Politikai strómanjaink és egyéb hipotétikus posztságok

A gondolatkísérlet, akárcsak a valós tudományos kísérletek keretfeltételeit, minden esetben egy elméleti keret alapozza meg, melyet vagy kifejtenek, vagy nem, de mindenesetre az elmélet visszaköszön a hipotézisekben és a következtetésekben, az értelmezésben egyaránt. Salat Levente hosszú fejtegetése még utalásokban sem tartalmaz működőképes elméleti keretet, ezért számomra – bár a józan ész alapján áll, igényesen van megfogalmazva, sok szempont szerint foglalja össze, ami néhány empirikus kutatás adataiból kiolvasható, illetve mások előterjesztettek –, mégiscsak a felszínt kapargatja; a szöveg koherenciáját csupán maga a téma, viszont annak természetéből fakadó, nehezen követhető és hipotetikus jellegű szempontjai adják.

Meglátásom szerint a magyar–magyar viszonyokat értelmező/elemző szövegek, melyeket az utóbbi időben olvashattunk, nem számolnak egyfelől 1) a populista politikai hullám és annak mediatizált formái által eleve újraértelmezésre („újraleírásra”) szoruló működésmódjaival, másként mondva nem vizsgálják az illiberális nyelvújítás szótárának és nyelvtanának mibenlétét; 2) másfelől adósok maradnak a Magyarországon regnáló hatalom koherens fogalmi meghatározásával (csúnya kifejezéssel élve: rekonceptualizálásával) és a rezsim dinamikájának legalább elnagyolt vázolásával, ezekből következően pedig 3) képtelenség kijelölni az itteni magyar fiókpárt (nevezhetjük vazalluspártnak vagy proxy pártnak is) helyét és szerepét, melyet a magyar–magyar viszonyok alakításában betölt(hetne).

Márpedig a jövőlatolgatásnak csak újfajta – az eseményeket akkurátusabban és heurisztikusabban, dinamikájukat egy időben követő – fogalmi keretben van esélye, hogy értelmes és koherens diskurzus legyen. Igyekszem lentebb példákkal illusztrálni azt, hogy az elméleti hátteret és újfajta fogalmakat nélkülöző szövegek miért nem képesek megragadni a magyar–magyar kapcsolatok lényegét és fejlődéstörténetük irányát.

Ha blikkfangosan akarnék fogalmazni, azt kell mondanom: a populizmus – és különösen annak kései alt-right és illiberális (mely valóban magyar innováció) változatai – egy ideje meghekkelték a hagyományos fogalmakkal leírható és elemezhető politikai mezőnyt, beleértve annak működésmódját is.

Média és populizmus

A populizmusnak, mint „vékony ideológiának”, rengeteg leírása és definíciója ismeretes, magam is boncolgattam már ezeket (itt, itt és itt, többek között a majdan esedékes „orbántalanítás” nehézségeinek kontextusában is), ezért most csupán a populista politizálás és a médiák viszonyáról, illetve esetéről igyekszem szólni. Legyen itt elég annak a fölvetése, hogy (különösen az alt-right) populista észjárás és logika alapkategóriái az „alternatív tények” és a „posztigazságok”.

Az első valójában a „ténypolarizációt” jelenti, azt, hogy a köznapi emberek nemcsak eltérő módon értékelik és fogják föl a „közjót”, hanem – és ugyanakkor – a tényeket is eltérő módon érzékelik, illetve fogják föl, alternatív szférákat percipiálnak, illetve egy idő után abban élik életüket. Az utóbbi a politikailag motivált hazugságok egyfajta legitimációját jelenti, ez a politikai bullshitelés, aminek megfelelő magyarításának az online térben fellelhető végtelen „b@sz@kodás”-t vélem, ami a legközelebb esik Harry Frankfurt eredeti tanulmányának szelleméhez – On Bullshit –: olyan közlés, melynek nincs köze, sőt igénye sincs semmiféle igazságra, de „szívat” más véleményen levőket.

Az online algoritmusoknak megfelelően az emberek a gyakorta nehezen fölfogható, bonyolult igazság helyett el- és befogadják az akár minden alapot nélkülöző, de „egyszerű” és erőfeszítés nélkül fölfogható, kéznél levő bullshitet. Híveik előszeretettel a konteókat és a fake newsöket fogyasztják és terjesztik; végső soron ők a tudás – ahogy azt Åsa Wikforss könyvében kifejti –, a valódi szakértelem és tudományos világkép ellenségei, aminek messzemenő következményei vannak a politikai mezőny történéseinek alakulására.

