Joel Teitelbaum szatmári rabbi letelepszik New Yorkban. Az ortodox zsidóság kivándorlása

A magyarországi zsidóság újkori történetének meghatározó folyamata – ahogy a diaszpórában másutt és máskor is – a migráció, az országok közötti és országon belüli földrajzi mobilitás. Bár mind a kortárs magyar közvéleményt, mind a történeti kutatást sokkal inkább foglalkoztatta a bevándorlás jelensége (irányai, okai, létszáma), a dualizmus korától kezdődően már a kivándorlás vált demográfiailag jelentősebbé.

A dualizmus időszakában, a 19–20. század fordulóján – főképp az igen szegény északkeleti megyékben – alapvetően a gazdasági nehézségek voltak a kivándorlás indítékai. Ekkoriban 100–120 ezer magyarországi zsidó vándorolt ki, főképp az Egyesült Államokba, ahol elsősorban a könnyűiparban és kiskereskedelemben találtak megélhetést. A két világháború közötti antiszemita légkörben már politikai okok is komoly szerepet játszottak a kivándorlás melletti döntésben.

A trianoni Magyarországról a továbbtanulás lehetőségét szigorúan korlátozó, diszkriminatív numerus clausus-törvény miatt kb. ötezer tehetséges fiatal indult útnak Nyugat-Európa és Észak-Amerika felé. Később többen közülük világhírre tettek szert.

A cionista mozgalom, a Palesztinába való kivándorlás az utódállamok mindegyikében erőteljes volt, Magyarországon azonban csak a 30-as évek végén, a zsidótörvények bevezetésekor erősödött meg. Ekkor is csak néhány ezer fő választotta a közel-keleti irányt, a többség továbbra is az Egyesült Államokba igyekezett. Befogadó országok hiányában tragikusan alacsony – mindössze 5–10 ezer fő közti – volt a háború éveiben sikeresen távozók száma, miközben például az üldözött németországi zsidóknak még sokkal jelentősebb számban sikerült elmenekülnie 1933 után.

A kivándorlás igazi áradata a Vészkorszak után indult meg az életben maradt kisebbség soraiban, és csúcspontját 1947–1949 között érte el. Ezt a hullámot a szovjet érdekszférába került országokban a kommunista hatalomátvétel és Izrael állam megalakulásának időbeni egybeesése is növelte. Ez a rövid időszak az egyetlen, amikor a trianoni Magyarország területéről kivándorlók között is többségbe kerültek az Izraelbe tartók. Az 1956-os forradalom után kivándorló 20–25 ezer zsidó kétharmada ugyanis újfent Észak-Amerika, Ausztrália és NyugatEurópa felé indult.

A legszigorúbban vallásos csoportok részben a fő trendtől eltérően választottak vándorlási célt maguknak, mivel indítékaik is eltérőek voltak. Az 1870-es években például néhány száz fős magyarországi haszid és ultraortodox csoportok telepedtek le a Szentföldön. Fő motivációjuk a vallási parancsolatok maradéktalan betartása volt akkor is, amikor a legteljesebb elkülönülést az óhazában már nem látták megvalósíthatónak az állam oktatási, katonáskodási és egyéb elvárásai miatt. Bár a Szentföldön éltek, a cionista mozgalmat vallási alapon elutasították, és ezen Izrael állam létrejötte után sem változtattak. A leszármazottaik által létrehozott, 1938-ban önállósult Neturei Karta-mozgalom nemcsak ignorálja ma is Izrael államot, de egyes tagjai a palesztinok támogatásával aktívan tesznek is megszüntetéséért.

Hasonlóan a fő trendtől eltérő volt, hogy 1946 őszén, épp amikor a holokauszt-túlélők jelentős része alijázni igyekezett, Joel Teitelbaum szatmári rabbi és híveinek egy kis csoportja Jeruzsálemből New Yorkba telepedett át, hogy ott alakítsanak ki egy elveiknek megfelelő önálló közösséget.

Joel Teitelbaum az eredetileg Máramarossziget központú, de a 19. század végén Máramaros vármegye egészében befolyással bíró haszid dinasztia tehetséges és agilis tagja volt.

