A magyarok előtűnnek a félhomályból. Megtelepedés a Kárpát-medencében

A többnyelvű és törökös kultúrájú, nagyállattartó, pásztorkodó életmódot folytató családokat magába foglaló törzsszövetség, a magyarok története a nyelvi források és a régészeti hagyaték alapján a dél-uráli régióig követhető vissza, majd – a temetkezési leletek alapján – nyomaik megtalálhatók az erdőssztyeppe vidékén, ahol szállásterületüket a bizánci források (a mai Ukrajna és Moldávia területén elterülő) Levédia és Etelköz néven ismerték. A magyarok a 9. századi adatok szerint a Kazár Birodalom szomszédságában tűntek fel. A 10. század hajnalán hírük már eljutott Európa nyugati részére is, de megjelenésüket korántsem övezte feltétlen lelkesedés. Ezt jól mutatja a kor egyik vezető politikusának és tudósának, Reginónak (előbb Prüm apátja, majd a skandinávok által elpusztított trieri Szent Márton-apátság újjáépítője) jellemzése: a távoli, eddig ismeretlen „vad és szörnyeteg” nép „vadállatias ösztönökkel” bíró, „vérengző”, „dölyfös és csalárd ocsmány” sokaság. Mivel a magyarok ungri neve egybecsengett a késő antik auktoroknál olvasott hunokéval, Regino is a hasonló könnyűlovas harcmodor és a távoli élmények alapján tudósított róluk.

Regino kirohanása a magyarok ellen érzékelteti azt a megdöbbenést, amelyet Árpád népének nem várt feltűnése jelentett az egyre inkább szétzilálódó frank birodalmi végeken. A frank területeket ért támadások a 890-es évek elején váratlannak tűntek, bár nem voltak előzmény nélküliek. 862-ben nagy valószínűséggel éppen az egymás ellen civódó Karolingok és szövetségeseik vonták be először e keleti törzseket harcaikba; Hinkmár reimsi érsek krónikájában ugyanis ezen év eseményei kapcsán említést tett a magyarok betöréséről is. Az újabb kutatások során pedig az is felvetődött, hogy a magyarok már ekkor megjelentek a Kárpát-medence keleti régiójában.

A Frank Birodalomnak és a keresztényeknek ekkoriban inkább a skandináv hadak és a (ma Franciaország Provence tartományához tartozó) fraxinetumi muszlimok támadásaitól kellett tartani, miközben a hanyatló Karoling-államszervezet folyamatosan változó főúri szövetségei hol Nagy Károly egyik, hol másik utódját támogatták. Keleti tartományaikban a Karolingok Pannónia kiépítésével és a Morva Fejedelemség egyre erősebb integrálásával voltak elfoglalva.

A legjelentősebb gondot épp a morvák jelentették, hiszen a Mojmiridák által vezetett szláv fejedelemség komoly hatalmi centrumokat hozott létre a Morava mentén. Erődített városaik kiépített volta, az azokban épített kőtemplomokban nyugvó vezetőik gazdagsága arról árulkodnak, hogy olyan középhatalmi bázist tudtak létrehozni, amely igencsak elővigyázatosságra inthette mind a császárokat, mind a keleti végek őrgrófjait.

A morvákat nem tartották megbízható szövetségesnek a császárok, hiszen vezetőik kaphatók voltak mindenféle összeesküvésre. Sokszor csalódniuk kellett bennük: előbb Mojmír nevű fejedelmüket kellett leverni, majd a nagybátyja helyére emelt Rasztiszláv akart kilépni a birodalom árnyékából. Miután Rasztiszláv is eljátszotta a császár bizalmát, a választás unokaöccsére, Szvatoplukra esett. Karoling szempontból azonban ő sem volt megfelelő választás, hiszen ő is a frankok ellen fordult.

Ebben a háborúskodásban tűntek fel 891 augusztusában újra a magyar csapatok, akik a kabarokkal együtt Wenia (minden bizonnyal Bécs) és a nem beazonosítható Culmite település mellett portyáztak. A magyar részvétel ezt követően már állandósult ezen a fronton.

892-ben a frank, alemann és bajor csapatokat segítve dúlták fel Moráviát, majd 894-ben feldúlták és kifosztották Pannóniát. Arnulf keleti frank király és udvara leginkább a morvák megtörésére összpontosított, így nem szentelt annak figyelmet, hogy az „avarok pusztaságait” az új törzsszövetség kerítette hatalmába: a távolság és a morva háború tüzének füstje megakadályozta, hogy az eseményeket pontosan nyomon kövessék Trierben vagy más egyházi intézmények scriptoriumaiban.