A populista politikus több szerepet visz egyszerre:

• vándorszínész, aki eljátszik szcénáriókat, hol a tömegkommunikációs mezőnyben, hol pedig – és egyre inkább – az online, virtuális terében;
• illúziókkal házaló hálózati ügynök, kereskedő, aki spotokkal, kommentárokkal, reklámképekkel, vizuális eszközökkel igyekszik rávenni a fogyasztóként, azaz vevőként felfogott választóit, hogy szavazataikkal fizessék meg fáradozását, vegyék és egyék az ő autentikusnak feltüntetett áruját.

Populizmus és média viszonyrendszerének akár vázlatos fölvetése fontos kérdéskör a magyar–magyar viszonyok szempontjából is, mert a NER-nek szinte tökéletesen sikerült az itteni magyar médiateret kisajátítania, hozzáragasztania a magyarországi, hasonlóan kiszolgáltatott médiatérhez, kevés, de említésre méltó kivételek létezése mellett.

A populizmus sikerének első lépésben (nevezzük populizmus 1.0-nak, ami még offline működött) a médiapolitizálás általános elterjedése ágyazott meg, amely nemcsak új szerepköröket – a jó kommunikátor, megnyerő nyilvános szereplő, a kiváló színész stb. – osztott a politikusokra, hanem a politizálás egész gyakorlatát változtatta meg, olyan kritériumok alapján, amelyek lényegében függetlenek voltak a klasszikus politizálás – horribile dictu – a közjó szolgálatának általános programjától.

Egy (demográfiai értelemben vett, azaz mintegy 25 évvel ezelőtti) generációval előbb a politizálás, a politikai kommunikáció erőteljes mediatizálása és annak hatásai jelentették a kihívást a politikai folyamatok értelmezői számára. A politikai mezőny többé nem a választópolgárokkal való közvetlen és/vagy mediált érintkezés és a közérdek mibenlétének megvitatása, a közös gondolkodás és cselekvés interaktív terepe, hanem (tömeg)kommunikációs aréna lett.

A politikusok a tömegkommunikációs helyszínekre költöztek be, rádió- és tévéstúdiókba, ahol a vita, maga a politizálás aktusa, lejátszódni kezdett. Egyre nagyobb mértékben a fizetett – vagy, ha az állami médiákat tekintjük, közpénzből eltartott, de szintén a kereskedelmi médiák logikája szerint működtetett, azaz hallgatottság-/nézettségfüggő logikát alkalmazva – politizáltak.

A politizálás a XX. század közepétől kezdve a reklám- és médiaipari gyakorlat szabályai szerint kezd működni először az USA-ban és a politikai Nyugaton, aztán a kilencvenes évektől régiónkban is. A politikát immár nem a helyes döntések és cselekvések mércéjével mérik, hanem mint színházi performanszt értékelik, aminek mércéje: ki tud emészthetőbbet nyújtani, értsd: a minél szélesebb skálán mozgó fogyasztói elvárásoknak megfelelőbben kommunikálni.

A politikai teljesítmény a tömegkommunikáció eluralkodásának szakaszában már nem immanens – vagyis a közjóhoz való közeledés mértékében mérhető éthoszt hordoz –, hanem a fogyasztói piac és versengés legfőképp alulszabályozott, vagy íratlan szabályainak kétes értékrendjét követve, drukkerként értékelik a szavazók.

Végeláthatatlan viták folytak a médiaszabályozásról, vagy egyáltalán arról, hogy szükség van-e rá, miközben a politikai mezőny fejlődésének új szakasza köszöntött be: az online tér és jellemzően a social media (ami minden, csak nem közösségi média) kora, ami kitágította és felgyorsította a politikai kommunikációt, és – elemzések bizonyítják, hogy igencsak kedvezett – a populizmus világméretű térnyerésének, annak, amit Benjamin Moffitt populizmus 2.0-nak nevez.

Anélkül, hogy fetisizálnánk a populizmus és a social media erős összekapcsoltságát, vagy azt állítanánk, hogy ez utóbbi csak az előbbinek kedvezne, hadd foglaljuk össze (támaszkodva a már említett Moffitt elemzésre), hogy miért tűnik ez a nexus oly erősnek és kikezdhetetlennek.

Egyfelől, mert a populista politikusok azt közvetítik, hogy az online közösségi médián üzenve közvetlen kapcsolatba lépnek a „néppel”, hogy amit oda bejegyeznek vagy kommentként megjelenítenek, az közvetlen érintkezés a „néppel”: nem kimódolt, nem mediált, nem cinikus vagy előre megtervezett és célirányos politikai kommunikáció.

