Jövőképről szónokolt, de stratégiai vaksággal zsákutcába manőverezte magát az RMDSZ

Csapdahelyzetben vergődve

Eredetileg írtam egy cikket még a magyarországi választások előtt az RMDSZ közelmúltbeli országos médiajelenlétének tükrében pár hibás stratégiájáról, illetve arról is, hogy volt, amikor az ezzel előidézett csapdahelyzetet sikeresen a saját javára tudta fordítani. A magyarországi választások előtti, illetve az azt követő helyzet elemzése nélkül viszont már nem lehet a közelmúlt hibás lépéseiről beszélni, hiszen a ciklusokon átívelő stratégiai vakságának köszönhetően az RMDSZ most olyan csapdahelyzetben van, amit nemhogy nem tud az előnyére fordítani, de akár a parlamenti helyébe is kerülhet a legközelebbi választásokon. Úgy elkötelezte magát a Fidesz oldalán, hogy most elvesztheti a párt anyaországi és hazai propagandája által felépített párhuzamos valóságban élő, Európa-ellenessé, oroszpártivá vált, fanatizált erdélyiek egy részének támogatását, ha az általuk diabolizált Magyar Péterrel és kormányával – ahogy az elvárható – együttműködik. Ha ezek elvárásai szerint cselekedne, akkor viszont – a szavazatok tükrében – a valaha volt legnagyobb támogatottságú magyar kormánnyal menne szembe, elhidegülnének a magyar–magyar kapcsolatok, elvesztené az erdélyi magyarság józanabbik felét, és még a magyar kormány támogatásait is (ez utóbbit pedig nyilván nagyon nem szeretnék). Mindezt azok után, hogy az RMDSZ elmúlt időszakbeli minden barátságtalansága és diplomáciai otrombasága ellenére is Magyar Péter továbbra is megértően és barátságosan viszonyul a szervezethez.

A korábbi két elnök idején az RMDSZ hivatalos hozzáállása a magyarországi politikát illetően az volt, hogy egyenlő távolságot tart minden párttól. A mindenkori kormány javára ez kicsit csorbult, mert azzal magától értetődően szorosabb volt a kapcsolat. De a lényeg, hogy soha nem utasította el a párbeszédet egyetlen magyarországi párttal sem. Kelemen Hunorral felrúgta ezt a stratégiát, és teljes mértékben elkötelezte magát a kormánypárt mellett, megszakított minden kapcsolatot a többi magyar párttal, ami teljesen elhibázott stratégiának bizonyult. Nemcsak kiszolgáltatta magát neki, de egyre inkább azonosult is a Fidesszel. A modorát, ha úgy tetszik, bizonyos stratégiáit, a szavazói felé közvetített világképet, de retorikáját is átvette (Bukarestben a partnerek és a román média felé van néha némi átkalibrálás egyes témákban). A hatalmi arrogancia, az elutasítás, amivel a vezetők kezelik az ellenvéleményeket, a médiát, a kritikus értelmiségi hangokat, mindez elég hasonló lett mára. Például hiába jelezték sokan a kampányban is, hogy nem jó, amit csinálnak, hogy győzhet az ellenzék, hogy rendszerváltó hangulat van Magyarországon, hogy a Fidesz nagyon sok tekintetben nem jó irányba viszi az országot, a hatalmi arrogancia elvakította az RMDSZ politikusait: magabiztosan elutasították őket, ahogy a Tisza közeledését is. Most, amikor szembejött a valóság, csak pislogtak elképedve. Mekkora meglepetés, ki gondolta volna, nem látták ezt jönni, honnan is tudhatták volna... Pedig elég lett volna kinyitniuk a szemüket vagy meghallani a sok figyelmeztetést, a szakértőket, de inkább lenézték az aggódókat, az aggódó értelmiségieket. Akárcsak a mindentudó, jövőbe látó pökhendi fideszes kollégáik, akik sokszor elmagyarázták, hogy olyan nincs, hogy független sajtó, független értelmiség. Sőt, aki mást mond, mint ők, az mind Soros vagy Ursula ügynöke, és azok nemhogy nem lehetnek jobboldaliak, de még csak a nemzet tagjai sem, csak árulók, s különben is a szakértelem valami bolsevik ármánykodás volt a szemükben. Persze volt egy adag wishful thinking is ebben az RMDSZ politikusai részéről: a remény, hogy marad a kényelmes helyzet, a kiépített, bejáratott kapcsolati hálózatok révén a támogatások, amelyekkel nem igazán kell elszámolni, hogy nem kell majd újra helyezkedni, versenyezni új pozíciókért, újabb lojalitást bizonygatni, köpönyeget fordítani.

