Magyarország, a holokauszt és a népirtások globális története: Auschwitz-Birkenau, a vidéki magyar zsidóság tömegsírja

A csaknem a teljes európai kontinensre kiterjesztett zsidóellenes népirtás körülbelül minden tizedik áldozata származott Magyarországról. A magyar áldozatok nagy többsége az 1939-ben a Lengyelország nyugati felét megszálló Németországhoz csatolt, a háború előtt és után is lengyel fennhatóság alatt álló Oświęcim területén 1940-ben kialakított náci táborkomplexumban, Auschwitz-Birkenauban lelte erőszakos halálát. E táborkomplexumnak fennállása mintegy négy és fél éve alatt egymilliót is jelentősen meghaladó halálos áldozata volt.

Ezen áldozatok közül mintegy 340–345 000 fő, nagyjából minden harmadik személy volt magyar állampolgár, azaz a magyarok alkották e tábor legnagyobb áldozati csoportját. Az auschwitz-birkenaui magyar áldozatok közé tartozott a háborús évekre megnagyobbodott Magyarországon üldözött vidéki (jellemzően a trianoni határokon túl élő) zsidó közösségek tagjainak jelentős többsége, avagy az 1941–1945-ös országterületen élő teljes zsidóság hozzávetőleg minden második tagja.

Összevetésként: a további hat legtöbb magyar (elsöprő többségükben, mintegy 98%-ban zsidónak minősített) áldozatot követelő náci táborban – Bergen-Belsenben, Buchenwaldban, Dachauban, Gross-Rosenben, Mauthausenben és Stutthofban – egyaránt 5000 és 10 000 közti Magyarországról deportált ember halt meg. Miközben tehát a nácik zsidóellenes népirtása közel hatmillió áldozatának többsége nem került náci koncentrációs táborba, hanem ún. haláltáborokban végezték ki vagy még lakóhelyén vagy annak környékén megölték őket, milliót meghaladó áldozati számával Auschwitz-Birkenau így is a holokauszt fővárosának nevezhető. E táborkomplexum központisága a magyar zsidóság holokausztja esetében pedig még hatványozottabban áll.

A közel félmillió deportált magyar zsidó polgár többségének meggyilkolására 1944 tavaszán és nyarán, az Európán belüli második világháborús harcok utolsó évében, viszonylag rövid idő alatt került sor. 1944-et megelőzően is több tízezer magyar zsidó lelte már erőszakos halálát deportálást követően (melynek kiemelt esete volt a kárpátaljai Körösmezőn keresztül megvalósított 1941-es akció), tömeggyilkosság (melynek különösen kirívó példái voltak az 1942. eleji bácskai vérengzések) vagy a katonai munkaszolgálat keretében, legfőképpen a keleti fronton.

Az 1944. március 19-i német bevonulást, e sajátos, mondhatni szövetségesi megszállást követően aztán a holokauszt összeurópai történetének egyik legnagyobb és leggyorsabb műveletére került sor: május közepe és július eleje között, Horthy Miklós kormányzósága és Sztójay Döme kormánya idején mindössze ötven nap alatt mintegy 437 ezer magyar zsidó embert – túlnyomórészt nőket, időseket és gyerekeket – gettósítottak és deportáltak. Nagy többségüket Auschwitz-Birkenauba érkezésükkor azonnal meggyilkolták. A zsidóellenes népirtás eleve iparszerű, 1944-ben ráadásul rendkívül intenzív megvalósításához az auschwitz-birkenaui náci elkövetők a gyilkolás táborbeli eszközeit és az alkalmazott módszereket is tovább bővítették.

E halálgyár üzemeltetésére a magyar határokon túl került sor, és létrehozásáért, működtetéséért a felelősség egyértelműen a német nácikat illeti. E nagyszabású és példátlanul sebes népirtó művelet megvalósítására azonban csakis a magyar hatóságok aktív, sőt kifejezetten lelkes és hatékony részvételével kerülhetett sor. Bár a német megszálló csapatok és Adolf Eichmann SS-alezredes Sonderkommandója is az ország területén tartózkodtak 1944 tavaszán és nyarán, utóbbinak tagjai pedig érdemben részt vettek a deportálások lebonyolításában, a népirtás végrehajtására specializált német megszállók létszáma kifejezetten alacsony – néhány száz fős – volt.