Ebben segítségükre van a szakértelem, a tudományos világkép marginalizálása, sőt fenomenológiai zárójelbe tétele. Minél sutább, vagy amatőrebb, és adott esetben nyelvtani vagy helyesírási szempontból is hibás egy-egy bejegyzés, annál inkább képes spontán és autentikus, direkt kommunikációs aktusnak tűnni a követők számára.

(Gunn Enli közöl érdekes tanulmányt arról, hogy Donald Trump amatőrnek tűnő, nyegle és keresetlen kampánybejegyzései mennyivel hatásosabbak voltak a Twitteren, mint Hillary Clinton stábjának – tehát szakértők által megalapozott véleményének – üzenetei az online térben folyó kampányban. Az meg saját tapasztalat, hogy a populista politikát csodálattal övező, különösen amellett harcosan kiálló kommentariátus percepciójában a nyelvi, nyelvtani hibák fontosabb markerei az autentikusságnak, mint a tudományosan megalapozott, igényes és pontosan fogalmazó bejegyzések/kommentek.)

A másik csapda, ami a social médián terjesztett polkom szövegeket illeti, hogy miközben mindenki egy-egy véleménybuborék lakója, azt képzeli, hogy saját buborékja a világ. Ennek folyományaként a populista politikus kinyilatkoztatásai úgy tűnhetnek, hogy mindenkihez szólnak – csakhogy ez megtévesztés, mert csupán saját követőiket, a fan klubot célozzák, annak, ha nem is értékeit, de legalább fogyasztói igényeit tartják szem előtt.

A social media online terében folyó diskurzusokat szinte egyáltalán nem szabályozzák, a rendszer felügyelői úgy-ahogy, kulcsszavak alapján moderálnak, primitív és „értékmentes” kritériumok szerint, melyeket MI-generálta algoritmusok alakítanak.

És azt hiszem, nem tévedek, ha azt föltételezem, hogy küszöbön az MI-vezérelte populizmus 3.0 szakasza, amikor bárminemű morális és igazságkritérium nélkül a mesterséges intelligencia önállóan generál tartalmakat, elterjeszt és besulykol téves ismereteket – persze igazakat is, csak azok egyre érdektelenebbek lesznek –, nagyot lépve, új távlatokat nyitva a néphülyítés iparának fejlődésében.

A populista politikusok máris kihasználják az MI-generálta vizuális és textuális megtévesztő tartalmakat arra, hogy tömegesen meg- és félrevezessék a közönséget, illetve lejárató kampányokat folytassanak, és ebben nagy mértékben segítségükre van, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni a deepfake álló- és mozgóképeket, illetve a fake newsöket a valódiaktól.

A trollgyárak és farmok, a bullshitgenerátorok sohasem állnak le, 24/7 üzemmódban működnek.

Mielőtt bárki a szememre vetné, hogy az itt leírt jelenség általános, hadd emlékeztessek arra, hogy a magyarországi illiberális hatalom élen jár a permanens és nyíltan fölvállalt, sőt közpénzből szponzorált online bullshitkampányok használatában, a karaktergyilkossági kísérletekben és kompromatokban.

Ezek a kampányok pedig nem ismernek határokat, ergo az itteni magyarságot és minden magyarul beszélő közösséget azonmód elérnek a virtuális térben, hatásuk pedig beláthatatlan. Legyen elég példának – ezen a helyen – éppen az a gyűlölködő, témához nem kapcsolódó, személyeskedő, lejárató szándékú és végtelenül lebutított kommentáradat, ami Salat Leventének a posztorbáni korszakról írott fejtegetése alatt megjelent.

Minden bizonnyal sok populista és/vagy autokrata párt és politikus használja a trollkodást, az online bullshitelés különféle formáit, de:

• egyfelől ezt máshol burkoltan teszik – ma egyetlen államfőt sem ismerek, aki online „harcosok klubját” vagy úgynevezett Digitális Polgári Köröket kezdeményezett volna, melyek ráadásul határon túli közösségeket is érintenek,
• másfelől pedig közpénzt ilyesmire nem használnak.

A magyar maffiaállam és nyúlványai

A populizmus terminusai, annak teljes skálája – a sporadikus populista politikai gesztusoktól egészen az alt-right, az állam teljes (politika, jogrendszer, piac és gazdaság, társadalom, kultúra stb.) foglyul ejtéséig – jól leírják a kortárs politikai pártok és politikusok ténykedését. Vitathatatlan, hogy mára minden párt és politikus, kisebb-nagyobb mértékben, hódol a populizmus szenvedélyének.