Most már egy újabb magyarázat is született: nem tájékozatlanok voltak, hanem a szavazókhoz igazodtak. Gyuri bácsiék a Felszegről a hibásak, ők nem látták ezt a változást jönni! Az ő többségükhöz igazodtak, a kisebb, tiszás vagy független kisebbségre viszont nem adnak, ezúttal már nem minden magyart képvisel a szövetség. (Pedig a határ innenső oldalán még jobban kéne tudni, hogy nem vagyunk olyan sokan: nem engedhető meg a fideszes logika tahó luxusa, miszerint aki nem tart velünk, az úgynevezett szuverenista „nemzeti oldal”-lal, az ellenség, ki van zárva a jobboldalból, sőt a nemzetből is.)

De ez a magyarázkodás is sok szempontból sántít. Egyrészt, mert az elit nem sodródhat az árral. Ez teljes szereptévesztés. Az elit egyik legfontosabb funkciója pont a közvélemény, sőt a nemzeti identitás formálása, a közösség újratermelése, fenntartása lenne. Ezt a szerepét elitünk nem tölti be, a politikai elitünk a legkevésbé, pedig annak kellene megteremtenie a kereteket ehhez. Még csak stratégiája sem volt erre a szerepre, hiszen az RMDSZ átengedte az erdélyi véleményformálás, tájékoztatás eszközeit, az erdélyi nyilvános szféra jó részét a Fidesz kezébe (mintha nem lenne elég, hogy az erdélyi magyarok nagy része amúgy is az anyaországi médiatérben él). Így most szaladhat az után, hogy megfeleljen a fideszes irányítású médiában kialakított világnézetnek, az AUR-éval megegyező primitív mentalitásnak, elit- és nyugatellenes világképnek. Emiatt ma az AUR-ral és Șoșoacăval versenyez a korábbi szavazói egy részéért. Mert azok románul, de ugyanúgy megmondják ugyanazt a „tutit”, mint a magyarországi fideszes média. Amellyel szemben nem volt a hazai nyilvános szférában egy önálló transzilván magyar alternatíva, a magyarországi ellenzéki hangok is elnyomva, kiszorítva.

Másfelől viszont azért is nehéz elhinni, hogy az erdélyi szavazóik akaratával összhangban akart cselekedni az RMDSZ, mert ez korábban nem igazán volt szempont. Miért nem hallotta meg ugyanígy a szövetség a választók hangját, amikor azok Antonescu helyett inkább Nicușorra szavaztak volna, vagy korábbi választások idején Geoană helyett inkább Băsescura, Ponta helyett inkább Johannisra? Korábban ez az igazodás nem volt szempont. Én tudom, és megértem, hogy ilyen kis pártként nincs nagy mozgástere az RMDSZ-nek, azt is, hogy sokszor a szövetségesek elvárásainak, az azokkal kötött alkuknak kell megfelelni. De az a hév, az elkötelezettség, ahogy ilyenkor beleállnak az ellenfélbe, ahogy azt elutasítják, teljesen érthetetlen. A Nicușor diabolizálása vagy most az a buzgóság, ahogy kampányolt a Fidesz mellett, inkább tűnt meggyőződésnek, mint kényszernek.

Továbbá a hazai – úgy a román, mint a magyar – rendszerellenes hangulatra egyáltalán nem érzett rá az RMDSZ. Pedig e téren valóban nem ártana az odafigyelés, némi igazodás, de erre az alábbiakban visszatérek bővebben.

Ami konstans maradt mindezekben a helyzetekben, az a rossz helyezkedés. Az értékalapú választás ellenében egy kockázatokkal nem számoló, hibás (vagy nem létező) stratégia, a koalíciós, hatalmi logika. Tehát a jelenlegi helyzet nem minden előzmény nélküli, lassan inkább hagyomány. Ezt alátámasztandó, az alábbiakban sorra veszek pár korábbi stratégiai baklövést a mostani parlamenti ciklusból.

