Canossa elegánsan

Van valami különös elegancia abban, ahogyan a politika időről időre újraszabja saját múltját, miközben mindenki úgy tesz, mintha ez mindig is így lett volna, és talán ez az egész történet legszebb, legfinomabban ironikus rétege, mert nem történik semmi rendkívüli, mégis minden megváltozik egy kicsit.

Kelemen Hunor most is ugyanazt teszi, amit mindig tett, és éppen ez az, ami miatt az ember egyszerre érzi magát megnyugtatva és enyhén nyugtalanul, mert van ebben a következetességben valami már-már irodalmi, ahogy a mindenkori hatalomhoz vezető ajtók sosem csukódnak be előtte végleg, csak átrendeződnek, ő pedig minden alkalommal pontosan tudja, melyiken kell belépni úgy, hogy közben úgy tűnjön, mintha mindig is ott állt volna. Csakhogy egy idő után nehéz nem észrevenni, hogy ez nem állhatatosság, hanem irányérzék kérdése, nem elvek mentén történik, hanem a hatalom gravitációját követi, és ebben a mozdulatban nincs semmi bizonytalan, semmi kockázatos, csak egy jól begyakorolt lépés, amely mindig ugyanoda vezet: oda, ahol éppen érdemes lenni.

Magyar Péter szövegében ott vibrál az új hatalom magabiztossága, az a fajta hang, amely nem kér, hanem kijelöl, nem keres, hanem meghatároz, és amikor ebben a hangban megjelenik az a bizonyos elvárás, hogy az RMDSZ maradjon távol a magyar belpolitikai vitáktól, akkor az ember egy pillanatra megáll, mert rájön, hogy ez nem egy mellékmondat, hanem maga a mondat közepe, a lényeg, a kijelölt hely, ahova mostantól állni kell.

És Kelemen Hunor ebben a pillanatban nem vitatkozik, nem magyaráz, nem tiltakozik, hanem egyszerűen tudomásul veszi, mégpedig olyan magától értetődő könnyedséggel, mintha nem is történt volna semmi különös, pedig pontosan itt dől el minden, mert nem marad nyoma semmilyen határnak, amit védeni kellene, semmilyen pontnak, ahol megállna. Nem az látszik, hogy felismeri a megváltozott játékszabályokat, hanem az, hogy nincs is benne igény arra, hogy megkérdőjelezze őket, csak beépíti, továbbmondja, és ezzel végleg elfogadja, hogy mások írják a kereteket, ő pedig beléjük illeszkedik.

Ebben kétségtelenül van valami lenyűgözően profi, csak közben egyre nehezebb nem észrevenni, hogy ez a profizmus már nem teljesítmény és döntés, hanem rutin és komoly beidegződés, mert miközben a túlélés képességét politikai erényként szoktuk ünnepelni, itt már nem látszik semmiféle valódi mérlegelés, csak egy hibátlanul működő reflex, amely gondolkodás nélkül igazodik minden új helyzethez, és így lassan el is tűnik az a pont, ahol még beszélhetnénk saját döntésről vagy stratégiáról, mert amit látunk, az inkább egy olyan működés, amelyben az alkalmazkodás már nem eszköz, hanem maga a létezés.

Amikor pedig felmerül a támogatások visszamenőleges vizsgálatának gondolata, és ez a gondolat nem vált ki semmiféle látható ellenállást, csak szépen, udvariasan belecsúszik egy következő mondatba, mintha ez is csak a megszokott díszlet része lenne, akkor a kép már nem is igényel különösebb magyarázatot, mert világossá válik, hogy itt nem egy tárgyalás zajlik, hanem egy helyzet elfogadása, és ebben Kelemen Hunor nem vitapartnerként, hanem mintaszerű alkalmazkodóként működik, aki még azt a pillanatot is képes konfliktusmentesen kezelni, amikor gyakorlatilag közlik vele, hogy miről és milyen feltételek mellett érdemes beszélnie. Ez az a pont, ahol a politikai elegancia már nem erény, hanem kényelem, mert nem az történik, hogy megvédi a mozgásterét, hanem az, hogy előre belesimul abba, amit mások határoznak meg. A fiatal generáció ezt csicskulásnak mondja.

És talán ezért villan be az ember fejében egy régi történet a hóban várakozó hatalomról, nem azért, mert bárki térdelne vagy bocsánatot kérne, hanem mert van ebben az egész jelenetben egy alig észrevehető, mégis pontosan érzékelhető mozdulat, amikor valaki felismeri, hogy megváltozott körülötte a világ, és ahelyett, hogy megállna, inkább lép egyet, finoman, szinte észrevétlenül, de határozottan abba az irányba, amerre mostantól menni kell.

És ebben a mozdulatban benne van minden, ami az RMDSZ politikáját az elmúlt évtizedekben jellemezte, a túlélés minden tapasztalata, minden ösztöne, minden hallgatása és minden kimondott mondata, csak éppen egyre kevésbé látszik benne bármi, amit következetes képviseletnek lehetne nevezni, mert ami kívülről bölcs alkalmazkodásnak tűnik, az belülről inkább egy folyamatos visszalépéssorozat, amelyet sikerült úgy csomagolni, mintha stratégia lenne. És talán éppen ezért nem is az a kérdés, hogy ez politikai bölcsesség-e, hanem az, hogy mikor vált teljesen természetessé az, hogy a túlélés nem eszköz, hanem mentség lett mindenre, még arra is, amikor már nincs mit megvédeni, csak azt lehet elmagyarázni, miért volt „ésszerű” nem megpróbálni.

Mert egy idő után az ember már nem azt kérdezi, hogy ki ment el Canossába, hanem azt, hogy mikor vált teljesen magától értetődővé, hogy mindig el kell indulni oda.