A globális irodalmi kánon kérdései a modern kori Magyarországon és Szerb Antal világirodalom-története

Ritka az olyan világirodalom-történeti összefoglaló, amely ne hivatkozna kiindulási alapként Johann Wolfgang von Goethére, a világirodalom (Weltliteratur) koncepciójának megalkotójára. Szerb Antal is így jár el világirodalom-történetének bevezetőjében, az alábbi mondatot idézve Goethe Johann Peter Eckermann-nal folytatott 1827-es beszélgetéseiből: „A nemzeti irodalom most nem mond sokat, most a világirodalom korszaka van soron, és mindenkinek az irányban kell hatnia, hogy ez a korszak minél előbb bekövetkezzék”.

Szerb ebből az idézetből rekonstruálja a goethe-i koncepciót, amely szerint a világirodalom nem a világon megszülető összes irodalmi szöveget foglalja magában, hanem azokat a legnagyobb műveket, amelyek „értékük vagy hatásuk révén […] minden művelt nemzet számára mondtak valamit”. Ebből pedig az következik, folytatja Szerb, hogy a világirodalmat szükségszerűen a nagy európai nyelvek irodalmai alkotják, mert ezekhez lehet minden művelt nemzetnek hozzáférése. Azt is leszögezi, hogy a keleti irodalmak nem képezhetik munkája tárgyát, mert azok „a nyugati kultúrkör irodalmára semmi befolyással nem voltak, nem léptek be a világirodalomba”.

Szerb gondolatmenetének szembetűnő sajátossága, hogy a Goethe-idézet, amelyre szó szerint hivatkozik, valójában egyáltalán nem alapozza meg további fejtegetéseit. Sőt ha szemügyre vesszük az Eckermann-nal folytatott beszélgetések fent idézett helyét, kiderül, hogy ott a világirodalom fogalma éppen egy kínai regény kapcsán kerül elő, amelyről Goethe azt állapítja meg, hogy nem is hat olyan idegennek, mint gondolnánk, mert benne „az emberek csaknem ugyanúgy gondolkoznak, cselekszenek és éreznek, mint mi, és igen hamar magunkfajtájúaknak érezzük őket”.

Mindazonáltal Szerb nem önkényesen tulajdonította Goethének a világirodalom európai irodalomra korlátozódó értelmezését: a német költő világirodalomról szóló, az életműben elszórtan felbukkanó fejtegetéseiből valóban összeállítható ilyen jellegű koncepció is. Mindez jól szemlélteti, hogy a világirodalom szó már történetének kezdeti szakaszában képlékeny terminus volt. Amikor a magyar nyelvű irodalmi gondolkodás a 19–20. században Goethe Weltliteratur-fogalmára támaszkodik, nem egységes hagyományt követ: e hivatkozás egyaránt megengedi a világirodalom európai remekművekkel való azonosítását, illetve az irodalom globális, egyetemes keretben való szemléletét.

A magyar irodalom alakulását jellemzően az európai minták átvétele szabta meg, s történetében hangsúlyos helyet foglal el a kulturálisan fejlettebbnek tekintett európai centrumhoz való felzárkózás igénye.

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy amikor a nyugati irodalmak figyelme a keleti kultúrák felé fordul, az a magyar irodalomra is hatást gyakorol. Példaként említhetjük a kínai Dalok könyve (Si king) hagyományozódásának útját: a versgyűjteményt a 18. században fordították latinra, a 19. században pedig angol és német nyelven is megjelent. Amikor Csokonai Vitéz Mihály 1800 körül Az ázsiai költészetről című szövegében megemlíti a Dalok könyvét, William Jones brit filológus 1777-es latin nyelvű munkájából tájékozódik; a 19. század második felében Székely József, Bródy Zsigmond és Greguss Ágost kínai versfordításai egy 1853-ban megjelent, keleti versek német fordításait tartalmazó gyűjteményes kötet (Der poetische Orient) alapján készültek; Arany János pedig George Carter Stent angol nyelvű folyóiratközléséből fordított kínai verseket az 1870-es években.