Magyarországot viszont szinte egyedülálló módon a politikai Nyugaton (ameddig EU- és NATO-tag marad) jó 15 esztendeje az illiberalizmusnak nevezett, lényegében az alt-right sajátos változatát művelő párt és autokratikus miniszterelnök vezeti. Ennél fogva a kialakult helyzet leírására – megítélésem szerint – az eredetileg Magyar Bálint által kifejtett „posztkommunista maffiaállam” (lásd A magyar maffiaállam anatómiája, Noran Libro, Bp., 2015) analitikus fogalomrendszer alkalmas, melyet azután szerzőtársával, Madlovics Bálinttal átfogó koncepcióvá és szótárrá fejlesztenek, immár a posztkommunista rendszerek evolúciójának átfogó értelmezésére (lásd A posztkommunista rendszerek anatómiája. Egy fogalmi keret, Noran Libro, Bp., 2021).

Nem áll szándékomban részleteiben kifejteni a magyar maffiaállam koncepcióját (máshol bővebben írtam erről), viszont néhány kulcsfogalmat föltétlenül használnom kell a jelenkori magyar–magyar viszonyok értelmezéséhez. Ezek szándék szerint pontosabban interpretálják és tárják föl a kapcsolódási pontokat, és értelmezhetővé teszik azt, amit az egész rendszer rejtve igyekszik hagyni.

A maffiaállam feje a patriarchális családfő, aki egy hierarchikusan szervezett fogadott család fölött, illetve annak közvetítésével uralkodik. A bűnöző alvilág mintájára szervezett felvilág nemcsak megszállja az állami intézményeket – state capture, a jogrendszertől kezdve egészen a piacig, sőt a kultúráig stb. – és minden egyéb terület kisajátításával autokratikus hatalmat gyakorol, hanem, és ráadásul, a leginkább informális hálózatokon keresztül dönt és kormányoz.

Az informális patronális hálózat gyakorolja a tényleges hatalmat, a fogadott családon belül pedig a kohéziós erő nem osztály- vagy státusalapú, nem is nomenklatúraalapú, hanem a személyes lojalitásra épül. Éppen ezért a maffiaszerű fogadott politikai családba nincs sem szabad belépés, sem szabad kilépés; ezzel szemben a családfő teljes szabadságot élvez a hierarchia be-, illetve átrendezésében: bárkit fölemelhet, de akárkit osztrakizálhat is, függetlenül attól, hogy azelőtt milyen magasan helyezkedett el a patriarchális hatalmi piramis lépcsőfokán (lásd Simicska-ügy).

Fontos kiemelni itt, hogy a fogadott politikai család magába foglalja mindazokat az aktorokat, akik a patriarchális rezsimhez (maffiaállam) társultak: „az oligarcháktól a poligarchákig; a strómanoktól a vazalluspártokig” (lásd Magyar–Madlovics, Kis posztkommunista rendszerhatározó, Kalligram, Bp., 2022).

Három dolgot tartok még fontosnak, ami aztán további következményekkel jár a témánk szempontjából (is):

• a) a szabadversenyes piacgazdaság vállalkozóinak egyre nagyobb mértékben való strómanok általi működtetése,
• b) ezzel szoros összefüggésben a járulékvadászat általánossá válása, illetve
• c) magának a liberális demokráciának és a hatalomgyakorlás tényleges intézményes kapcsolatainak az „elstrómanosodása” a szervezett felvilág, a maffiaállam magyarországi működésének következtében.

a) Az előbbiek formális szereplői a piacgazdaságnak, azaz vállalkozók, akiknek viszont nincs valódi döntési kompetenciájuk, saját akaratuk, egy patrónus akaratának vannak alárendelve egy klienteláris hálózat keretében. A gazdasági stróman vagyont gyűjt patrónusának, aki közben formálisan rejtve maradhat, a járadékvadászat főszereplője lehet, aki különösen túlárazott állami megrendeléseket teljesít, amelyekért cserében – és a legtöbbször azonnal – visszaoszt bizonyos szintű, előre megegyezett járulékot (lásd Jancsics Dávid, A korrupció szociológiája, HVG-Könyvek, 2025).