Az erő látszata és annak hiánya

Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna olyan elismeréssel vagy olyan hangnemben beszélni ennyi ideig a románokat a közösségi média csoportjaiban, de főleg a román sajtó képviselőit a székelyekről, az RMDSZ-ről, mint az év eleji székelyföldi tüntetések utáni időszakban. Először tapasztaltam, hogy mint egy tényleges, meghatározó erőről beszéltek, sőt mintha egy háttérbeli szürke eminenciás lenne a magyarság szervezete, amelyik nem vesz részt a többi párt napi civakodásában, de mikor egyszer határozottan lépett, akkor megkerülhetetlen és meghatározó volt a hangja. Mert a PSD állandóan tiltakozik, zsarol, fenyegetőzik, hogy kilép, csakhogy begyűjtse a populizmussal járó népszerűségi pontokat (meg, hogy minden reform ellenére is ott maradjanak az állami intézményekben az általuk kinevezett vezetők), de lám, az RMDSZ nem vett részt a lassan már mindennapossá váló politikai cirkuszban, viszont mikor a sok hallgatás után egyszer határozottan fellépett, hogy elég, vissza kell vonni az azelőtt amúgy közösen egyeztetett és megszavazott népszerűtlen intézkedéseket, akkor meghajolt akaratuk előtt a kormányfő, az egész kormánykoalíció, és az addig betonba öntött, sziklaszilárd intézkedések egy részét mégiscsak vissza lehetett vonni. A külső szemlélőknek úgy tűnt, hogy politikai erőt mutat fel a szervezet, mert ugyebár hiába a legnagyobb a szociáldemokraták pártja, végül a legkisebb kormánypárt lett a döntő, a mérleg nyelve. A közösségi médiában is elismerően nyilatkozott sok naiv külső szemlélő, hogy lám-lám, a székely megyékben fel tudnak lázadni, s ha ők lázadnak, akkor az RMDSZ odahat, annak pedig van foganatja. Nekik köszönhetően enyhült a megszorító csomag. Amire amúgy pont a PSD-s miniszterelnök korábbi, féktelen, gazdasági fedezet nélküli hitelfelvételei miatt van szükség, és amire akkor került sor, amikor az RMDSZ pont nem volt a kormányban („amikor hiányzott a józan ész a kormányból” – mondhatnák a kampányszövegre utalva, csak hát a kampány szlogenjeit ma inkább feledtetni, mint felhozni szeretnék, mert akkor beugranának egyéb ígéretek is). Kétségtelenül a többség szemében ez volt az elmúlt évekbeli legnépszerűbb politikai manővere a szervezetnek. A költségvetési maratonvitán mutatott mértéktartása is talán kiváltott némi elismerést a műsorvezetők, elemzők részéről egy-egy említés erejéig, de ez valójában a többi párt színvonaltalansága miatt volt.

Valójában ez egy muszájherkules-akció volt, nem volt más lehetősége a szervezetnek. Saját szavazói kényszere alatt lépett, hiszen ekkor is a legközelebbi parlamenti bejutása volt a tét. Ha egy újabb tömeg pártol el, akkor minden bizonnyal ez megtörténik. Márpedig nem igazán lehet nem észrevenni, hogy pont az ellenkezőjét tették annak, amit a kampányban ígértek. „Többet a polgárnak, kevesebbet az államnak!” – ez nagyon jól hangzott választási ígéret volt, s amúgy tényleg profi volt az egész kampány is, de azért az sem árt, ha a későbbi kormányzati tevékenység legalább köszönő viszonyban van a kampánybeli ígéretekkel. Mert nem ajánlatos ennyire hülyének nézni a saját választókat. De nem, ez nem jött le a politikusainknak: rögtön a tüntetések idején újra hülyének nézték a saját szavazóikat egyesek, amikor azzal akarták csitítani őket, hogy megpróbálták nekik elmagyarázni, hogy ők most nem is az általuk magasnak vélt adók miatt tüntetnek, hanem tulajdonképpen csak a magyarországi Tisza felbújtásának áldozatai. Ez stratégiailag legalább triplán hibás próbálkozás volt. Egyrészt a magyarországi kampány aljas elemeinek elkötelezett és túllihegett importálása miatt. Emellett a saját választók nyilvánvalóan hülyének nézése, valamint a román többséggel való viszonyban is stratégiai öngól volt. Ezt aztán fel is hozta nem egy elemző a román médiában, s ezzel mindjárt csökkent is a székelység meg az RMDSZ presztízse az ügy kapcsán. Azt közvetítette a románok felé, hogy a székelyföldi magyarokat a magyarországi politikai pártok bármikor bevethetik, mozgósíthatják a maguk céljai érdekében a romániai politikában. De az összefüggések kifejtésével – hogy mi érdeke is lett volna az RMDSZ elleni tüntetésekkel a Tiszának vagy bármelyik magyarországi pártnak – adós maradt mindegyik elemző, maradt a hiteltelenítés: Magyarországon választások jönnek, és hát lehet, benne van a kezük az ottani pártoknak, jó lesz vigyázni ezzel a magyar lakossággal. A magyarországi politikai, kulturális befolyásolás az ottani sajtó révén valóban erőteljes, csakhogy a hazai magyar lakosság pont fordítva, a Fidesz médiaterében él. Abban a médiában pedig külföldi ügynökösködésnek, hazaárulásnak nevezik azt a jelenséget, amit a román médiában emlegettek a magyar szál kapcsán.