A fennmaradt források fényében nem lehetett más a helyzet keleten sem. Bizánc északkeleti határa a 9. század derekán kevésbé kötötte le a császári adminisztráció tekintetét, jelentősége eltörpült a déli (muszlim) front mögött. A keleti ellenségre való figyelem célját szolgálta a bolgárokkal kötött, 815-től csak kisebb határ menti hadakozások erejéig megszakított béke ugyanúgy, ahogy a Kazár Kaganátusnak nyújtott birodalmi segítség is. A magyarok feltűnése az erdőssztyepp vidékén így kevésbé tűnhetett érdekesnek Konstantinápolyban.

A források tanúsága szerint e régióban a dunai Bolgár Kánság területén elő makedónok elleni fellépésük hívta fel először a figyelmet a magyarokra. A bizánci krónikás hagyomány szerint a makedónoktól vereséget szenvedő bolgárok a magyarokhoz fordultak, akik készséggel jelentek meg „végtelen tömegben”. A magyar vereség után a bizánciak továbbra sem szenteltek komolyabb figyelmet Levedi – az első név szerint is ismert magyar vezető – népének, akik ekkoriban még Etelközben élhettek. A császári követjárások és egyéb híradások alapján rendelkezésre álló információt Konstantinápolyban ekkoriban még nem tartották olyan lényegesnek, hogy részletesen utánanézzenek e törzsszövetség hátterének, politikai berendezkedésének, hatalmi centrumainak. Bizánc továbbra is békés hátországként kívánt tekinteni az északi és az északkeleti határaira és az azon túli vidékekre.

Az, hogy nem tűntek annyira lényegesnek a távoli események, kellemetlen meglepetésekkel is járhatott, mint például a skandináv rusz hadak váratlan feltűnése Mikligarðban (a „nagyvárosban”, ahogy a skandinávok hívták Konstantinápolyt). Ezt a jelzést már kicsit komolyabban vették a császári palotában is – érdemesnek tűnt valamelyest több figyelmet fordítani erre a régióra, hogy máskor ne történjen hasonló. E térség pacifikálását célozta a Cirill és Metód szerzetesek által folytatott keleti térítés is.

Ez a figyelem hasznosnak is bizonyult, hiszen a zenitjén túljutó Kazár Kaganátus környezetében zajló eseményekkel kapcsolatban már korántsem volt elégséges a korábbi gyakorlat, hogy egy nagyobb hadászati küldöttséggel támogassák keleti szomszédjukat. A kazárok gyengülése, a fentebb említett rusz támadás, majd az azt rendező szerződés új helyzetet teremtett, melyhez Bizánc is alkalmazkodott.

Nem volt kétséges, hogy amikor újra jelentősebb összetűzésre kerül sor az új bolgár uralkodóval, Simeonnal, kikhez érdemes fordulniuk segítségért. Ezt történt 894-ben, amikor komolyabb háború tört ki a két fél között. A bizánciak nyomban ellenségük hátában kerestek szövetségest, és felbérelték a magyarokat a bolgárok ellen.

A bizánci császári udvar feljegyzései szerint a bolgárok sem maradtak adósak; ők a besenyőkkel kötöttek szövetséget.

Kérdéses persze, hogy mindez mennyiben járult hozzá a magyarok megtelepedéséhez. A korábbi kutatások külön hangsúlyt fektettek arra, hogy a besenyők által aratott győzelem feltűnt mind a görög, mind a kortárs és későbbi latin írott forrásokban, mindezt pedig úgy értelmezték, hogy jelentős vereség és menekülés előzte meg a Kárpát-medencébe való költözést. Ez az értelmezés azonban újabban számos ponton is megkérdőjeleződött.

Egyrészt jól látható, hogy a magyarok korántsem vert hadként szorultak be a Kárpátok mögé, hiszen a megtelepedést követő évtizedek során folyamatosan jelentős haderővel vettek részt távoli régiókat érintő katonai vállalkozásokban. Legfőképp pedig hamar „középhatalmi” pozíciót szereztek, többéves harcban legyőzve a morvákat. Kérdés ezek után, hogy minderre miként lehettek volna képesek kivérezve és meggyengülve?

