Az Osztrák–Magyar Monarchia hadüzenetével kitör a Nagy Háború. Magyarország az első globális konfliktusban

Az első világháború nem az emberiség történetének első, több kontinensre kiterjedő konfliktusa volt, de az első olyan nagyszabású összecsapás, amelyre már egy globalizált világban került sor. A háborúban az Európán kívüli területek már nemcsak a nagy birodalmak részeként, hanem önálló, aktív szereplőként vettek részt. Japán, az első modern ázsiai nagyhatalom már 1914-ben belépett az antant mellett a háborúba, és 1918-ra a legtöbb Európán kívüli független állam felsorakozott a Központi Hatalmak ellen. Közülük a legjelentősebb szerepe a világ új vezető erejévé váló Amerikai Egyesült Államoknak volt.

Az első világháborúban való részvétel különösen fontos volt az előző évtizedekben autonómmá vált brit gyarmatok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland számára, amelyek ekkor léptek ki a világpolitika színpadára. Katonáik európai hadszíntéren vívott ütközetei (Vimy Ridge, Gallipoli) kultikus jelentőségűvé váltak, hamar beépülve nemzeti mitológiájukba.

A nagy háború globális jellegét az emberek és eszmék világméretű gyors mozgásán keresztül ugyanúgy megragadhatjuk, mint azon, ahogy a távoli harcterek eseményei közvetlen hatást gyakoroltak a magyar társadalomra. 1914 és 1918 között nemcsak európaiak harcoltak a gyarmatokon, de milliós számban érkeztek az öreg kontinensre amerikai, arab, ausztrál, fekete-afrikai és indiai katonák is.

A brit és az amerikai haderőben a színes bőrű legénységet az európai hadszíntéren csak közvetlenül a front mögött, segédcsapatokként használták, a francia hadsereg azonban az első vonalakban is bevetette ezeket a katonákat. Utóbbiak közül több ezren Magyarországra is eljutottak: az 1918 végétől Szeged környékén állomásozó francia balkáni haderőben nagy számban szolgált fekete-afrikai és marokkói arab legénység. Jelenlétük igen komoly hatással volt a magyar közvéleményre. A Tanácsköztársaság arab nyelvű röplapokkal próbálta meggyőzni őket a proletárdiktatúrához való csatlakozásról, Prónay Pál fehér különítményes tisztjei pedig átvették „törzsi” táncaikat, amelyeket beépítettek saját rituáléikba.

A nagyszabású népmozgásban azonban korántsem csak a katonák, hanem a polgári lakosság is komolyan érintett volt. A harcok, majd a későbbi határváltoztatások nyomán több millió embernek kellett elhagynia az otthonát. Az első menekülthullám 1914-ben az orosz előrenyomulás hatására kezdődött Galíciában és Kelet-Poroszországban, bár a migráció igazán tömegessé majd csak a háború utáni békeszerződéseket követően vált. Az 1923-as görög–török lakosságcsere évszázados közösségeket bomlasztott fel Kis-Ázsiában, míg az orosz polgárháború alatt és után százezres nagyságrendben hagyták el az emberek az egykori cári birodalom területét.

Ebbe a globális menekülthullámba illeszthető bele a székelyföldi magyarok tömeges exodusa az 1916-os román támadás után, majd a trianoni döntés nyomán Magyarországra érkező 400–420 000 magyar menekült is.

1914 és 1918 között nemcsak afrikai katonák kerültek Magyarországra, de az osztrák–magyar csapatok is eljutottak távoli kontinensekre. 1914 július végén a kínai Tiencsin (Tianjin) osztrák–magyar koncessziója védelmében Kelet-Ázsiában tartózkodott a császári és királyi haditengerészet Kaiserin Elisabeth nevű cirkálója, amely a háború kitörésének hírére csatlakozott a városban állomásozó német egységekhez. Látva a japán flotta elsöprő fölényét, a hajót a fegyverzet leszerelése után a legénysége elsüllyesztette. A tisztek és a legénység ezután részt vettek a város szárazföldi csapatokkal szembeni védelmében. A német és osztrák–magyar egységek rövid, de véres harcok után végül 1914. november 7-én tették le a fegyvert. Az összecsapásokban a hajó legénységéből összesen 10 fő esett el. Az ekkor japán fogságba került 56 magyar tengerész és két tiszt végül 1920-ban tért vissza Magyarországra.