Abba nem mennék bele, hogy mennyire volt jogos az adók elleni tüntetés, megtették mások, de erre a látszólagos erőre, a szürke eminenciás szerepen túli láthatatlanságra azért kitérnék, mert régóta gyűl bennem némi hiányérzet. Egyáltalán nem hiányolja szerintem senki az RMDSZ részvételét a hazai napi politikai cirkuszban, de azért nem ártana több láthatóság, több kommunikáció, több látható, reformok vagy egyáltalán ügyek mellett elkötelezett, karizmatikus név, arc. A választási kampányok után becsomagolnak és eltűnnek a kommunikációs szakértők, stratégák, s egyúttal az RMDSZ láthatósága is szinte eltűnik. Ha belegondolok, nem jut eszembe egyetlen RMDSZ-es sztárpolitikus, egy arc, egy név, amelyről az átlagembernek beugrana valami, hogy „Aha, ő az X, Y terület hiteles szakértője, elkötelezettje, és komolyabb reformtevékenység vagy korrupcióellenes tevékenység köthető hozzá.” Még a magyar közösség körében sem, nemhogy a románokéban. Ahogy például – hogy maradjak csak a kolozsváriaknál – az USR-s Goțiu-t az átlagosan tájékozott Kolozs megyei polgár egyből azonosítja a környezetvédelemmel, az erdészmaffia elleni küzdelmével, vagy a szintén USR-s Ungureanu-t az egészségüggyel, az ottani maffia elleni lebuktatásokkal, korrupt hálózatok elleni harcával. Egyetlen olyan hiteles, népszerű arcról nem tudok, amelynek lehetett volna akkora szava, hogy a Fidesz párhuzamos valóságának narratívájával szemben fel tudott volna lépni. Akinek az önálló véleménye nyomán elgondolkodott volna a fanatizált fideszes rajongó a Fidesz nyugatellenességén, oroszpártiságán, trumpizmusán, a gyűlölködő retorikán, a demokrácia lebontásán stb.

Pedig fontos lett volna: egyrészt, mert eddig is állandóan ott billegett az 5%-os küszöb körül, s a választásokon épphogy átlépte, de tudjuk, hogy a jelenlegi tendenciák tükrében előbb-utóbb kiesik a parlamentből már csak a magyarság demográfiai csökkenése miatt is. S ha egyszer kiesett – erre ott a felvidéki példa –, nem biztos, hogy lesz utána valaha is képviselete a magyarságnak a parlamentben (sajnos az alternatívaépítés nálunk sem jött össze, tehát abból kell főznünk, amink van). Már a 2024-es választások azt mutatták, hogy a lakosságnak nagyon elege van az eddigi politikai pártokból, és az úgynevezett rendszerellenes pártokra szavaztak nagy mértékben. A magyar lakosság jó része is egy drasztikus változásra szavazott. Ezt csak felerősítette az a körülmény, hogy annyira egyezik a követendő példának tekintett magyarországi kormánypárt világnézete a román szélsőségesekével (AUR, SOS Románia, POT), hogy sok erdélyi magyar akár az RMDSZ ellenében is inkább rájuk szavazott, még akkor is, ha azok magyarellenesek. Nem vették észre, hogy egyúttal maguk ellen is szavaztak, hogy például Orbán „Magyarország a magyaroké” és a többi, nemzetállamokat dicsőítő szövege hazai viszonyokra, AUR-os retorikára fordítva úgy hangzik, hogy „Románia a románoké”, s ennek megvalósítása esetén viszont nekünk nem igazán jut hely, szerep, jog ebben az országban.

Az iskolázottabb, kiábrándult magyarok pedig az USR-re, mint szintén rendszerellenes vagy legalábbis a korrupcióellenes harc és reformok iránt elkötelezett pártra szavaztak. Az akkori választások üzenetét és az azt előidéző közhangulatot már akkor sem igazán értették meg a mai kormánypártok: sem a következő elnökválasztások idején (ékes példa volt erre, hogy Antonescut vették elő a naftalinból), de úgy tűnik, hogy – pár USR-s politikus kivételével – azóta sem. A választások óta eltelt időben minden felmérés azt mutatta, hogy a kormányzó pártokkal elégedetlenek tábora csak nőtt, az AUR tábora pedig gyarapodott, és ma a legnépszerűbb párt Romániában. Az RMDSZ már a magyarországi választások előtt is esélyes volt arra, hogy kiessen, ennek elkerülése vagy elodázása érdekében e téren viszont tényleg nem ártott volna ráéreznie a közhangulatra, arra, amit a tömegek elvártak a kormányzással kapcsolatban. Nemcsak saját szavazók lemorzsolódását kellene megállítsa az RMDSZ, de a román többség felé is nyitnia kellene, ha hosszabb távon gondolkodik. Lett volna jó pár alkalom az elmúlt időszakban, amikor úgy a magyar, mint a többségi lakosság körében is népszerűségre tehetett volna szert. De ha ezeknek az alkalmaknak a kihagyására a miérteket keressük, a lehetséges három megfejtés közül az egyik pont azt sugallja, hogy a szervezetből hiányzik a megfelelő erő és bátorság. Nemcsak egy fideszes retorikával szemben, hanem az itthoni rendszerrel, a korrupció felszámolásával szemben is.

