A szint alatt

Egy székelyruhás férfi karddal kaszabol egy óriási poloskát, amelyre egy politikai alakulat, a Tisza Párt logója került. A kísérő szöveg sem hagyott sok teret a félreértésnek vagy fantáziának, egyértelműen gyűlöletkeltő, erőszakra buzdító szándékkal gyártották le. A tartalmat egy újságíró tette közzé a saját felületén. Miközben egyértelmű volt, hogy mi az, amit látunk, amikor elkezdtek a negatív kritikák érkezni, megpróbálta egy elterelő művelettel valami másnak feltüntetni, mint aminek tulajdonképpen szánta. A vita azóta arról szól, hogy ezt minek kell nevezni: szatírának, véleménynek, vagy valami egészen másnak.

De én már nem akarok a címkéken vitatkozni, nem akarok több érvet, több példát, több nézzük meg a másik oldalról is típusú mondatot. Tudom, mit láttam. Csak állok és próbálom feldolgozni mindazt, ami feltört bennem a videó nyomán.

Először dühös lettem. Tehetetlen dühöt éreztem, hogy egy újságíró – akinek az lenne a dolga, hogy kérdezzen, értelmezzen, kontextust adjon – mindenféle skrupulus nélkül rájátszik a legalantasabb reflexekre. Nem véleményt mond, nem kérdőjelez meg valamit, nem próbál megérteni vagy megértetni egy jelenséget, hanem egyszerűen odadob egy AI videót, amivel egyetlen dolgot akar: az ösztönökre hatni. Lehetőleg minél erősebben, és lehetőleg úgy, hogy közben ne kelljen érte felelősséget vállalnia.

A dühömet csak fokozta a tehetetlenség. Mert a közzétételt követő kritikákra az illető reakciója nem az volt, hogy „rendben, ezt lehet, hogy túltoltam”, hanem az, hogy előkerült az összes ismert menekülőút (szatíra volt, magánfelület volt, félreértették, nem értik a kontextust). És rájöttem, hogy itt egy zárt világ működik, ahol minden kritika eleve érvénytelen, mert aki kritizál, az „nem érti”, mit kifogásolnak a kívülállók. Az ő világában minden összeáll: a véleményszabadság hirtelen pajzzsá válik, a szatíra egyetemes felmentéssé, a magánfelület pedig egy olyan varázsszóvá, amelynek kimondása után mintha megszűnne minden felelősség. Mintha a szakma és az azzal járó ismertség letehető lenne az ajtó előtt, mint egy sáros cipő, amellyel nem akarjuk összepiszkítani a frissen felmosott padlócsempét.

Aztán elfáradt dühöm, lassan világossá vált, hogy valójában nem is ugyanarról beszélünk. Én a felelősséget próbálom számon kérni, ő a „szabadságát” védi; én azt nézem, milyen hatása lett annak, amit kirakott, ő azt ismételgeti, hogy nem ez volt a szándéka. Én a következményekről beszélnék, ő a félreértésekről magyaráz. És párhuzamos világainkban a mondatok ugyan elhangzanak, de soha nem fogják metszeni egymást.

Ekkor jött valami egészen más: szánalmat kezdtem érezni iránta. Nem a fölényes, gúnyos fajtát, hanem a csendes, kellemetlen felismeréssel járó szánalmat, hogy itt valaki elvesztette a mértéket. Hogy annyira megszokta a figyelemért való versenyt, már nem is érzi, mikor lépi át azt a határt, amit korábban talán még maga is komolyan vett. Mert lehet ezt csomagolni bárhogy, de amikor egy tartalom erőszakra buzdít, amikor egy politikai szereplőt elpusztítandó állatként ábrázol, akkor szerintem már régen túl vagyunk a „ki mit lát bele” kissé nevetséges játékán.

Végül maradt a szomorúság, és ez hosszan kitartott. Mert ez a történet annak a jele, hogy kereslet is van az ilyen tartalmak iránt. Embertársaink egy részét nem a megértés érdekli, inkább az indulatokra rezonál; és a magát újságírónak tartó tartalomgyártó sem a valóság összetettségét próbálja megmutatni, hanem leegyszerűsíti azt; és nem vállalja a felelősséget, hanem kicsúszik alóla.

Végül hiába próbált mindenféle magyarázatok mögé húzódni a kritikus kommentekkel szemben, a saját szakmája mondta ki, hogy elfogadhatatlan, amit tett. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete etikai testülete egyértelműen leírta, hogy ez sajtóetikai vétség. Nem ízlés dolga, félreértés, vagy egyesek túlérzékenysége, hanem súlyos határátlépés.

Így minden utólagos magyarázkodás, átnevezés és hangsúlyeltolás értelmét vesztette. Lehet még hivatkozni szatírára, szabadságra, kontextusra, de amikor a saját közeged mondja ki, hogy ez nem fér bele semmilyen keretbe, akkor már nem nagyon lehet úgy tenni, mintha mindenki más hülye volna, csak a szerző lát tisztán. Vagy lehet próbálkozni, csak egyre kínosabb.

A legijesztőbb az egészben számomra nem is az volt, hogy átlépett egy határt. Ilyen megtörténik. Hanem az utólagos maszatolás. Nem kért bocsánatot, nem lépett vissza, csuklóból relativizálta, amit csinált, és elmagyarázta, miért nem akkora ügy, és végül oda lyukadt ki, hogy nem vele van a gond, hanem azokkal, akik ezt szóvá teszik.

Itt már nem hibáról van szó. Ez már egy tudatosan vállalt szint, ami alá sikerült beállni. És ott is maradni.