New Yorkban megalakul a Romániai Emberi Jogokért Bizottság. Transznacionális kisebbségvédelem a hidegháborúban

2023. szeptember 17. – 09:48

New Yorkban megalakul a Romániai Emberi Jogokért Bizottság. Transznacionális kisebbségvédelem a hidegháborúban
A Romániai Emberi Jogokért Bizottság tüntetése New Yorkban 1976. május 8-án – Fotó: Brian Alpert / Keystone / Forrás: Muzeul de fotografie

Másolás

Vágólapra másolva

A Romániai Emberi Jogokért Bizottság az 1976-os alapítása óta, azaz több mint negyven éve New Yorkban működik. Az amerikai magyar szervezeti világ egyik fontos szereplőjéről van szó, amely a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségi közösségek helyzetéért emelte fel a szavát az Egyesült Államokban, és ennek érdekében többször sikeresen mobilizálta az amerikai magyarság egy jelentős részét különböző lobbiakciói keretében. A fiatal önkéntesek alkalmi csoportosulásaként indult HHRF megváltoztatta az amerikai magyar szervezetek addigi működési modelljét: a kettős nemzeti identitású amerikai magyarok erejére alapozott, és felismerte a lehetőséget abban, hogy egyszerű szavazóként is nyomást tudnak gyakorolni megválasztott képviselőikre és más döntéshozókra.

Néhány második generációs amerikai magyar fiatal 1975-ben a manhattani Magyar Házban működő önképzőkörben értesült Romániának a magyar kisebbséggel szemben folytatott politikájáról. Mivel egyre elkeserítőbbnek ítélték az ottani magyarok helyzetét, egyik este felmerült bennük, hogy betörhetnék az egyikük lakásától mindössze pár utcányira lévő New York-i román ENSZ-misszió ablakait. Miután belátták, hogy a vandalizmus semmilyen kézzelfogható eredménnyel nem járna, az önképzőkör egyik tagja, aki egyúttal a vietnami háború elleni tüntetések egyik veteránja is volt, egy tüntetés megszervezését vetette fel konstruktív alternatívaként.

Mivel az akkoriban működő amerikai magyar szervezetek alapszabályainak egyike sem engedélyezett politikainak minősülő tevékenységet, a rendőrségi engedély űrlapjainak kitöltésekor ad hoc szerveződésükre a Committee of Human Rights in Rumania (CHRR), azaz a Romániai Emberi Jogokért Bizottság néven hivatkoztak. A végül 1976. május 8-án megrendezésre kerülő, mintegy háromezer helyi magyart megmozgató és több amerikai politikus részvételével lezajló tüntetés sikere további lendületet adott a romániai magyarok sérelmei ellen transznacionális aktivizmussal fellépni próbáló mozgalom számára.

Romániában a sztálinizmus időszakában a nemzetiségi konfliktusokat szovjet mintára az egy tömbben élő magyarok névleges autonómiájával próbálták megelőzni: ez volt 1952 és 1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, majd 1960 és 1968 között a Maros–Magyar Autonóm Tartomány. Ez a konstrukció egy ideig elegendő volt a nyelvi és kulturális közösségi érzés fenntartásához, az 1965-ben hatalomra került Nicolae Ceauşescu vezette desztalinizáció során viszont a névleges autonómiát felváltotta a szocializmushoz vezető nemzeti út eszméje, amely újfent figyelmen kívül hagyta a nemzeti kisebbségek igényeit – erre reagált a CHRR és egyéb észak-amerikai magyar szervezetek.

Ettől jelentősen eltérő utat járt be Nyugat-Európa és Észak-Amerika, ahol az első világháborút követő újrarendezéstől egészen a hidegháború végéig a kulturális homogenitásra építő állam ideálképe volt a meghatározó. Annak ellenére ugyanis, hogy a wilsoni elvek elméletben garantálták a nemzetek önrendelkezését, a gyakorlatban a kis nemzetek és az általuk lakott területek újrarendezése a nagyhatalmi érdekeknek megfelelően ment végbe. Kivételnek számított ez alól az Åland-szigetek 1921-ben a Népszövetség által biztosított területi autonómiája.