Rendszerváltó hangulatok kialakulásának okairól és igényeiről

A rendszerváltó, vagy ha úgy tetszik, (fülke)forradalmi hangulat jelen van úgy a magyarok, mint a románok körében is. Honnan ered ez? Elég sok társadalomtudós, politikai gondolkodó jutott arra a következtetésre, hogy a forradalmak nagy része (vagy a mi esetünkben rendszerváltó hangulat) tulajdonképpen nem (vagy nem feltétlenül akkor) alakul ki, amikor a gazdaság mélypontra jut, vagy óriási tömegek szegényednek el, hanem inkább akkor, amikor a tömegek úgy érzékelik, hogy az erőforrások, illetve a megtermelt társadalmi javak igazságtalanul oszlanak meg a különböző társadalmi rétegek között.

Már Alexis de Tocqueville is arra a következtetésre jutott a francia forradalom vizsgálatakor, hogy az nem a legrosszabb helyzetben tört ki, sőt, az némileg javult is előtte, de a növekvő elvárásokkal nem tartott lépést. Szerinte az a legveszélyesebb pillanat, amikor egy rossz rendszer javulni kezd. James C. Davis szerint az vezet forradalomhoz, ha egy növekvő jólét hirtelen visszaesik (J-görbe-elmélet). Samuel P. Huntington szerint a gyors modernizáció nemcsak gazdasági növekedéshez, hanem elvárásnövekedést is eredményez, ami a rendszer instabilitását idézi elő. Ted Robert Gurr szerint az emberek azt, hogy mit érdemelnének, összevetik azzal, hogy mit kapnak, s ha ez nincs összhangban, az vezet társadalmi feszültségekhez. A sort még lehetne folytatni: van, aki igazságtalan társadalmi struktúrákról, mások észlelt igazságtalanságról, az igazságos hozzáférés sérüléséről, elosztási konfliktusról vagy kizsákmányolásról beszélnek (pl. Marx), de ez sokszor ugyanannak, vagy inkább hasonló alapnak a különböző megfogalmazása, megközelítése. A lényeg, hogy van egy pszichológiai küszöb, vagy ha úgy tetszik, törés, ami abból adódik, hogy az emberek azt érzik, többet érdemelnének (ezt az érzést a reklámok is állandóan erősítik), hogy „másnak több jut” (ezt a közösségi média is felerősíti; gondoljunk csak arra, hogy általában azokról az élethelyzetekről posztolnak az emberek, amelyekben elégedettek, amelyek sikert sugallnak), s ennek a kettőnek a révén egyre többen arra a felismerésre jutnak, hogy igazságtalan a helyzetük, és az tudatosul bennük, hogy ezért a fennálló rendszer tehető felelőssé. Ezt eredményezheti egy stabil, de igazságtalan rendszer is, vagy egy reményeket adó, javuló, mobilizációs pályákat felvillantó modernizáció és felívelő gazdasági helyzet utáni visszaesés vagy tartósabb stagnálás.

Mennyire illenek a hazai pályára ezek az elméletek?

Röviden: nagyon, mert mindez ismerős helyzet (hangsúlyeltolódásokkal, de sok szempontból Magyarországra is). Nagyon sokat fejlődött Románia is az elmúlt években, de azt is érezzük, hogy mintha megtorpant volna. Továbbá a lakosság többségének a viszonyítási alapja nem a saját múltbeli helyzete, hanem a jelenbeli külföld, továbbá az ismerős, akinek jobban megy a szekere (főleg, ha az köztudottan nem az érdemei alapján, hanem ismeretségei, politikai kapcsolatai révén került jobb helyzetbe). Nagyon sokan megfordultak, dolgoztak külföldön, van összehasonlítási alapja elég nagy tömegeknek, akik azt tapasztalták, hogy akár pont ugyanazért a munkáért, tudásért külföldön jóval több fizetést, elismerést kapnak az emberek, itthon pedig sokkal nehezebben boldogulnak (azt, hogy összképet alkosson az átlagember ennek a makrogazdasági okairól, a jelenlegi iskolai gazdasági oktatás nyomán nem várható el).

Továbbá általános tapasztalata az elmúlt harmincöt évnek az is, hogy nem meritokratikus az állami rendszer jó része (s a hierarchiában felfelé haladva egyre erősödik ez a gyanú), hogy az állami intézmények jó része nem hatékony (pedig itt át lehetne venni nagyobb iramban a külföldi mintákat, gyakorlatokat), az azokat vezetők mégis nagyon jól keresnek. Ez utóbbiaknak pedig politikai okai is vannak: a politika gyakran nem érdekelt az intézményi reformokban, illetve abban, hogy valóban elengedje a közintézmények kontrollját, hogy ne politikai szempontok szerint nevezzenek ki vezetőket, igazgatótanácsi tagokat. A politikum úgy tűnik, az utolsó percig ragaszkodni fog a hatalmához, a társadalom fölötti minél nagyobb kontrolljához (itt megint Antonescu jelölését és a mellette való kiállást tudom felhozni, amikor inkább a teljes bebukást is megkockáztatták, mint hogy egy „rendszeren kívülit” támogassanak). Az ebből (is) adódó korrupcióból, hatalmi visszaélésekből, az állami intézményekbe politikailag kinevezett inkompetens ingyenélőkből viszont torkig van a lakosság.