A másik Európán kívül bevetett osztrák–magyar különítmény az oszmán csapatokkal együtt harcolt Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten. A monarchia 1916 elején két tüzérosztagból álló kontingenst küldött török szövetségesei megsegítésére. Közülük az egyikben főleg a budapesti és a kassai hadkiegészítési körzetből sorozott katonák szolgáltak. Az osztrák–magyar csapatok 1916 tavaszán érkeztek meg Isztambulba, ahol fogadásuk komoly propagandaeseménynek számított. A monarchia csapatait először a Szuezi-csatornát védő brit csapatok ellen indított sikertelen 1916. augusztusi palesztinai offenzívában vetették be. Az osztrák–magyar tüzérek bő fél évvel később, 1917 márciusában és áprilisában kivették a részüket a Gáza fennsík közelében végrehajtott brit ellentámadás megállításában; a monarchia katonái ekkor találkoztak először nagyobb számban ellenséges harckocsikkal. Az osztrák–magyar csapatok a hátralévő mintegy másfél évben aktívan részt vettek az oszmán hadsereg egyre sikertelenebb védekező harcaiban is. A háború végén északi irányba vonultak vissza, és felszerelésüket hátrahagyva 1919 januárjában Isztambulon és Trieszten keresztül tértek vissza Magyarországra.

Az Osztrák–Magyar Monarchia katonáinak többsége azonban nem fegyverrel a kezében, hanem hadifogolyként került el távoli kontinensekre. Az Oroszországgal szemben vívott háború során például összesen 1 673 000 osztrák–magyar katona esett fogságba. A cári birodalom egyáltalán nem volt felkészülve a hadifoglyok ellátására, ennek következtében minél több embert igyekeztek keletre, Szibériába és Belső-Ázsiába, a kiürült orosz katonavárosokba irányítani. Az orosz hatóságok a hágai hadijogi egyezményt csak részben tartották be, a katonák ellátása ugyanis hagyott kívánnivalót maga után, sokuknak ráadásul szélsőséges időjárási viszonyok között kellett igen kemény fizikai munkát végeznie.

A hadifoglyok helyzete 1917-ben vált igazán válságossá, amikor a februári forradalmat követően a közellátás, így a hadifoglyok élelmezése is szinte teljesen összeomlott. A lakosság és a visszatérő katonák ráadásul sok helyen az idegenek ellen fordultak, mert úgy gondolták, hogy utóbbiak elveszik tőlük az amúgy is szűkös munkalehetőséget. A bolsevik forradalmat, majd a breszt-litovszki békét követően a hadifogolytáborokat felszámolták, és megkezdték az emberek hazaszállítását.

A háború vége előtt az egykori osztrák–magyar katonák közül összesen 680 000-en tértek vissza a Monarchiába.

A következő években folyamatosan érkeztek keletről haza katonák, sokan azonban az 1920-as évek elejéig a polgárháborús Oroszországban ragadtak. Többségük a legrövidebb utat választotta a hazatérésre, azonban kisebb csoportjuk Vlagyivosztok felé indult, és az ottani magyar vöröskeresztes misszió segítségével érkezett haza. A magyar hadifoglyok egy jelentős csoportja azonban még a háború alatt beállt a szerveződő Vörös Hadseregbe. Többségüket nem az ideológiai meggyőződés, hanem elsősorban az éhezés és az ellenséges helyi lakosságtól való félelem motiválta. A másik oldalt nem is nagyon választhatták, mert a fehérek nem ismerték el a breszt-litovszki békét, így a magyarokra továbbra is hadifogolyként tekintettek, és újra az ellátatlan táborokba akarták őket visszaküldeni.

A magyar katonák nemcsak a harcokban, hanem a cári család kivégzésében is fontos szerepet játszottak: a tizenegy fős kivégzőosztagból hat vagy hét személy magyar származású volt.

A később meghatározó hazai kommunista politikusok egy jelentős része is hadifogolyként került kapcsolatba a kommunista mozgalommal. Kun Béla és Szamuely Tibor, a Tanácsköztársaság vezetői, valamint Nagy Imre, az 1956-os forradalom miniszterelnöke is egykori hadifogolyból lett a Vörös Hadsereg katonája. Hozzájuk hasonlóan a meghatározó európai kommunista politikusok egy jelentős része (például a későbbi jugoszláv diktátor, Josip Broz Tito) is polgárháborús veterán volt.

Az osztrák–magyar katonák nem csak orosz hadifogolytáborokba kerültek. Második legnagyobb csoportjuk, mintegy 400 000 fő az olasz fronton esett fogságba. Az ő sorsuk jóval kedvezőbb volt, mint oroszországi bajtársaiké. Az olaszok a tiszteket általában elhagyott kolostorokban, várakban és kaszárnyákban helyezték el, míg a legénység barakktáborokba került, ahol viszonylag kedvező ellátásban volt részük. A Szerbiában fogságba esett magyar hadifoglyok egy része is Olaszországba került, kisebb csoportjukat Franciaországba szállították, ahol lőszer- és mérgesgáz-gyárakban, valamint a mezőgazdaságban alkalmazták őket. A Palesztinában brit fogságba esett osztrák–magyar katonák egy részét pedig egyenesen szigetországi táborokba szállították.