A nyugati hatásra megjelenő orientalista érdeklődés egyes magyar szerzőknél érdekes szemponttal egészül ki. A 19. századi magyar irodalmi és közélet mára kevésbé ismert alakja, a népies költőként és országgyűlési képviselőként egyaránt tevékenykedő Szelestey László például Ázsia-kultuszt hirdet az általa alapított, 1857 és 1859 között megjelenő Szépirodalmi Közlönyben, azzal a céllal, hogy a magyar irodalmat visszavezesse vélt keleti hagyományaihoz, ősi eredetéhez. Ugyanez a gondolat felbukkan jóval később, 1937-ben is, amikor az irodalomtörténész és orientalista Ágner Lajos a Száz kínai vers című kötet előszavában arról számol be, hogy a régi kínai dalok fordítása közben sokszor érezte úgy, mintha „az ó-ázsiai magyarság ősi, ázsiai rokonlelke visszhangoznék” belőlük.

Az ázsiai irodalom iránti érdeklődés transznacionális jelensége mögött tehát olykor mélyen nacionális elköteleződés húzódik.

A magyar nyelvű világirodalmi gondolkodás egyik első állomása Erdélyi János 1868-ban kiadott Egyetemes irodalomtörténete. Erdélyi jelentős szerepet vállalt a 19. században intézményesülő magyar irodalmi élet alakításában: a Kisfaludy Társaság tagjaként a népköltészeti mozgalom elindítója volt, esztétikai és bölcsészeti dolgozatai pedig fontos forrásai a 19. század irodalomszemléletének. Munkája az első magyar nyelvű világirodalom-történeti összefoglaló lett volna, amelyből a szerző halála miatt végül csak a bevezető fejezetek, valamint az ókori irodalom történetét tárgyaló részek készültek el. A mű koncepciója azonban ennyiből is kirajzolódik: Erdélyi a görög és római irodalom tárgyalása előtt külön és részletesen értekezik a kínai, az indiai, az egyiptomi, a perzsa, az arab és a török irodalomról; címéhez híven valóban egyetemes képet nyújt.

A 19. század második feléből mindenképp megemlítendő a kolozsvári egyetem két tanára, Meltzl Hugó és Brassai Sámuel szerkesztésében 1877 és 1888 között Kolozsváron megjelenő Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok című folyóirat is. Az összehasonlító irodalomtudomány a korszak egyik új tudományága volt, amely az egyes nemzeti irodalmak jelenségeinek összevetését tűzte ki célul, hasonlóságok és különbségek után kutatva. A Meltzl és Brassai által alapított Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok kiváltképp jelentős: a világ legelső összehasonlító irodalomtudományi szakfolyóirata volt. Meltzl a többnyelvű kiadvány egyik programadó cikkében megfogalmazza, hogy céljuk „a fordítás művészetének és a goethei Weltliteraturnak” szentelni magukat, mert csak ezzel a szemlélettel kerülhető el, hogy az irodalomtudomány az egyes nemzetek szolgálójává váljon – saját korában Meltzl ugyanis ezt az (általa károsnak tartott) irányt érzékelte. Erdélyihez hasonlóan Meltzl is tágan érti a goethe-i Weltliteratur fogalmát és határozottan törekszik a globalitásra: japán, kínai, perzsa, sőt eszkimó irodalmi hírek is feltűnnek a lapban.

