Új háborúval fenyeget a Közel-Keleten a példa nélküli iráni támadás

Szombat késő este Irán nagyszabású támadást intézett izraeli katonai célpontok ellen. Vasárnap reggeli adatok szerint 170 drónt, 30 robotrepülőt és 120 ballisztikus rakétát lőttek ki Izrael irányába. Azonban az Izraeli Védelmi Erők (IDF) szerint a kilőtt eszközök 99 százalékát sikerült semlegesíteni, és csak a Negev-sivatagban található Nevatim légi bázisban sikerült kisebb károkat okozni. Személyi sérülést a csapás közvetlenül nem okozott, de az izraeli légvédelem egyik rakétájából lehulló repesz súlyos fejsebet ejtett egy hétéves lányon.

Az iráni támadóeszközök töredéke ért csak célba, legtöbbjük már Izrael határán kívül megsemmisült. A támadás tervét, várható időpontját és volumenét az amerikai hírszerzés – a 2022-es ukrajnai orosz invázióhoz hasonlóan – előre jelezte, ezért Izrael és szövetségesei felkészültek annak semlegesítésére.

A Szíria és Irak légterében járőröző amerikai és brit vadászgépek mellett az Izraellel korrekt, de szívélyesnek a gázai háború elfajulása óta semmiképpen nem nevezhető viszonyt ápoló Jordánia légiereje is tucatjával szedte le a lomha iráni Shahed drónokat; a Földközi-tenger keleti medencéjébe rendelt amerikai hadihajók pedig besegítettek az izraeli légvédelemnek a ballisztikus rakéták és a robotrepülők lelövésébe. A maradék – így is száznál több – támadóeszközt pedig az ilyen esetekre felkészült izraeli légvédelem szedte le.

Mivel az iráni csapást csírájában sikerült elfojtani, csak az izraeli riasztások által érintett körzetek alapján lehet következtetni annak eredeti célpontjaira. A Nevatim légibázis körzete mellett a riasztást kiadták az Izrael által 1967-ben elfoglalt Golán-fennsík területére, a Vörös-tenger egyetlen izraeli kikötőjeként működő – és az Iránnal szövetséges jemeni húszik által rendszeresen támadott – Eilatra, illetve arra a Dimonára, melynek közelében Izrael fő nukleáris kísérleti reaktora működik.

Mi a jelentősége az iráni támadásnak?

Az iráni–izraeli konfliktus több évtizedes történetében Teherán először indított hazai földről Izraelt célzó csapást. Az „Igaz ígéret hadműveletet” Irán több városában az utcákra tódulva ünnepelték, azonban borítékolható, hogy Izrael egy ilyen incidenst nem hagy megtorlás nélkül. Egy Irán és Izrael közti háború a gázainál nagyságrenddel komolyabb és kiterjedtebb konfliktussal fenyeget, mely az orosz–ukrán háborúhoz mérhető globális politikai és gazdasági válsághelyzetet teremtene. Nem csoda, ha az ENSZ főtitkára és más nemzetközi szereplők – az iráni agresszió elítélése mellett – önmérsékletre szólították fel a feleket, az ENSZ Biztonsági Tanácsa pedig vasárnap válságtanácskozást tart.

Az eszkalációs félelmek a támadás precedens nélküli jellege miatt jogosak. Azonban érdemes rögzíteni, hogy több körülmény is arra utal, az iráni támadás erősen szimbolikus jellegű volt:

• Teherán az Axios szerint informális csatornákon előre közölte Washingtonnal, hogy csak „korlátozott” csapást tervez;
• a támadás meglepetésjellegének teljes hiánya és az izraeli légvédelem túlterhelésére alkalmatlan számban és módon bevetett eszközök előrevetítették a kudarcot (azt nyilván Teheránban is tudták, hogy a 2023. október 7-i terrortámadás nyitányaként a Hamász 42 óra alatt 3284 rakétát lőtt ki a Gázai övezetből, de a Vaskupola ezzel a volumennel is megbirkózott);
• Irán a támadás után hangsúlyozta, hogy ezzel – még egyszer: egy semmilyen kárt nem okozó, ámde több száz katonai eszközét felemésztő csapással – részéről lezártnak tekinti a „bosszút”.

A reménykeltő körülmények ellenére azonban garantált egy, az izraeli csapásmérő erőt demonstráló válaszcsapás, ennek helyszínéről és mértékéről viszont nem szivárogtak ki előzetes információk.

Mi váltotta ki az iráni támadást?

Bár a felek megfontolásait nyilván csak nyomokban ismerhetjük, a közvetlen kiváltó ok a damaszkuszi iráni nagykövetség melletti konzulátusi épület elleni izraeli légicsapás volt. 2023. október 7-e után az izraeli légierő fokozta a Szíriában található iráni érdekeltségek elleni légicsapásait, Teheránból érkező szállítmányokat bombázott az aleppói és damaszkuszi reptéren, és két iráni főtisztet is likvidált. Az április 1-i precíziós légicsapás különösen pusztító volt: a Damaszkusz diplomáciai negyedében található, az iráni nagykövetség melletti épületet – iráni közlés szerint – hat darab ötödik generációs F–35-ös vadászbombázó támadta, az irányított bombák több, az épületben tartózkodó iráni tiszttel, köztük a Hezbollah és Irán közti koordinációért felelős Mohamed Reza Zahedi dandártábornokkal – végeztek. A „mártírok” temetése Iránban nagy nyilvánosság előtt zajlott, Ali Hamenei ajatollah, a rezsim legfelsőbb vezetője pedig bosszúval fenyegette meg Izraelt.