Az első világháború alatt nemcsak a fogságba esett magyar katonák jutottak el a világ távoli pontjaira, hanem nagy számban kerültek Magyarországra külföldi hadifoglyok is. 1918 elején több mint 1,3 millióan éltek közülük az Osztrák–Magyar Monarchia területén; legnagyobb részük (72%) korábban az orosz haderőben szolgált.

Magyarországon a hadifoglyok többsége, több mint 291 000 fő, a mezőgazdaságban dolgozott. Munkaerejükre igen nagy szükség volt a besorozott parasztkatonák pótlására.

A hadifoglyokat olyan óriási táborokban szállásolták el, mint a Vas megyei ostffyasszonyfai, ahol 1915 és 1918 között összesen nagyjából 100 000 ember fordult meg. Általában kisebb csoportokban, munkásosztagokban küldték ki őket dolgozni a környező településekre. Többségük a fizetés és a jobb élelmezés miatt vállalta a munkát. Bár a hadifoglyok és a polgári lakosság között akadtak konfliktusok, e sajátos együttélés általában viszonylag harmonikusnak volt mondható. A mezőgazdaságban nem nélkülözhették a munkaerejüket, és az évek alatt sokan gyakorlatilag a helyi közösség tagjává váltak. Főleg az orosz és az olasz katonák örvendtek nagy megbecsülésnek, előbbieket a sajtóban például különösen szorgalmasnak és megbízhatónak ábrázolták.

Az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki békeszerződés után aztán lassan megindult az orosz katonák hazaszállítása. Bécs ugyan megpróbálta halogatni a folyamatot, mert a munkaerő kiesésében a hadigazdaság működésére leselkedő veszélyt láttak, de az orosz hadifoglyok egy része ekkor már eleve megtagadta a munkát. A hadifoglyok elhelyezésének és hazaszállításának problémája a háború végével nem szűnt meg, sőt egészen az 1920-as évek közepéig a diplomáciai kapcsolatok egyik fontos témája maradt.

Az első világháborút azonban nem csak az emberek korábban példátlan intenzitású mozgása miatt tekinthetjük globális konfliktusnak. Az alfabetizáció elterjedése, a távíró és telefon feltalálása nyomán az eszmék és ideológiák is minden korábbinál gyorsabban jutottak el a lakosság széles rétegeihez. Ráadásul ezek immár nemcsak Európában, hanem Afrikában és Ázsiában is szinte azonnal kifejtették hatásukat.

Az első világháború éveinek két legnagyobb hatású új eszméje a nemzeti önrendelkezés és a bolsevik típusú kommunizmus volt. Woodrow Wilson 14 pontja nemcsak a Monarchia felbomlását szükségesnek látó cseh-szlovák, román és szerb nacionalizmus számára biztosított erős legitimációt, hanem az arab, kínai, indiai és vietnami függetlenségért küzdő szervezetek ideológiájának is az alapját adta.

A bolsevikok 1917. októberi hatalomátvétele hasonlóan nagy nemzetközi hatást gyakorolt, mint Wilson elnök elképzelései. Az orosz forradalmat követően Európában, Amerikában és Ázsiában mindenütt megerősödtek a gyakran egymástól is nagyon különböző kommunista mozgalmak. Ezzel párhuzamosan jelent meg a „vörös veszedelemtől” való általános rettegés is, amely komoly legitimációs alapul szolgált a legtöbb szélsőjobboldali csoport számára – és tette kommunizmus és antikommunizmus éles küzdelmét a huszadik századi globális történelem egyik kulcskérdésévé.

Az első világháborút az eddig felsoroltak mellett azért is tekinthetjük az első igazán globális konfliktusnak, mert a távoli hadszínterek eseményei sokszor igen közvetlen hatást gyakoroltak az emberek hétköznapi világára. A magyar lakosság életkörülményeit például sok szempontból jobban meghatározta az Atlanti-óceánon vívott háború, mint az orosz fronton történt kisebb összecsapások.

Az első világháború alapélménye a magyar – és egyben a közép-európai – civilek számára ugyanis a súlyos áruhiány volt. A 19. század végére kialakult globális kereskedelmi láncok, amelyekbe ez a térség is szorosan integrálódott, Nagy-Britannia hadba lépését követően szinte azonnal szétszakadtak.