Az első igazán nagyszabású világirodalom-történeti munka már a 20. század terméke. 1903 és 1911 között jelent meg az Egyetemes irodalomtörténet című négykötetes sorozat, több szaktudós közreműködésével, az irodalomtörténész és egyetemi tanár Heinrich Gusztáv szerkesztésében, aki az első kötet megjelenésekor a budapesti egyetem bölcseleti karának rektora is volt. A tárgyát globálisan megközelítő kiadvány készítői szemmel láthatóan arra törekedtek, hogy a világ legtöbb népének irodalmáról rendszerezzenek minden ismeretet, amit a tudomány mindaddig összegyűjtött róluk. A vállalkozás teljes mértékben független Goethétől és a világirodalom fogalmától: leginkább a magyar nyelvű irodalomtörténet-írás (pozitivista) tudománnyá válásának reprezentatív dokumentumaként értelmezhető. A kiadvány azonban valószínűleg nagy szerepet játszott abban, hogy a későbbi, az 1930-as évektől megszülető világirodalmi szintézisek szűkebb világirodalom-fogalmat keressenek maguknak, s (Goethére egyoldalúan hivatkozva) figyelmen kívül hagyják az európai kultúrán kívüli irodalmakat.

Babits Mihály 1934-ben megjelenő Az európai irodalom története című műve bevezetésében Nem ahogy ma szokás alcím alatt fejti ki, hogy ő a világirodalmat nem hajlandó úgy érteni, ahogyan kora irodalomszemlélete, ahol a fogalom gyűjtőnévvé válik, és „a világirodalom-történet lapjai keleti és egzotikus literatúrák ismertetésével telnek, melyeknek egymáshoz és a mienkhez úgyszólván semmi kapcsolatuk”.

Hasonló irányú kritikát fogalmaz meg munkájában a máig legnépszerűbb világirodalom-történetet jegyző Szerb Antal is, amikor elhatárolja magát azoktól a magyar tudósoktól, akik a világirodalom fogalmánál szívesebben használják az egyetemes irodalom kifejezést, amelyen – állítása szerint – a nemzeti irodalmak összességét értik.

Babits és Szerb más tekintetben is egymással harmonizáló meggyőződéseket hangoztat: a világirodalmat mindketten nemzetek feletti irodalomként értik, amely minden közösséghez egyformán szól, s amelyben a kiemelkedő jelentőségű művek kapnak helyet, hangsúlyozottan európai szemléletben.

Ehhez a hagyományhoz csatlakozik az az 1944-ben megjelenő, szintén A világirodalom története címet viselő többszerzős összefoglaló munka is, amelynek bevezető, Világirodalom és nemzeti irodalom című tanulmányát a kötet szerkesztője, az irodalomtörténész és nyelvész Zolnai Béla jegyzi. Zolnai (aki mellesleg baráti viszonyban volt Szerb Antallal) úgy látja, hogy a világ szellemi súlypontja 1943-ban még mindig Európa; a keleti irodalmakat „rejtélyes írással elzárt”, az európai ember számára „lelki beleéléssel megközelíthetetlen világ”-ként írja le. Zolnai nem kizárólag a kontinens irodalmát jellemzi európai irodalomként (Babits vagy Szerb sem így járt el), hanem beleérti például az európai gyökerekből fakadó amerikai irodalmat is. Az Eurázsia földrajzi fogalom mintájára az irodalom területére az „Euramerika” kifejezést javasolja: „a mai irodalomnéző inkább Euramerika névvel nevezhetné azt a szellemi világrészt, amely az emberiség kultúráját 1943-ban dominálja”.

Szintén Európa-centrikus felfogást képvisel Turóczi-Trostler József, a 20. század első felének egyik legjelentősebb magyar irodalomtörténésze, akinek fő szakterülete a német irodalom, illetve a német és a magyar irodalomtörténet összehasonlító vizsgálata volt. Noha önálló világirodalom-történetet nem jegyez, A magyar irodalom európaizálódása című 1946-os akadémiai székfoglalója alapján (amelyben leszögezi például, hogy „csak az európai embernek van történeti tudata és múltszemlélete, ennélfogva igazi története”) könnyen kitalálhatjuk, milyen módszertant választott volna. 1961-ben megjelent Magyar irodalom/ Világirodalom című kétkötetes tanulmánygyűjteményének bevezetésében pedig azt teszi egyértelművé, hogy Goethe világirodalom-fogalmát ő is európai keretben érti:

„az európai irodalmak közösségé”-ről úgy nyilatkozik, hogy annak „Goethe óta világirodalom a neve”.