A kulturális homogenitás ideálképe csupán a 70-es évek közepétől kezdett lassan meginogni. Az osztrák–olasz határvita rendezésének keretében Dél-Tirol (Trentino-Alto Adige) 1972-ben jutott területi autonómiához, a belgiumi német közösség 1973-ban kapott önkormányzatot, majd a hetvenes évek végén lezajlott spanyolországi demokratikus átmenet során az államot autonóm közösségekre osztották fel, amelyek közül több, például Katalónia és Baszkföld etnikai jelleggel is bír.

E cikk eredetileg a Laczó Ferenc és Varga Bálint által szerkesztett és a Corvina kiadó által megjelentett Magyarország globális története, 1868-2022 című kötetben látott napvilágot. A Magyarország globális története folytatása idén kerül kiadásra. A kötet írásaiból több héten keresztül közlünk egy-egy cikket, amelyek által bemutatjuk, hogy a nemzetállami határokon átívelő folyamatok, a gazdasági összefonódások, a migráció, a vallások és a kulturális jelenségek terjedése nem álltak meg sosem az országhatároknál. Sorozatunk eddigi részei:

A homogenitás ideálképének erodálódásában kulcsfontosságú fordulatot jelentett a majd minden európai ország által aláírt Helsinki Nyilatkozat (1975), ami az európai határok sérthetetlensége mellett az emberi jogok részeként értelmezte a nemzeti kisebbségek nyelvi és kulturális kollektív jogait is, mely kihatással volt számos más nemzetiség jogvédelmére és autonómiáért folytatott küzdelmére is.

A 21. század első évtizedeiben aztán a számos vita tárgyául szolgáló multikulturalizmus elve lett a nyugat-európai mainstream.

Míg a hidegháború kezdeti időszakában az Egyesült Államokban még az asszimilációt elváró ún. „olvasztótégely-szemlélet” uralkodott, addig a 70-es évekre itt már lassan teret nyert a multikulturalizmus alapelve. Ebben az időszakban erősödött meg a közép- és kelet-európai származású etnikai csoportok politikai súlya is: az 1976-as elnökválasztás során Jimmy Carter demokrata jelöltnek sikerült számos, a Nixon-, majd Ford-kormány szovjet blokkal folytatott békítő politikájában csalódott kelet-európai szavazatát is elnyernie.

Az 1976-os New York-i tüntetés – Fotó: Brian Alpert / Keystone / Forrás: Muzeul de fotografie
Az 1976-os New York-i tüntetés – Fotó: Brian Alpert / Keystone / Forrás: Muzeul de fotografie

Az etnikai érdekérvényesítés megerősödésének hátterében az is állt, hogy (a hidegháború kezdeti időszakában megszokotthoz képest) az 1970-es évektől az USA jóval aktívabb szerepet vállalt a nemzetközi rendszerben, amelynek kibontakozásához az etnikai érdekcsoportok is hozzájárultak.

A hidegháború időszakában az etnikai lobbizásban a Kelet-Európa szovjet megszállás alóli felszabadítása érdekében kiálló kelet-európai származású csoportok mellett a nyugat-európai és kubai származású csoportoké volt a főszerep, akik transznacionális aktivizmusukkal leggyakrabban kibocsátó országaik nemzeti önrendelkezése, illetve gazdasági növekedése mellett álltak ki.

Szintén a nemzeti önrendelkezés és területi expanzió, illetve a gyarmati rendszer alóli felszabadulás mellett lobbiztak a zsidó és az afrikai származású amerikaiak, míg az örmények különösképpen az első világháború során ellenük elkövetett népirtás elismertetése, a görögök pedig a ciprusi konfliktus miatt aktivizálták magukat. Szervezetileg és anyagilag is a zsidó és az örmény lobbi volt a legerősebb és bizonyult legeredményesebbnek. Az egyesült államokbeli kelet-európai lobbik már jóval kevesebb eredményt tudtak felmutatni – annak ellenére, hogy pusztán létszámát tekintve a lengyel érdekcsoport például komoly tényezőnek számíthatott volna.