És itt megint visszacsatolok az RMDSZ-es elit vakságára: ha itthon, hazai pályán nem érzékelte/érzékeli a rendszerváltó hangulatot, hogyan is érzékelhette volna a magyarországi rendszerváltó hangulatot (még ha az sokkal nagyobb is volt)?

Orosz „segítség” a rendszerellenes narratívákba illesztésben, terjesztésben

Ezekre a tapasztalatokra pedig most „rásegít” egy általános, ha úgy tetszik, nemzetközi trend is. A populista, nyugatellenes pártok megpróbálják ezt felerősíteni, meglovagolni, ugyanebbe a globális elégedetlenség medrébe terelni ezeket az amúgy is létező indulatokat (Magyarországon egyenesen a kormány képviselte ezeket). A baloldali identitáspolitika szélsőséges megnyilvánulásaira adott egyetlen válaszlehetőségként felmutatni a saját elitellenes, de ugyancsak szélsőséges, félelmekre, frusztrációkra alapuló válaszaikat. Az orosz nyugatellenes hibrid háború része, hogy ezeket az érzelmeket, frusztrációkat felerősítik, a rendszerellenes alt-rightot támogatják, minden nyelven terjesztik ezeket a narratívákat a közösségi médiában, amelyek a fennálló rendszerek, a hagyományos elitek vagy a nyugati egység ellen lázítanak (a tájékozatlanabbaknak pedig összeesküvés-elméletekkel is szolgálnak ehhez). Magyarország kivétel volt e téren: itt a nyugatellenes, oroszbarát magyar kormány volt maga a rendszer, egyenesen a neki alárendelt médiája terjesztette ezeket a nézeteket. Kelet-Európában általában nagyobb a sikere ezeknek a narratíváknak, de ezek teljes kifejtése meghaladná ezen írás kereteit. A fentebb kifejtett igazságtalanságok, a korrupció hangsúlyosabb megtapasztalása, a kevésbé hatékony intézmények és az állampolgári ismeretek nagyobb hiánya mindenképp hozzájárulnak ehhez.

Nyugaton pedig a növekvő gazdasági egyenlőtlenségek mellett leginkább az elhibázott migránspolitikára alapoz az elitellenes diskurzus.
Mivel Putyin a nyugati káoszban és széthúzásban érdekelt, nem lennék meglepődve, ha rejtett csatornákon keresztül a szélsőbalos identitáspolitika narratíváját is támogatná, akár annak idején a szovjetek a nyugati békemozgalmakat (jelenleg például hasonló szerepe lehet a palesztinpárti mozgalmaknak), tudván, hogy ez is a szélsőjobb malmára hajtja a vizet.

Kihagyott lehetőségek, melyekkel meg lehetett volna felelni a közhangulat elvárásainak is

Populizmus vagy sem, de a lakosság jó része Robin Hoodokra, a Döbrögiket megbüntető Lúdas Matyikra vár. Reformokra, de ezt lehetőleg úgy, hogy az látványos legyen: hulljanak a fejek, vesszenek az eddigi Döbrögik, akikből elege van a tömegeknek. A vért és leszámolást ígérő pártok könnyen meg tudják lovagolni a tömegek elégedetlenségét, egyszerű és közérthető az üzenetük. A parlamentben maradáshoz nem lesz elég az, hogy az RMDSZ-t komoly, szavát tartó pártnak tartják a román elemzők vagy politikusok, vagy az sem, hogy most a többi párt közt még ők voltak a „józan ész” a költségvetési viták során.

A többség felé is tudna nyitni az RMDSZ, mert a többségi média egy tekintélyes része is vevő a reformokra, a korrupció elleni harcra. Az RMDSZ eddigi legnépszerűbb politikusa a román médiában szerintem Novák Eduárd, korábbi sportminiszter volt. Ennek szerintem három fő oka volt. Az egyik ezek közül az volt, hogy a sport terén reformokat ígért.
Ő azért is tűnt hitelesnek, és szurkoltak neki sokan, mert korábban, politikai pályára lépése előtt már bizonyította ambícióját, elhivatottságát: amputált lábfejjel is profi sportolóvá vált, és paralimpikonként díjat nyert Romániának. (Stratégiailag kár volt nem továbbvinni vele a minisztériumát és támogatni az általa elkezdett reformokat, mert a szervezet komoly presztízspontokat nyerhetett volna általa a többség szemében is.)