b) Így a magyar maffiaállam másik lényeges működési módozata a generalizált járadékvadászat, ami a piaci szabad verseny korlátozásával és részben lezárásával jár, és monopolhelyzetek, tilalmak és preferenciális megbízások, a kontrollmechanizmusok részleges, sőt olykor teljes kikapcsolását jelenti. A járadék a verseny hiányából, folyamatos monopolhelyzet teremtéséből származó profit, melyet a maffiaállamban a patrónus sajátít ki, és adott esetben oszt tovább.

c) A politikai strómanoknak (front man) viszont nincs valódi hatalmuk, csupán formális pozíciójuk; leginkább a legitim és az illegitim szféra közötti szakadék áthidalására szolgálnak rejtett patrónusuk számára. Politikai strómanok azok, „akik közhatalmi pozíciójukból adódó autoritásukkal nem autonóm módon élnek, vagyis formai jogosítványaik ellentmondanak tényleges autoritásuknak”, ugyanakkor formális pozíciójuk megszerzése, illetve megtartása fölött is a „családfő” rendelkezik (lásd Magyar Bálint: A magyar maffiaállam anatómiája, Noran Libro, Bp., 2015).

Magyarok és magyarok

Megeshet, hogy sokaknak túl hosszú kitérőnek tűnik, amit eddig leírtam, de szándékom szerint meg akarok világítani két egymással összefüggő dolgot. Még mielőtt a várható változásokról és az itteni magyar közösség, valamint párt alig látható, de elképzelhető projektjeiről érdemben szólhatnék, tisztázni próbálom, hogy

A) mihez, miféle rezsimhez és milyen módon kapcsolódott az itteni magyar párt, illetve miféle patronális hálózatnak lett az alárendelt szereplője, legalábbis a magyar–magyar politikai viszonyok alakulásának vonatkozásában.

Nem tudhatom, hogy akkor, amikor az itteni magyar mainstream politikai párt vezetői – olyan 2014 magasságában, Orbán második kétharmados választási győzelmét követően, megnyerve a kisebb, de a Fideszhez eredetileg közelebb álló pártokkal folytatott lojalitásversenyt – tudatában voltak-e vagy sem annak, hogy kliensévé, sőt vazalluspártjává váltak a NER-hatalomnak. Az „elfideszeződés” aktusa (erről annak idején írtam részletesebben itt) egyben a fogadott családba való betagozódást jelentette, annak minden következményével; szempontunkból pedig mindazokkal a kötelmekkel, melyektől szabadulni mára már lehetetlen.

Ahogy lényegtelen az eredmény szempontjából, hogy tudatosan döntöttek-e a maffiaszerű családba való jelentkezésről a politikai vezetők, vagy tudatlanságból tették, az sem szabad akaratuktól függ, hogy benne maradnak-e a kiterjesztett rezsimben vagy sem: a NER-ből szabad távozás nincs – igaz, egyféle feltétlen lojalitással megfizetendő védelem van, azaz „senkit nem hagynak az út szélén”, amíg tehetik.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a párt vezetői és legfontosabb aktorai de facto politikai strómanok, autonómiájuk nagyban korlátozott. Néhány dolog világosan jelzi, hogy az itteni fiókpárt és annak politikusai – még a magyar–magyar viszonyok aszimmetrikus elrendeződésén túl – a román politikai mezőnyben is foglyai az Orbán-rezsimnek.

Az egyik, és talán legpregnánsabb, hogy a fiókpártnak a bukaresti kormányban való részvételét is – nem is nagyon burkoltan – a „családfő” határozza meg. A pártelnök saját bevallása szerint azért rúgták ki (na jó, kényszerült kilépésre) legutóbb a kormányból, mert nem volt hajlandó elhatárolódni Orbán tusnádfürdői, rasszistagyanús kijelentéseitől.

Ide tartozik az is, hogy az itteni vezető párt hangoztatott ideológiai elköteleződése nem a kisebbségi társadalom valós érdekeit, hanem a Fideszt követi: „konzervatív–neoliberálisnak” mondja a pártelnök, holott valójában jobboldali populista, közelebbről illiberális.

Azután pedig abból is világos, hogy a „családfő” informális utasításai alapján, a pártstruktúra és hierarchia formális pozícióitól függetlenül hoz helyzetbe, illetve tesz befolyásossá: például zöld asztalnál megbízza az ide áramló magyar állami támogatások elosztásának felügyeletével a volt erdélyi református püspököt, aki Orbán fő bizalmasa.

