjak teszik az embert.

Milyen legyen az emlékezetpolitika? Kikről nevezzünk el utcákat, kiknek állítsunk szobrot, emléktáblát, kik kerüljenek be az olvasókönyvekbe, kikről nevezzünk el alapítványokat, ösztöndíjakat?

Érdemes-e még 45 évet várni, hogy egyáltalán merhessünk beszélni azok felelősségéről, akik közöttünk éltek, akikre felnéztünk, és akik megvezettek minket?