Csakis a magyar állam teljes releváns apparátusa lehetett képes heteken át naponta átlagosan mintegy 8000 honfitársának deportáló vonatokra kényszerítésére.

A magyar állam tehát nem volt közvetlenül felelős Auschwitz-Birkenau borzalmaiért, de nagyrészt és közvetlenül felelt – vezető politikusai, a Belügyminisztérium és a csendőrség pedig kiemelt módon feleltek – azért, hogy e tábor legjelentősebb áldozati csoportja épp Magyarország lakosai közül került ki. A magyar holokauszt legrettenetesebb fejezetéért viselt német és magyar állami felelősség konkrét formáinak kidomborításán túl Auschwitz-Birkenau rettenetes és letaglózó történetét érdemes globális keretekben is szemlélnünk.

A rasszista elméletek felfutása, a koncentrációs táborok kialakítása és a modern kori népirtások története egyaránt szorosan összefüggött az európai gyarmatosítások történetével.

A népirtások globális történetében kiemelkedő, bár korántsem kizárólagos szerepet játszottak a brit, a holland és a német telepesek Észak-Amerikában, Ausztráliában és Afrika déli részén: a világ e részein való megjelenésük és hódítókként való fellépésük teljes őslakos népcsoportok erőszakos elpusztításához vezetett.

A koncentrációs táborok leghírhedtebb, tömeghalállal és tömeggyilkosságokkal járó náci formájához fokozatosan jutott el az emberiség. A veszélyesnek ítélt csoportok elkülönítésére az évszázadok során számos eszközt alkalmaztak. A modernnek nevezhető koncentrációs táborok létrehozását a századfordulóra szokás datálni, amikor is Kubában, a Fülöp-szigeteken és Dél-Afrikában szinte egyidejűleg zártak háborús menekülteket elkülönített területekre.

Bár e táborok a fogvatartottak védelmét is szolgálni voltak hivatottak, és a menekültek fogvatartói eredetileg gondoskodni szándékoztak ellátásukról, ez sok esetben akadozott vagy egyáltalán nem valósult meg. Ennek következtében e legkorábbi, explicite koncentrációs táboroknak nevezett helyek is már számos halálos áldozattal jártak.

Az 1939 és 1945 között Európában történtek egyik markáns értelmezése szerint a nácik Kelet-Európában birodalomépítésre és faji alapú gyarmatosításra tettek nagyszabású kísérletet, folytatva a globális történelemről – így a mai Namíbia területére vonatkozó német gyarmatosítás a 20. század legelején szintén népirtásba torkolló történetéből – részben már ismert mintát.

A birodalomépítés és faji alapú gyarmatosítás nemzetiszocialista kísérlete ugyanakkor a rasszizmusok és a tömeges erőszak további radikalizálódásával járt együtt, ami tetten érhető a táborok történetén is. E globális keretben a holokauszt az extrém erőszak Európából kiinduló, gyakorlatilag az egész bolygóra kiterjedő történetének Európán belüli csúcspontjaként értelmezhető.

A nemzetiszocialisták újítása eközben nem a koncentrációs táboroknak a hatalomátvételüket közvetlenül követő felállítása volt (gondoljunk itt például Dachaura, melynek kapuit a nácik már 1933 márciusában megnyitották), hanem a Lengyelország területén létrehozott Generalgouvernement (Főkormányzóság) határain belül üzemeltetett haláltáborok. Míg előbbiek az extralegális fogva tartás és sanyargatás helyszínei voltak, melyeknek számos halálos áldozata volt és melyeken tömeges kivégzésekre is sort került, a haláltáborok nem is igazán voltak tábornak nevezhetők, hiszen gyakorlatilag senkit se tartottak fogva: sokkal inkább a tömeges gyilkolás puszta eszközeiként szolgáltak.