Az elmúlt napokban az amerikai hírszerzés több csatornán kiszivárogtatott részleteket a tervezett bosszúról, amivel valószínűleg Teheránra igyekezett nyomást gyakorolni – csakúgy, mint Izrael, mely megtorlással fenyegette meg Iránt egy, az ország területéről Izrael ellen indított támadás esetére.

Az Egyesült Államok azonban az Izrael melletti elkötelezettségének hangsúlyozása mellett nagyon nem szeretne belesodródni egy fegyveres konfliktusba; a washingtoni vezetés amerikai lapoknak kiszivárogtatta, hogy Joe Biden a Benjámin Netanjahuval folytatott telefonbeszélgetésében leszögezte, hogy az USA nem kíván részt venni egy Irán elleni izraeli válaszcsapásban. A Fehér Ház az elmúlt hónapokban többször is látványosan kifejezte bizalmatlanságát az izraeli miniszterelnök iránt a gázai háborút meghatározó, civilek tízezreinek halálát és milliós éhínséget eredményező izraeli stratégia miatt.

A Biden-adminisztrációban – csakúgy, mint az izraeli ellenzéki erőkben – egyre mélyebb az a meggyőződés, hogy Benjámin Netanjahu igyekszik válsághelyzetről válsághelyzetre menekülni a személyét fenyegető korrupciós perek és az október 7-e miatti felelősségre vonás elől. Ebbe a trendbe illik bele a damaszkuszi légicsapás is, melyről Izrael – a bevett szövetségesi protokolltól eltérően – nem tájékoztatta az Egyesült Államokat.

Mi a baja Iránnak Izraellel?

A két ország közti viszály évtizedes történelemre tekint vissza. Az 1979-ben hatalomra jutó síita teokratikus rezsim a kezdetektől fogva ellenségének tekintette a megbuktatott Pahlaví-dinasztiát támogató „Nagy Sátánt”, azaz az Egyesült Államokat és annak „cionista csatlósát”, az iszlám harmadik legszentebb helyének számító Jeruzsálemet 1967-ben elfoglaló Izraelt. Irán ezért vagy saját titkosszolgálatain vagy pedig a nyolcvanas években a bábáskodásával megszületett libanoni Hezbollahon keresztül több terrortámadást is végrehajtott izraeli érdekeltségek vagy egyszerűen csak zsidók ellen. És miközben Izrael szomszédainak, majd a Közel-Kelet többi meghatározó arab országainak hivatalos ideológiájából kikopott a zsidók elkergetésének/kiirtásának programja, az Irán nukleáris-, illetve rakétafejlesztési programjával kapcsolatos propaganda alig leplezi, hogy ezek a képességek végső soron Izrael megsemmisítését szolgálják.

Más kérdés, hogy a zsidó állam eddig csírájában fojtotta el a próbálkozásokat. A Moszadnak nem okoz különösebb nehézséget az Iránba való behatolás, az izraeli titkosszolgálat az országon belül az elmúlt néhány évben is egymás után hajtott végre látványos akciókat: ezrével csempészte ki az atomprogram dokumentumait, célzott üzemzavart idézett elő nukleáris létesítményekben, atomtudósokat likvidált. Több akcióban Izraelt az amerikai titkosszolgálatok is segítették – a két ország például közösen fejlesztette ki a hadtörténelem első igazi katonai célú számítógépes kártevőjét, a Stuxnetet, ami évekkel vetette vissza az atomprogramot. A Moszad dolgát az utóbbi években jelentősen megkönnyítette, hogy az Iránnal évtizedek óta feszült viszonyban álló Azerbajdzsán igen jó viszonyt ápol Izraellel, és előzékenyen szemet huny az izraeli ügynökök mozgása felett.

Az elmúlt évtizedben Irán egyre kevésbé volt képes közvetlenül ártani Izraelnek. Külföldön tervezett merényleteit sorra leleplezték, a Hezbollah pedig a 2006-os háború után Izrael helyett inkább az Irán által támogatott szíriai Aszad-rezsim ellenzéke ellen vitézkedett. Szíria nagy részén egyébként hiába kapott szabad kezet az iráni expedíciós műveletekért felelős Forradalmi Gárda, a polgárháború 2011-es kitörése óta az izraeli légierő légitámadások százaival lehetetleníti el azt, hogy ellensége komolyabb erőket és fegyvereket sorakoztasson fel a Golán-fennsíknál.

Mi köze van ennek az egésznek a gázai háborúhoz?