A haszid zsidóságban – szemben az ortodox szokásokkal – valóban dinasztikus módon öröklődik egyes községek vezetése, és mivel Máramarosszigetet a bátyja, majd annak fia vitte tovább, ő a régió más rabbiszékeit pályázta meg: Ilosva (Ugocsa megye), Nagykároly, majd 1934–1944 között Szatmárnémeti rabbija volt. Személyes tekintélye és az őt követő, őt a maguk rebbéjének tekintő haszid közösség folyamatosan növekedett. A haszid irányzatokat a rebbe működési helyéről nevezték el, így lettek Joel Teitelbaum követői szatmári haszidok, függetlenül tényleges lakhelyüktől. Követőinek szaporodásában a személyes erények mellett a határváltozások is szerepet játszottak: a Máramarosszigettől elszakított, csehszlovák uralom alá került haszidok az akkor Ilosván élő Joel Teitelbaumhoz pártoltak. Nagykárolyi és szatmárnémeti működése pedig román fennhatóság alatt zajlott, és 1936-ban személyesen is találkozott a szatmárnémetibe látogató II. Károly román királlyal.

Joel Teitelbaum harcot hirdetett a cionizmus, a vallásreformok, a modernizáció és az asszimiláció ellen, egyáltalán minden ellen, ami megítélése szerint nem az autentikus hagyomány része, és a közösséget „tisztátalanná teszi”. Harcos anticionizmusa ellenére életben maradását a Kasztner-vonatként elhíresült „áruért életet” cionista mentőakciónak köszönhette, ily módon került Svájcba, onnan rokonaihoz Jeruzsálembe, majd egy év után, 1946 őszén New Yorkba, pontosabban Brooklyn Williamsburg negyedébe. A szatmári közösség ma is élesen anticionista, mert Joel Teitelbaum úgy tanította, hogy Izrael állam fennállása akadályozza a Messiás eljövetelét.

1948-ban néhány tucat követőjével újjászervezte a szatmári közösséget, amelyhez 1961-ben már 860 családfő tartozott. Ezek kb. fele a holokauszt-túlélő elszármazottak közül került ki, vagyis olyanok közül, akik a háború előtt is a Teitelbaumok követői voltak. A közösség másik fele új csatlakozókból állt, akik magyar zsidó, de nem haszid közegből származtak, illetve olyanokból, akik más haszid irányzatokból érkeztek. A szatmári haszid irányzat mára százezres létszámú, a haszid világ második legnépesebb csoportjává vált: New York mellett a világ számos további pontján – Antwerpen, London, Montreal, Montevideo, Jeruzsálem, Bné Brak (Izrael) – is élnek közösségeik.

Az irányzat mindenütt a megalkuvást nem ismerő Tóra-hűségéről ismert. E csoport tagjai önmagukat tartják az autentikus zsidóság képviselőinek. A lélekszám gyors növekedésének hátterében az igen magas gyerekszám mellett a harcos ideológia áll, ami a közösségben felnövők túlnyomó többségét bent is tartja, és további csatlakozókat is vonz.

Bár új életközegüket modern nagyvárosok adják, a közösség mindenütt egyfajta szigetet, etnikai-kulturális enklávét alkot. Mint más elszármazotti közösségek is, az óhazában elvárt vallásgyakorlatot tekintik mértékadónak. Ezek őrzése és generációs átörökítése általános legitimációs alappá vált; az új életközegben a hátrahagyott otthont teremtik újjá.

Így jött létre a paradoxon, hogy a magyar nyelvi és kulturális integrációtól leginkább elzárkózó zsidó csoportok egyike vált a háború után a sajátos magyar zsidó hagyományok megőrzőjévé. A hagyományokhoz szigorúan ragaszkodó közösség őrzi az óhaza ételeit, sajátos vallási folklórját és nyelvét is: elsődleges nyelvként a jiddist, de bizonyos mértékig a magyart is. New York Williamsburg, Borough Park és Crown Heights haszid negyedeiben még ma is hallani magyar szót.

Miközben a közösségi lét egészét meghatározza a hagyomány láncolatának fenntartása, következő nemzedékekre való átörökítése, az emlékezés kiemelt alkalmait a közösségi élet egykori helyszíneire tett visszalátogatások jelentik. Ezek a zarándoklatok a korábbi rebbék halálozási évfordulója köré szerveződnek, központi elemük a sírlátogatás. A szatmári közösség népes zarándoklata minden évben felkeresi a dinasztiaalapító „csodarabbi”, Mose Teitelbaum sátoraljaújhelyi sírját. Ezek a látogatások akkor is megmaradnak az örökségturizmus keretei között, ha esetenként felújítják az egykori közösségi épületeket – a visszatelepülésre nincs törekvés