Nemcsak a történeti források oldaláról elemezhető azonban ez a problémakör, hanem a tárgyi hagyaték vizsgálata felől is. A Kárpát-medencében megjelenő magyar népesség jól elkülöníthető, markánsan egyedi anyagi kultúrája már a 19. századi kutatás számára is felismerhető volt. A 10. század első felére keltezhető gazdag sírleletek, a halottak mellé helyezett érmék, díszfegyverek és ékszerek egyaránt arra utalnak, hogy ekkoriban is igazak lehettek rájuk Ibn Ruszta és Gardízi arab nyelvű útleírásainak etelközi adatai: „Ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek. Ruhájuk brokát, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak.”Nem tűnnek el asszonyaik sem a besenyő támadás nyomán, sírjaik ott domborultak férjeik és családtagjaik körül, és gyakran gazdag ezüst lószerszámzattal feldíszített lóáldozatokkal együtt voltak eltemetve.

A 10. századi gazdag és szegény temetkezések nagy száma és jellege sem utal arra, hogy egy vert, kivérzett közösség talált menedéket a Kárpátok mögött.

A magyarok tehát 891 körül tűntek elő a félhomályból és jelentek meg a Kárpát-medence keleti felén. Ekkor zajló megtelepedésüket ma már radiokarbon korhatározással elkülönített sírok is alátámasztják. E régióban azonban nincs nyoma olyan öldöklő-pusztító bevonulásnak, mint amilyet Anonymus Gestája vagy az ez alapján, Feszty Árpád és festőtársai által készített, Ópusztaszeren kiállított körkép mutat. Inkább békés megtelepedésről lehetett szó – eleve nincsenek írott adataink a Tiszántúlon, vagy az Alföldön végbemenő hadjáratokról és véres csatákról, ahogy nem kerültek elő ehhez az időszakhoz köthető pusztulási rétegek sem a különböző ásatásokon.

A genetikai minták szintén arra utalnak, hogy a magyarok és a már korábban is helyben élő népesség összeolvadása békés lehetett.

Meggyőzőnek tűnik tehát az a megközelítés, amely ezt az időszakot kevésbé a harcias szellemű „honfoglalás” kifejezéssel írja le, hanem inkább az ennél békésebb és realisztikusabb megtelepedéssel.

E szemlélet szerint a besenyők támadása sem lehetett perdöntő, hiszen az inkább csak a népesség keleten maradt részét érinthette.

Eközben nem zárható ki, hogy – amint arra az újabb moldáviai kutatások is utalnak – a 940-es évekig a magyarok a Dnyeszterig megőrizhették politikai fennhatóságukat. A közösség egyes családjai mindenesetre továbbra is a Kárpátok keleti oldalán élhettek. Ha ez további bizonyítékokkal is alátámasztható lesz, akkor kijelenthetjük, hogy keleten sem jelentett döntő változást a besenyők támadása.

Azzal, hogy a magyarok megvetették a lábukat a Duna bal oldalán, a nyugati megfigyelők számára is előtűntek a félhomályból. Az új szomszéd már korántsem volt olyan népszerű a frankok és a morvák számára, mint amikor még távoli szövetségesként igénybe vehető zsoldosokként tekinthettek rájuk. Árpád népének katonai erejéről hirtelen reális képet adott a 899. évi itáliai hadjárat; ahogy Bóna István írta, a magyarok ekkor „berobbantak az európai történelembe”.

A győzedelmes hadjáratuk híre pedig messzire jutott, s az egymást követő diadaloknak csak az szabott határt, hogy Arnulf király ugyanazon évben bekövetkezett, hirtelen halálával a magyaroknak Itália helyett Pannóniában támadt sürgősen elfoglalni valójuk. Ezzel megkezdődött a Kárpát-medence nyugati felének immár bizonyíthatóan fegyveres elfoglalása.

A magyarok pedig nemcsak Pannóniát, hanem Ostmark (melyből Ausztria későbbi neve származik) központi területeit is megszállták és uralmuk alá hajtották.

A mindössze hatéves IV. (Gyermek) Lajos keleti frank király és kormányzótanácsa tehetetlenül nézte e keleti területek elvesztését: a 901–902-ben folytatott csatározások sem változtattak azon a tényen, hogy a Duna menti, pannóniai határ nem létezett többé. Minden bizonnyal a tehetetlenséggel párosuló düh is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a magyarok egyik vezetőjét, Kurszánt a bajorok orvul meggyilkolták.