A kárpát-medencei – különösen romániai – magyar kisebbségekért érzett aggodalom a nyugati magyar diaszpóraközösségeket már a CHRR megalakulása előtt is áthatotta.

A hidegháború időszakában a szovjet tömbön belül kisebbségben élő magyarokkal kapcsolatban értelemszerűen Moszkva állásfoglalása volt a legmeghatározóbb. Ennek nyomására a szomszédos országokban élő magyarokat illetően az MSZMP 1959-es állásfoglalása a „burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról” azt hangsúlyozta, hogy a status quo hosszabb távon fennmarad, és hogy a népek önrendelkezéséről szóló tétel a szocializmus viszonyai között nem lesz többé érvényes.

A Kádár-rendszer eközben gyanakvással figyelte a jellemzően antikommunista nyugati magyar diaszpóraszervezetek tevékenységét, és előbb szétzilálásukra, később semlegesítésükre törekedett. Amíg a Rákosi- és a Kádár-rendszer a határon túli kisebbségek kérdésében egyfajta programozott amnézia állapotában tartotta magát, a 60-as évek végétől fogva a diaszpóraszervezeteket a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek sorsa fokozott erővel foglalkoztatta. Különösen igaz volt ez az USA-ban élő, közel milliós lélekszámú magyar diaszpórára, amely a 60-as években elkezdte megtapasztalni a multikulturalizmus térnyerését.

Az ennek nyomán kibontakozó etnikai öntudatra ébredés és politikai aktivizmus szinte a teljes amerikai magyar közösséget áthatotta, bár sem a pártválasztás, sem a politikai célok és eszközök területén nem egységesítette. A tevékeny szervezetek között nagymértékű különbség fedezhető fel az amerikai magyarok első és második generációja által, valamint csupán az első generációja által alapított szervezetek mérsékeltebb és radikálisabb képviselői között.

Ebben a kontextusban jöttek létre az első, kifejezetten a határon túli magyar kisebbségekért tevékenykedő szervezetek:

  • az 1952-ben alapított New York-i székhelyű Amerikai Erdélyi Szövetség (AESZ),
  • az 1959-ben alakult New York államban működő Erdélyi Bizottság,
  • az eredetileg még 1906-ban életre hívott, aktivitásában ekkor újraéledt, Washingtonban tevékenykedő Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ),
  • és az ebből 1965-ben kivált Erdély Védelmében Mozgalom.

E szervezeteket mind első generációs amerikai magyar kivándoroltak hozták létre, illetve élesztették újra. A szerveződések megindulása mögött az állt, hogy a Magyarországról a 19–20. század fordulóján kivándorolt, egyre inkább amerikanizálódó tömegek az 1940-es évek végén, 1950-as évek elején antikommunista beállítottságú politikai menekültekkel egészültek ki.

Az 1976-os New York-i tüntetés – Fotó: Brian Alpert / Keystone / Forrás: Muzeul de fotografie
Az 1976-os New York-i tüntetés – Fotó: Brian Alpert / Keystone / Forrás: Muzeul de fotografie

Ez a réteg kezdetben az USA-ban a szűken vett etnikai politika területén tudta csak ellátni a magyarokhoz kapcsolódó ügyek képviseletét, mivel még nem reménykedhetett abban, hogy érdemben integrálódjon az amerikai társadalomba; tevékenységüket az amerikai kormányzat sokáig nem is vette figyelembe.

A mérsékeltebb AESZ és AMSZ legfontosabb célkitűzése az 1956-os forradalom után elítélt romániai magyar politikai fogvatartottak szabadon bocsátása volt, mely végül 1964-ben be is következett.