Hogy a hiányérzetem okaira konkrétumokat is írjak, ott van a környezetvédelmi minisztérium esete. Tánczos Barna két és fél éves minisztersége idejéből emlékszik valaki valamire? Maximum a medvékkel való hadakozásra (annak is elég vitatott volt a népszerűsége a médiában). Az utána jövő miniszter, Mircea Fechet azon kívül, hogy learatta a Tánczos által előkészített visszaváltási rendszer (DRS) gyakorlatba ültetésének babérjait, volt ideje leleplezni a Romsilvában óriási fizetésekkel, végkielégítésekkel, prémiumokkal való visszaéléseket is, aminek óriási visszhangja volt a médiában. Hogy az utánuk jövő 32 éves, fiatal USR-s Diana Buzoianut ne is említsem. Már az első pár hónap után is úgy tűnt, hogy ő Románia eddigi leghatékonyabb, legelkötelezettebb környezetvédelmi minisztere. Rekordidő alatt, az illegális fakitermelőktől az importszeméttel való szennyezésig, számos rendszerbe épült igazságtalanságot leplezett le. Feltárta, hogy kb. 4000 illegális építmény volt a tengerparti közterületen (köztük hotelek is), hogy a papíron 1200 halastó kb. 90%-a tulajdonképpen halastónak álcázott illegális kavicsbányaként működött. Ezek mind olyan szimpátiapontok, presztízs- és hitelnövekedések a jelenlegi közhangulatban, amelyeket a korábban miniszterként sokkal több időt eltöltő Tánczos Barna is besöpörhetett volna, ha meglépi a hasonló lépéseket, mert ezek ott voltak végig az általa 2 év és hat hónapig irányított minisztersége idején is, és visszatekintve úgy látszik, hogy végig zavartalanul működtek.

Ennek az igazságtalanság elleni népi elvárásnak meg lehet felelni, mert a rendszeren, az intézmények működésén bőven van mit javítani. A hatalmukkal visszaélő Döbrögikből, az állami rendszereken élősködőkből is van bőven, csak ezeket meg kell keresni, majd szembe kell tudni és merni szállni velük. Az ilyen lépések megtétele közös román–magyar, országos érdeket szolgál mindenki szemében (persze kivéve a rendszer csúcsain lévő érintettek rétegét). Az a párt, amelyik nem tesz ilyen látványos (a médiában is eladható) rendszerváltó gesztusokat, el fog bukni a választásokon. Mert három ok merül fel, hogy miért nem teszi meg ezt egy hatalomba került politikus vagy egy párt:

1. Azért nem, mert a rendszer része, azaz valamilyen igazságtalanság haszonélvezője, tehát az akarat hiányzik (gondoljunk itt akár csak arra, hogy hányszor hallottuk, olvastuk már azt különböző felületeken, hogy az RMDSZ tulajdonképpen a „magyar PSD”).
2. Nincs elég kompetenciája, esetleg kitartása is hozzá. Például nincs meg a szükséges vízió és/vagy szaktudás egy intézmény megreformálásához, hatékonyabbá tételéhez. Nincsenek szakemberei ahhoz, hogy felfedjék a visszaéléseket, hogy egy jobb, igazságosabb, hatékonyabb alternatívát ki tudjanak dolgozni egy rendszer, intézmény vagy gyakorlat esetében.
3. Nincs mersze, elég hatalma, ereje, bátorsága hozzá, hogy le tudjon vezényelni reformot, vállalni tudja az azzal járó konfliktusokat egy intézményen belül. És itt visszajutunk a cikk első részéhez. A kérdéshez, hogy vajon van-e elég ereje, határozottsága a szervezetnek?

Román szélsőséges nacionalizmusról – magyarellenesség nélkül?