A magyar hadsereg lendületét a Morva Fejedelemség védművei és a Karolingokkal oly sokszor dacoló hadinépe is csak ideiglenesen tudta megállítani. 902-ben még vissza tudták verni a magyar támadást, 905-ben azonban végleg elbukott az államuk. Lakosai közül ezt követően sokan (a magyarokhoz hasonlóan) „saját álkeresztényeik fejét kopaszra nyírták”(ahogy azt a salzburgi érsek már pár évvel korábban felrótta a pápának írt levelében), és a győztesekhez csatlakozva hamar integrálódtak, megtalálva helyüket az új törzsszövetségben.

A háborúk a legtöbb esetben itt is inkább a katonaságot és azok vezetőit érintették. Azokon a helyeken viszont, melyek ellenálltak a magyaroknak, „megszámlálhatatlan sokan estek el nyíllövéseiktől”. Az elit kiiktatásával a köznép gyorsan és viszonylag erőszakmentesen fogadta el, hogy ki az új úr az adott területen – egyesek akár előnyt is kovácsolhattak az uralomváltásból.

A Keleti Frank Királyság végül 907-re szedte össze erejét, azt remélve, hogy egyetlen csapással megsemmisítheti és kivetheti a betolakodókat „legnagyobb tartományukból, Pannóniából”. A támadás Nagy Károly-i módra zajlott, amenynyiben sikertelen maradt, hasonlóan a nagy császárnak az avarok ellen vívott, több mint 100 évvel korábbi első hadjáratához. A Pozsonynál lezárult hadjárat kimenetelét jól tanúsítják a német necrologiumok, melyek nem győzik felsorolni a csatában elesett frank előkelőségek sorát.

A magyarok ezzel a győzelemmel teremtették meg annak lehetőségét, hogy államuk aztán több mint egy évszázadig érintetlen maradjon.

A Kárpátoktól délre a magyarok pannon-medencei megtelepedése nem váltott ki ekkora figyelmet. A Bolgár Cárság hatalmi területét a bekövetkezett események nem érintették közvetlenül, a bolgárok ráadásul már a 9. századtól jól ismerték ezt a törzsszövetséget. Bizánc pedig továbbra is szövetségesként tekintett a (részben) megváltozott helyen élő magyar törzsekre.

Amint azt a régészeti leletek is mutatják, az újonnan elfoglalt területek integrálása és az új hatalmi rendszer kialakítása lassan folyt. A keleti szállásterületekről érkező közösségek pannóniai megtelepedése (ahogy az erdélyi régióban való szállásfoglalás is) lépésről lépésre zajlott. A 10. század első felében inkább a Duna mentét érintette (elsősorban a Kisalföldet és a Csallóközt, valamint Ostmark egyes részeit), szórványosan a Balaton délkeleti partrészét és a Duna közti szakaszt. Pannónia déli és nyugati régiójának jelentős részén csak a 10. század közepén, a század második felében alakítottak ki nagyobb szállásterületeket (valószínűleg azután, hogy a Magyar Fejedelemség feladta a Dnyeszterig húzódó politikai határterületét). A túlzások ellenére is volt némi igazság a salzburgi érsek levelének azon állításában, mely szerint Pannóniában a 10. század elején az oda rendelt püspökök „ha hajlandók bevallani, elmondhatják, hány napon át mentek, és látták, hogy az egész föld elhagyatott”.

Ha a népesség nem is tűnt el, a településstruktúra a magyar politikai fennhatóság következtében részben átalakult, és a korábbi városias központok sorsa egy időre lehanyatlott e régióban. A keresztény uraitól megfosztott lakosság azonban hamar megbarátkozott a magyarokkal, amit jól mutat például a Nyitra közelében fekvő csekeji (Čakajovce, Szlovákia) temető, ahol a 9. század elejétől a 11. század végéig helyben maradt népesség életében bekövetkezett 10. századi változásokat jól jelzik a temetőjükben felbukkanó magyaros jellegű tárgyak, miközben a temetkezéseik rendjében semmiféle törés nem volt tapasztalható. A megtelepedő magyarok és a korábban itt élők együtt hozták létre és formálták a középkori Magyar Királyságot.