E cél eléréséhez az ENSZ főtitkárán és az amerikai külügyminisztériumon keresztül, más emberi jogi szervezetekkel szoros együttműködésben kifejtett érdekvédelmi tevékenységükkel járultak hozzá.

Ezen áttörés hátterében az állt, hogy az USA Kelet-Európa-politikája a 60-as évektől kezdve már nem egységes tömbként kezelte a térséget, miközben az amerikai külpolitika érdekében állt az ENSZ-beli magyarkérdés lezárása, a román rezsim pedig épp belpolitikai konszolidációra törekedett. Ezzel párhuzamosan Románia nemzetközi megítélése időlegesen jelentősen pozitívabbá vált, különösen az 1968-as prágai tavasz eltiprásától való távolmaradásának köszönhetően. A megromlott román–szovjet viszony miatt a nyugati országokkal folytatott kereskedelem igénye is egyre nőtt Romániában. Richard Nixon 1969-ben kezdődő elnökségétől fogva ezért a Kelet-Európa felé irányuló amerikai kereskedelempolitikában is kiemelt szerep jutott.

Ezt az amerikai külpolitika Románia viszonylag elhanyagolható gazdasági súlya ellenére azért tartotta fontosnak, mert célja ekkoriban a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésének politikai engedményekhez való kötése volt – és ebben Romániát egyfajta tesztállamként használta. Ez értelemszerűen jelentősen csökkentette a magyar diaszpóraszervezetek lobbiakcióinak hatékonyságát, különös tekintettel arra, hogy az amerikai román népesség elhanyagolható száma ellenére a román lobbi jól szervezett volt, és szorosan együttműködött a kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok bővítésében érdekelt amerikai üzleti körökkel.

Szembesülve a térséggel kapcsolatos amerikai érdekek változásával, a magyar diaszpóraszervezetek stratégiát váltottak: úgy döntöttek, hogy a romániai magyarok jogvédelméért cserébe ezentúl támogatni fogják az amerikai–román kereskedelmi kapcsolatok bővülését. Lobbizásuk hozzájárult ahhoz, hogy Románia 1975-ig nem kapta meg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény státuszát. Ennek a nagy kereskedelmi kedvezménnyel járó státusznak a biztosítását lehetővé tevő feltételrendszernek – azaz a zsidó származásúak szabad emigrációjának és az emberi jogok érvényesülésének – az elfogadásától kezdve azonban az amerikai–román kereskedelmi kapcsolatokat szabályozó törvény érvényesülése érdekében Románia kénytelen volt hozzájárulni a Kongresszus vizsgálataihoz.

A számos tanú meghallgatásával is járó, a Kongresszus albizottságaiban évente lebonyolított felülvizsgálati procedúra során ugyanis a képviselőknek lehetőségük volt az élvezett státusz visszavonását kezdeményezni az elnöknél. A második világháború után elmenekült magyar politikai emigráns réteggel szemben gyermekeik az USA-ban szocializálódtak, tehát alapvetően amerikai mentalitással és politikai kultúrával rendelkeztek; sokan részt vettek a polgárjogi mozgalomban is. Eközben nem szakadtak el teljesen magyar gyökereitől sem, és fontosnak tartották a Magyarország határainak túloldalán élő magyarokhoz fűződő viszonyt.

Ők, valamint az 56-os forradalom után elmenekült magyarok már nem ágáltak a határon túli magyar területek visszaszerzéséért, és kizárólag az emberi jogok dominánssá váló nyelvén keresztül közelítettek a kisebbségi magyarok problémáihoz.

Ennek markáns következménye volt a kisebbségvédelmi szervezetek, elsősorban a CHRR tevékenységének hatékonyabbá válása. Az 1976-ban épp New York polgármesteri székére pályázó kongresszusi képviselő, az emberi jogokért egész pályafutása alatt kiálló Ed Koch személyesen is felvette a kapcsolatot a CHRR-rel, miután az 1976-os tüntetést megelőzően meglátta a szervezet által a New York Timesban megjelentetett egész oldalas hirdetést. Koch más kongresszusi képviselőkhöz hasonlóan fontos szövetségese maradt a CHRR-nek, és segített kibővíteni a szervezet kapcsolatait: neki köszönhetően sikerült bejutniuk a Kongresszus éves tanúmeghallgatásaira is.