Ez egyenesen abszurd, hiszen a mai román szélsőséges nacionalizmus alfája és omegája – a cigányellenesség mellett – a magyarellenesség. Mégis, másfél éve ez zajlik. Ez az egész erdélyi magyar társadalom kommunikációs képességeiről állít ki szegénységi bizonyítványt, mert nem csak az RMDSZ sara, de mint politikailag exponált és eleve a román médiába bejárással rendelkező szervezetnek, jóval hangsúlyosabb a szerepe. Ez egy kihagyott kommunikációs stratégiai lehetőség jelenleg is: hogy a magyarellenes fellépéseket nem tudják úgy keretezni a szervezet kommunikátorai, hogy beillesszék a román társadalomban jelenleg zajló ultranacionalizmus elleni diskurzusba. Most először, a 2024-es választások óta vannak nyilvános viták a román nacionalizmusról, annak káros hatásairól. Mert eddig volt a mások nacionalizmusa, a rossz, és a román, a „jó” nacionalizmus. Az saját büszkeségre okot adó volt, melynek elnézték és/vagy elhallgatták az atrocitásait vagy bármilyen káros voltát. 2004-ben ez a félrenézés elfajult odáig, hogy nemzetbiztonsági veszélyt jelentő tényező lett, így hát beindult egy közbeszéd a román nacionalizmusról, annak megnyilvánulásairól, káros hatásairól. Be lehetne ebbe illeszteni, hogy igenis ugyanennek a káros nacionalizmusnak a része az is, hogy magyarokat vernek meg Kolozsváron az utcán magyarságuk miatt, hogy magyar szimbólumok és nyelv használata miatt büntetnek a román hatóságok. A nagyváradi premontrei apát kilakoltatása, az egyházi ingatlan törvénytelen újraállamosítása ugyanebbe a magyarellenes nacionalista trendbe illeszkedik. A magyar érdekek melletti következetes kiállással és pragmatikus megközelítéssel új megvilágításba kerülhetne, mert egyelőre úgy tűnik, hogy a nacionalizmus (óriási) magyarellenes szelete mintha még mindig kicsit tabu lenne.

Helyi példa arra, hogy hova tud mindez fajulni: a kolozsvári városi tanácsban tavaly, amikor a civil egyesületek bérleti szerződéseit tárgyalták, az USR-s Alexandra Oană képviselőnőnek kellett kérnie, hogy a Vatra Românească bérleti szerződését ne hosszabbítsa meg a hivatal, annak „magyarellenes tevékenysége miatt, amely ellentétes a demokrácia és a tolerancia elvével”. Az RMDSZ tanácsosai nem álltak mellé, hanem az eredmény alapján úgy tűnik, hogy javaslatával szemben inkább a Vatrát támogatták, hogy további öt évre ismét kapjanak székházat. Értem én, hogy koalíciós egyeztetések, alkuk azért, hogy a magyar szervezetek is kapjanak valamit, de egy ilyen labdát nem lecsapni stratégiai hiba, s ezek után elvekről beszélni hiteltelen.

Fekete március, bányászjárások – elfeledve, megbocsátva…

Egy régebbi, de még konkrétabb stratégiai mulasztás volt az RMDSZ részéről az a fájó kommunikációs hiány is, ami övezte tavaly Ion Iliescu temetését. A progresszív voltát, rendszerellenességét hitelesen képviselő USR ki mert állni és hangosan tiltakozott az ellen, hogy Iliescu államfőknek kijáró hivatalos temetésben részesüljön. Mert – akár a román értelmiségiek tekintélyes része – a pereit végtelenségig húzó exállamelnököt hibásnak tartották a bányászjárások ügyében, valamint a forradalomban, annak áldozatai pereinek elhúzódásában játszott szerepéért is. A PSD ezzel nem értett egyet, a PNL sem. Az RMDSZ véleménye? Emlékszik bárki bármilyen sarkalatos kiállására? Pedig kiváló alkalom lett volna nemcsak arra, hogy bátran, az USR mellé állva, szintén elítélje a bányászjárásokat, és részvétét nyilvánítsa azok áldozatainak, hanem arra is, hogy éljen ezzel – a talán többet vissza nem térő alkalommal –, és újra beemelje a román közbeszédbe az 1990. márciusi vásárhelyi magyarellenes pogromot. Iliescunak is volt része, bűnössége a pogromban, soha nem ismerte el azt, hogy az általa vezetett hatalom szervezte. És az elnézés, kimagyarázkodás mögött ugyanazok a román szélsőséges erők álltak, amelyek jelenleg oroszpárti államcsínyt szerveztek, és amelyek segédkeztek abban, hogy szinte a félnótás rendszerellenes Călin Georgescu nyert. Most sokkal higgadtabban lehetett volna beszélni róla, és az akkori magyar hősök és áldozatok előtti tisztelgésre is alkalmas lett volna az alkalom.

Ha a fentebb felsorolt kihagyott lehetőségekkel profi módon élt volna a szervezet, a népszerűségét illetően is kevesebb oka lenne aggódásra jelenleg. Hogy a korábban felsorolt három tényező közül a profizmus hiányzott ehhez, vagy az akarat, netán az erő, a hatalom, a bátorság? Netán előbb egy belső reformra, szemléletváltásra lenne szükség ahhoz, hogy mindez vagy bármi is változzon? Nem tudom megítélni kívülről, de (akár a magyarországi választásokhoz való viszonyulás terén is) valami nagyon hiányzik, mert az ilyen és hasonló helyzetek kihasználása rendre kimarad, pedig igény lenne rá. Remélem, hogy nem túl későn kezd majd önvizsgálatot tartani a szervezet, mert a magyarság parlamenti képviselete a tét.