A brit flotta, amely ekkor már majdnem száz éve egyeduralkodónak számított a világ óceánjain, ugyanis szinte azonnal blokád alá vonta a Központi Hatalmak kikötőit. A brit kormány erőfölényét kihasználva ráadásul nyomást tudott gyakorolni a semleges államokra is: ellenőrizték hajóikat és elkobozták a katonailag fontosnak tartott árukat, erősen korlátozva a kereskedelmi forgalmukat. A Központi Hatalmak ráadásul éppen azokkal az országokkal (Szerbia, Oroszország, később Románia) kerültek háborúba, ahonnan békeidőben élelmiszert szereztek be. A parasztság és a teherhordó állatok behívása miatt pedig a saját áru- és élelmiszer-termelő kapacitásuk is jelentősen visszaesett.

Az ellátási problémák már 1915-re olyan súlyossá váltak, hogy a Központi Hatalmak országaiban jegyrendszert kellett bevezetni. Az Osztrák–Magyar Monarchia élelmiszerek tekintetében ugyan önellátóbb volt, mint Németország, azonban a birodalmon belül igen komoly regionális különbségek alakultak ki. Az alpesi és a cseh tartományok jelentős behozatalra szorultak, míg a keleti területek, köztük Magyarország is, mezőgazdasági exportőrnek számítottak. Mindez pedig hamar komoly feszültségek forrásává vált.

Galícia orosz megszállását követően a nyugati tartományok ellátásának feladata fokozott mértékben hárult volna Magyarországra. Budapest azonban alapvetően a saját lakosságának szempontjait tartotta szem előtt, amely nagyon hamar ellenérzést váltott ki az osztrák tartományokban. A birodalmi politikai elit és a lakosság egy jelentős része az egész háború során a magyarokat hibáztatta az általános éhínség miatt. Ausztria függő helyzete ráadásul 1918-cal sem szűnt meg; Bécs városa az 1920-as évek elejéig még rá volt szorulva a Magyarországról érkező élelmiszerszállítmányokra. Ennek pedig komoly külpolitikai következményei is voltak, a soproni népszavazást megelőző diplomáciai manőverekre sem kerülhetett volna sor, ha a mindenkori budapesti kormányok nem rendelkeznek ilyen jelentős zsarolási potenciállal.

Az ellátási válság nemcsak a tartományok, hanem az egyes társadalmi rétegek közötti erőviszonyokat is megváltoztatta.

A gyárakban a fronton harcoló férfiak helyét nők vették át. A hátországban a nemi szerepek jelentősen átalakultak, bár a háború után ezt sok helyen visszarendeződés követte.

A munkásnők nagyobb része például 1918 után otthagyta a gyáripart. Az önellátó parasztság is kedvezőbb helyzetbe került a városlakókkal szemben. Mivel az állami elosztás elsősorban a hadsereg igényeit próbálta kielégíteni, a katonák, illetve a haditermelésben részt vevő ipari munkások juthattak hozzá a legtöbb élelmiszerhez.

Mindez jelentősen rontotta a középosztály, az állami alkalmazottak és a tisztviselők helyzetét. Fizetésük elértéktelenedett, egyre nehezebben tudták beszerezni az élethez és a státuszuk fenntartásához szükséges javakat. Ezek a bizonytalan, pozíciójukat féltő emberek 1918-ra pedig sok helyen a radikális – szélsőbaloldali és szélsőjobboldali – ideológiák vonzásába kerültek. A blokád és a nemzetközi kereskedelmi útvonalak összeomlása így közvetlen módon hozzájárult a radikális politikai eszmék térhódításához mind Magyarországon, mind az egész térségben.

Amint a fenti példák mutatják, az első világháború valóban globális konfliktus volt, amelynek lokális következményei is sokszor csak ebből a szempontból érthetőek. A magyar hadifoglyok odisszeája, a nemzeti önrendelkezésre hivatkozó nemzeti mozgalmak, a határon túli menekültek sorsa mind egy nagyobb globális jelenség részei voltak. Ugyanez igaz a Tanácsköztársaságra, majd az ellenforradalmi rendszerre és az ezeket kísérő vörös-, majd fehérterrorra is. A térségben az állam mindenhatóságát hirdető, a két világháború között uralkodóvá váló szélsőséges politikai mozgalmak megerősödése sem lett volna elképzelhető a globális kereskedelem összeroppanása miatt kialakult élelmezési válság nélkül. Ezeknek a radikális politikai ideológiáknak a megerősödése pedig már egyenes úton vezettek a modern kor második, még sokkal véresebb globális háborújához: a második világháborúhoz.

E cikk eredetileg a Laczó Ferenc és Varga Bálint által szerkesztett és a Corvina kiadó által megjelentett Magyarország globális története, 1868-2022 című kötetben látott napvilágot. A Magyarország globális története folytatása az idén kerül kiadásra.