E meghallgatásokon a szervezet tagjai azzal érveltek, hogy a zsidó emigráció csak az egyik tényezője az amerikai–román kereskedelmi törvény által megadott feltételrendszernek, mely valójában az általános emberi jogokra vonatkozik, aminek pedig része a kisebbségek jogainak érvényesülése. A CHRR tevékenységében szintén fontos szerepet játszott tagjainak rendszeres megfigyelői részvétele a globális enyhülési folyamat fontos eredményeként megalakított és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet keretében megtartott helsinki utókonferenciákon. Emellett az amerikai Helsinki Bizottsággal és a mindenkori emberi jogokért és humanitárius ügyekért felelős amerikai külügyminiszter-helyettessel történő egyeztetések is hozzájárultak ahhoz, hogy az emberi jogok érvényesülésének általánosabb kérdései mellett a magyar kisebbség ügye is egyre fontosabb szerepet játsszon az amerikai–román kapcsolatok alakulásában.

Jimmy Carter elnöksége tette lehetővé azt, hogy a magyar kisebbség sorsa több szempontból fókuszba kerüljön, mivel ekkor jött létre az az emberi jogi intézményrendszer, amelyben az ügyet az emberi jogi és kisebbségvédő szervezetek fel tudták vetni.

Ennek köszönhetően az 1980-ban Madridban rendezett helsinki utókonferencián fordult elő először, hogy az amerikai delegáció a magyar kisebbséggel kapcsolatban hivatalos nyilatkozatot tett.

Az 1980-as évek elejétől pedig az amerikai külügyminisztérium és a Fehér Ház már fokozottabb aggodalommal figyelte az egyre romló romániai emberi jogi helyzetet: bár a Carter-adminisztráció külpolitikája karolta fel az emberi jogok ügyét, valódi áttörést a Ceaușescu-rendszerhez való viszonyban a republikánus párti Ronald Reagan 1981 és 1989 közötti elnöksége hozott.

A romániai emberi jogi helyzet ekkori monitorozásában pedig az Erdélyi Magyar Hírügynökség – ez a CHRR közreműködésével és finanszírozásával 1983-ban Budapesten létrehozott, az Ellenpontok szamizdat folyóirat egyik Romániából disszidált szerkesztője, Ara-Kovács Attila által szerkesztett transznacionális hírszolgálat – jutott kulcsszerephez.

Miután a csehszlovákiai ellenzéki politikust, Duray Miklóst Kutyaszorítóban című kötetének New York-i megjelenését követően 1983-ban immár másodjára is letartóztatták, a CHRR felvállalta a csehszlovákiai magyarok érdekképviseletét is, és 1984-ben átnevezte magát Hungarian Human Rights Foundation-re (Magyar Emberi Jogok Alapítvány, HHRF). Bár a HHRF csupán kis összegű adományokból és fél tucat önkéntes munkájából tartotta fenn magát, 1985-ben jelentős sikereket könyvelhetett el. Egy másik kisebbségvédelmi csoport, a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya (National Committee of Hungarians from Czechoslovakia) mellett a HHRF is hozzájárult egy, a szlovákiai magyar kisebbséget érintő oktatás eltörlését célzó új oktatási törvényjavaslat megszavaztatásának visszavonásához. Duray bírósági tárgyalásán, a HHRF összeköttetéseinek köszönhetően, az USA hivatalos megfigyelője is részt vett. Ezenkívül szintén a szervezet közbenjárására, számos kongresszusi képviselő (és köztük kiemelt módon a Magyarországon született holokauszt-túlélő Tom Lantos), valamint az amerikai Helsinki Bizottság is lépéseket tett Duray érdekében. Duray szabadon bocsátásával párhuzamosan a HHRF az 1985-ben Ottawában rendezett emberi jogi témájú helsinki utókonferencián a romániai és szlovákiai magyarokat ért jogsértések ellen szervezett tüntetést.