A világirodalom 19. századi fogalmának a 20. század első felében végbemenő szűkülésére többféle magyarázatot is találhatunk. Az okok között szerepelhet a második világháború körüli évek történelmi kontextusa: mind Babitsnál, mind Szerbnél fontos szempont volt, hogy európai irodalomtörténeteikkel a széttagolt és nemzeti ellentétekkel teli Európa szellemi egysége mellett foglaljanak állást. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tárgyalt szerzők eltérő státuszát és műveik keletkezésének személyes, sokszor esetleges körülményeit sem.

Babits műve például nem szoros értelemben vett irodalomtörténeti szakmunka, sokkal inkább egy költő személyes kánonja; Szerbnél pedig közrejátszhatott a feldolgozott anyag határainak kijelölésében, hogy művét kiadói megrendelésre, pénzkereseti célokból írta, mindössze másfél év alatt. Az esetleges körülmények is teremthetnek persze olyan ideológiát, amely követőkre talál: annyi bizonyos, hogy az 1930-as, 1940-es évek európaiságban gondolkodó világirodalmi szemlélete számos tényező együttállásából fakadt.

A 20. század második felében a Magyarországon kiépülő államszocialista rendszer aztán sajátos kihívás elé állítja ezt a felfogást: a mindaddig mértékadónak tekintett nyugati irodalmak helyébe politikai okokból a Szovjetunió irodalma lép. Az összehasonlító irodalomtudomány ezekben az évtizedekben kiemelt szerepet kap: a kort egyrészt a szovjet irodalomhoz való kapcsolódási törekvések jellemzik, másrészt előtérbe kerül a magyar, valamint a kelet- és közép-európai irodalmak együttes vizsgálata, a „szomszédos népek”-kel való kulturális és politikai összetartozást hangsúlyozva. (Ez utóbbi irány érhető tetten például a Kemény G. Gábor által összeállított, A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből: Válogatás hét évszázad írásaiból című 1962-ben megjelent könyvben.) S egy pillanatra visszatérve Szerb Antalhoz: jól mutatja a rá jellemző Nyugat-központú megközelítés és a későbbi szovjetbarát felfogás különbségét az a mozzanat, hogy a kommunista cenzúra Szerb Magyar irodalomtörténetének bevezetőjéből pontosan azt a részt törölte, amelyben a szerző arról értekezik, hogy

a magyar kultúra akkor született meg, amikor Szent István a kereszténység által Európához csatolta azt, s „a nyugati orientáció szellemi ereje tette úrrá a magyarságot a szomszédok fölött”.

Mindebből az látszik kirajzolódni, hogy a magyar nyelvű irodalmi gondolkodás 19. századi kánonja voltaképpen nem is állt annyira távol mai globális és transznacionális irodalomszemléletünktől; az európaiság eszméjét hirdető, tekintélyként Goethe alakjára támaszkodó felfogás pedig olyan konstrukció, amely csak a 20. század harmincas éveiben bontakozott ki. Természetesen a 19. századi egyetemes gondolkodásmód mögött teljesen más ideológiai háttér húzódott, mint napjaink posztkolonialista, a kisebbségi helyzetű irodalmaknak tudatos figyelmet szentelő világirodalom-felfogása mögött.

Ezzel együtt is fontos figyelmeztetni arra, hogy a magyar világirodalmi gondolkodás nem beszélhető el lineáris, fejlődéselvű történetként, amelyben a magyar irodalom az európaiság szűkös perspektíváját fokozatosan levetkőzve és az idegen kultúrákat lassanként elfogadva ráébred, hogy Európa nem a világ. Sokkal inkább olyan történetről van szó, amelyben a világirodalom kánonja, a történelmi és ideológiai változásoktól sem érintetlenül, folyamatosan újraértelmeződik – hol tágabb, hol szűkebb keretben.