A 2023. október 7-i terrortámadás az iráni–izraeli árnyékháborúban is új helyzetet teremtett. Irán Katar mellett a meghatározó gázai terrorszervezetek, a Hamász és az Iszlám Dzsihád fő támogatójának számít, ennek ellenére a Reuters értesülései szerint Teherán nem tudott (vagy nem akart tudni) a nagyszabású akcióról, és egyértelművé tette, hogy nem is kíván belesodródni a konfliktusba. Az Irán szövetségeseinek számító síita milíciák, a Hezbollah és a jemeni húszi mozgalom a háború kirobbanása után azonnal elkezdték támadni Izraelt, az iraki szervezetek pedig az Egyesült Államok helyi támaszpontjait vették célba.

A fél éve takaréklángon tartott konfliktusok arról árulkodnak, hogy Teherán inkább csak szimbolikusan akart részt venni a háborúban, és megelégszik azzal, hogy a Gáza és a palesztinok elleni atrocitások aláásták az Ábrahám-folyamatnak nevezett arab–izraeli megbékélési folyamatot, és a muszlim többségű országokban mindenhol felszították az eleve jellemző Izrael-ellenességet (ami feltűnő ellentétben van az országok vezetésének óvatos semlegességével).

Eddigi tartózkodásában az izraeli katonai erőn kívül minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy a Biden-kormányzat a háború kitörése után rögtön figyelmeztette Teheránt, ne merje megtámadni Izraelt, és – az elmúlt napokban megismételt – figyelmeztetését jelentős amerikai csapaterősítésekkel nyomatékosította.

Milyen erős Izrael? És Irán?

Izrael az október 7-i fiaskó ellenére is a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkezik; katonái harcedzettek, fegyverzete és infrastruktúrája is első rangú. Hadereje ráadásul már évek óta készül egy Irán ballisztikus rakétaereje és a rezsim nukleáris programjának kulcslétesítményei elleni légicsapásra.

Irán katonai erejét nehéz megítélni, mivel 1979 óta nehezen jutott hozzá a csúcstechnológiás eszközökhöz, légiereje kifejezetten elavult, gerincét még mindig a Pahlaví-érában beszerzett típusok adják. Az Oroszországtól tavaly megrendelt Szuhoj Szu–35-ös vadászgépeket vagy az idén bemutatott Arman légvédelmi rakétákat még nem állították szolgálatba.

Irán az elmúlt évtizedekben pont a gazdasági és politikai lehetőségekhez idomulva élen járt az aszimmetrikus hadviselés stratégiai és haditechnikai innovációiban, és elsőként ismerte fel azt, hogy korszerű légierő nélkül is ki lehet alakítani egy távolsági csapásmérő erőt drónokra és ballisztikus rakétákra alapozva – a rakétaerő jelentőségét mutatja, hogy a fegyvernem nem a hadsereg, hanem a rezsim védelméért felelős elit Forradalmi Gárda alá tartozik. Irán amerikai becslések szerint akár háromezer korszerű ballisztikus rakétával rendelkezhet, ehhez járulhatnak hozzá a szövetségesei által gyártott/beszerzett rakéták. Azonban elemzők szerint még a korszerűként bemutatott rakéták minősége is messze elmarad a kortárs orosz, nyugati vagy akár kínai típusoktól is.

Mi lesz most?

Mivel a teheráni politikai folyamatokról a rezsim korlátozottságának köszönhetően keveset tudunk, ezért egyelőre az sem világos, miért pont a damaszkuszi légicsapás váltotta ki a konfliktus eszkalációjával fenyegető, Iránnak újabb szankciókkal és – a két ország csapásmérő kapacitásainak akár felületes ismeretében is megjósolható – megalázó veszteségekkel kecsegtető reakciót.

Az izraeli válaszcsapás (vagyis válasz-válaszcsapás) jellegét is alapvetően befolyásolják a belpolitikai megfontolások. A politikai válságok közepette lavírozó Benjámin Netanjahu lehetőségként is tekinthet egy korlátozott iráni konfliktusra, azonban kétséges, hogy – különösen a komoly súllyal bíró szélsőjobboldal nyomása alatt – mennyire lehet megőrizni egy konfliktus korlátozott jellegét.

Szóval ahogy az lenni szokott, a „Mi lesz most?” kérdésre csak spekulatív választ lehet adni.

A gazdaság már előre elkezdte beárazni a konfliktust: a közel-keleti konfliktusokra különösen érzékeny olajár már pénteken kilőtt, és a Brent kőolaj hordónkénti ára átlépheti a 100 dolláros lélektani határt is. A konfliktus elfajulása az egész világgazdaságra kiható válságot idézhet elő, ugyanis Irán könnyen le tudja zárni a világ egyik legfontosabb és legsérülékenyebb energiakereskedelmi gócpontját, a kevesebb mint 40 kilométer széles Hormuzi-szorost a Perzsa-öböl és az Indiai-óceán felé – emlékezhetünk, a húszi gerillák a maguk korlátozott csapásmérő képességeikkel is milyen káoszt idéztek elő a Vörös-tengeren.