Az 1976-os New York-i tüntetés – Fotó: Brian Alpert / Keystone / Forrás: Muzeul de fotografie
Az 1976-os New York-i tüntetés – Fotó: Brian Alpert / Keystone / Forrás: Muzeul de fotografie

A HHRF ugyanebben az évben könyvelt el komolyabb áttörést a romániai magyarok jogainak képviseletében is: tagjai a kulturális témában rendezett helsinki utókonferencián, a Budapesti Kulturális Fórum mellett rendezett alternatív fórumon lehetővé tették, hogy az amerikai delegáció közelebbről is információkat szerezhessen a romániai magyarok helyzetéről. Ennek köszönhetően a Romániáról szóló, emberi jogi gyakorlatokkal kapcsolatos éves országjelentésében az amerikai külügyminisztérium először említette meg a magyar kisebbség ügyét. Mindez egybeesett azzal, hogy a neoprotestáns felekezetekhez tartozó román állampolgárok vallási üldöztetése is egyre nagyobb figyelmet kapott. Az erről szóló hírek három amerikai kongresszusi képviselő szintén 1985-ben tett tényfeltáró romániai útja nyomán váltak nyilvánossá. Ahogy pedig a Ceauşescu-rendszer korábbi nyitottságát feladva a szinte autark nemzeti kommunizmus útjára igyekezett átváltani, csökkent az amerikai üzleti körök Romániába irányuló befektetési hajlandósága is.

1987-ben a Kongresszus Románia szempontjából negatívan módosította a legnagyobb vámkedvezmény státusz feltételeit, amiben a magyar diaszpóraszervezetek – különösen a HHRF – is jelentős szerepet játszottak. Ezzel párhuzamosan a rendszerváltozás előtti években már a magyar kormány is egyre nyíltabban felvállalta a határon túli magyarok ügyét. Az MSZMP Külügyi Bizottságának elnöke, Szűrös Mátyás 1988-ban egy interjúban kijelentette, hogy a határon túli magyarok is a magyar nemzet részét képezik. Ezt munkatársai, Tabajdi Csaba és Szokai Imre fejtették ki részletesebben: érvelésük szerint a határon túli magyarokkal kapcsolatos kérdések a szomszédsági kapcsolatok megkerülhetetlen részét képezik. Ezek az ún. magyarságpolitika rendszerváltás utáni intézményesítése felé tett korai lépéseknek tekinthetők.

A magyar kormány határozottabb kiállása ellenére a román rezsim azonban korántsem vált mérsékeltebbé. Sőt a magyar közösség egyik legsúlyosabb sérelme, a falurombolás is egyre nagyobb méreteket öltött, ami ellen a magyar diaszpóraszervezetek nemzetközi tiltakozást szerveztek, és amellyel kapcsolatban a HHRF közbenjárásának köszönhetően az ENSZ Genfben ülésező Emberi Jogok Bizottsága is vizsgálatot indított.

Az emberi jogokra alapozott kisebbségvédelem transznacionális csatornáit a magyar diaszpóra tagjai 1976-ot követően egyre hatékonyabban voltak képesek használni, és különösen Washingtonon keresztül fontos eredményekhez járultak hozzá.

Az 1989. decemberi romániai forradalommal a romániai magyarok elnyomásának legakutabb fázisa hirtelen véget ért. A nyugati diaszpóraszervezetek (és ekkor már a magyar kormány is) a Slobodan Milošević szerb elnök által megcsorbított Vajdasági Autonóm Tartományban élő magyarok súlyosbodó problémáinak képviseletét épp ekkoriban voltak kénytelenek intenzívebb módon felvállalni.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!