Auschwitz-Birkenaunak szokatlan méretén túl épp kevert jellege miatt volt különleges – és leginkább a Lublin melletti Majdanekhez, továbbá a horvátországi, usztasák által üzemeltetett Jasenováchoz hasonlítható – szerepe a náci táborok történetében. E megszállt, a náci Németországhoz csatolt dél-lengyel területen kialakított táborkomplexum ugyanis egyszerre üzemelt koncentrációs és haláltáborként, miközben a németre átkeresztelt Auschwitz városába a háborús évek során német telepesgyarmatosítók is költöztek.

Az egymillió főt meghaladó áldozaton, valamint a tábort alkotó épületek szokatlanul nagy hányadának megmaradásán és vizuális ismertségén túl Auschwitz-Birkenau negatív emlékezetbeli kiemelt szerepét is részben épp e kevert jellegének köszönheti. Mivel e haláltábor koncentrációs táborként is üzemelt, az üldözöttek jóval nagyon számban élték túl, mint az északabbra és keletebbre fekvő náci halálgyárakat, amelyeknek sok százezer halott mellett csupán néhány tucat túlélője volt. Ezzel is magyarázható, hogy utóbbiak nevei – Bełżec, Chełmno (Kulmhof), Sobibór, Treblinka – mindmáig jóval kevésbé számítanak közismertnek.

Az auschwitz-birkenaui náci tábor a 20. század végére az emberi gonoszság legfőbb, szinte a világ minden táján ismert szimbólumává vált. Ezáltal a második világháborút követő évtizedekben a modern ember destruktivitásának és gonoszságának fő szimbólumaként funkcionáló Hirosima helyébe lépett.

Ez Magyarországról szemlélve már csak azért is figyelemreméltó, mert e táborkomplexum és általánosabban véve a náci népirtás dokumentálására már 1945–1946-ban nagyszabású kísérletet tettek Budapesten: a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság interjúprojektje keretében például több száz magyar zsidó túlélő is explicite beszámolt a náci népirtás rettenetes újdonságairól.

Auschwitz-Birkenau globális szimbólummá válásához – a holokauszt egyedi népirtásként való értelmezésein túl – legfőképpen a nyugati kulturális mainstreambe való bekerülése és az ottani történeti kultúra újszerű áldozatcentrikussága vezetett. E változások eredetileg a hidegháború kései évtizedeiben indultak be, amikor is e táborkomplexum lengyelországi maradványai, az ottani múzeum és emlékhely Nyugatról szemlélve a vasfüggöny túlsó oldalán volt található.

E fokozódó kulturális érdeklődés vezetett el idővel ahhoz is, hogy a magyarországi holokauszt, egyúttal az auschwitz-birkenaui tábor két fiatalkori túlélője, Elie Wiesel és Kertész Imre is Nobel-díjban részesüljön (előbbi a békedíjat kapta meg 1986-ban, utóbbi az irodalmit 2002-ben).

A holokauszt egyediségének manapság is sokat tárgyalt tézise – a gyilkolás módszerein túlmenően – két fő meglátáson alapszik: hogy a holokauszt, eltérően a kambodzsai vagy ruandai népirtásokkal, nem nevezhető helyi polgárháborús konfliktushelyzet következményének, hanem sokkal inkább az elkövetők ún. megváltó antiszemita ideológiájának, azaz egy szándékában globális programnak a megvalósítását jelentette, másrészt – ezzel összefüggő módon – az áldozatok jelentős részét nem helyben ölték meg, hanem országhatárokon való áthurcolásukat követően.

Auschwitz-Birkenau e három tényező – a zsidóellenes népirtás radikális ideológiai programja, a tömeggyilkosság megvalósításának újszerű módszere és helybeli koncentrálása – hatására lett a 20. századi emberi gonoszság kiemelt szimbóluma, egyúttal a magyar történelem legnagyobb tömegsírja.