A pártnak nincs – vagy alig van – beleszólása abba, hogy a pesti hatalom kiket jelöl ki potenciális oligarchaszerepre: ők a hivatalos statisztikákban meg nem jelenő támogatásokban részesülnek, gazdasági strómanként működnek Erdélyben, és nem a helyi politikai vezetőknek, hanem közvetlenül a pesti patronátusnak tartoznak elszámolással; hozzájuk kell lojálisnak lenni.

De a vazallusi pozíció nyilvánvaló abban is, ahogyan a pesti hatalom képviselői „helyeket járnak ki”, illetve utasítják az itteni pártvezetőt az eredeti lojális pártocskák (EMN(x)-ek?) két képviselőjének a román parlamentbe való szigorú bejuttatására a párt listáin – amit semmi egyéb nem indokol (a háttérben van is fogcsikorgatás a székelyföldi szervezetekben ez miatt).

A magyar állampolgárság könnyített megszerzésének törvénybe iktatásával, illetve egyes közvetlen és látványos támogatásokkal (ezekre még lentebb visszatérek), a kialakított erdélyi médiatér segítségével, valamint a közvetlen kettős ügynökök – itteni politikáért felelős komisszárok – (jelen idő szerint fő komisszárok: Nacsa Lőrinc nemzetpolitikai felelős államtitkár és Zsigmond Barna Pál képviselő, szintén államtitkár) a családfő és politikai strómanjai átlépnek a fiókpárt illetékességén, biztosítják a feltétlen lojalitást.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az Erdélyben is megalakuló DPK-ba az itteni politikai vezetőket – saját bevallásuk szerint – csupán meghívták, illetve megkérdezésük nélkül írták be.

További jó markere a formális politikai vezetés fölött való átnyúlásnak az is, amit Bíró A. Zoltán vet föl (itt), de amire magam is reflektáltam (itt). Nevezetesen: hogy a fiókpártnak nincsen semmiféle strukturális, társadalomformáló projektje az itteni kisebbségre vonatkozóan, sőt azt átengedte a magyarországi hatalom megbízottjainak. Egyfelől, mert a családfő erre semmiféle igényt nem tart – azt is mondhatnánk nyugodtan, hogy csak az itteni szavazatok és az erdélyi agyak és lelkek megszállásából következő áttelepültek, rokonok és hozzátartozók alattvalói hűségének megtartása, illetve kiterjesztése foglalkoztatja –, másfelől a populista, egyre inkább illiberális, azaz alt-right politizálás akadálya az életképes és pragmatikus (issue-based) politikák kialakításának.

Következésképpen a defenzívába szorult itteni fiókpártnak szinte semmilyen beleszólása nincs a magyar–magyar politika alakításába – a NER és annak feje közvetlenül kontrollálja az erdélyi, többségükben kettős állampolgárok politikai/ideológiai tevékenységét és aktív részük szavazatait –, ezért a proxypárt és a strómanpolitikusok számára az illiberális elköteleződés fenntartása immár szavazóik nyomására, azok elvárásainak való megfelelésnek számít. Ők viszont – tárják szélesre karjaikat –, amikor politikai alternatíva kidolgozásáról és elfogadtatásáról van szó.

Ki nem mondják, de sejthető, hogy közben budapesti kivételezésért kell lobbizniuk, ha mondjuk olyan, egyértelműen a kisebbség számára fontos és pozitív dolgokat kell elkövessenek, mint az EU vagy Ukrajna melletti kiállás, illetve az ellenük folyó orbáni propagandahadjárattól való hallgatólagos távolmaradás.

Az itteni fiókpártnak maradt mandátuma és valamennyi lehetősége a helyi és ágazati politikák (policy) alakításában, de saját – és nem feltétlenül Magyarországról importált – populista elköteleződésük ennek is határt szab.

B) Lezárva ezt a fejezetet, feltétlenül meg kell fejtenünk a NER-féle nyelvi újítás ránk vonatkozó diskurzusait. Ki kell alakítani ugyanis azt az analitikus fogalmi keretet, azt a szótárt, mely képes megragadni a valós viszonyokat az őket elfedő populista és nacionalista (etnicista) diskurzusok mögötti realitásban.

Ezt a megváltozott diszkurzív politikai cselekvéssorozatot két – a közelmúltban éppen a Transtelex felületén megjelent – témánál maradva próbálom megvilágítani.

A megkönnyített magyar állampolgárság megszerzése a politika- és jogtudomány számára viszonylag világos gesztus, hiszen a világ legtöbb országa elismeri és jogrendjébe illeszti a kettős, illetve többes állampolgárság intézményét – anélkül persze, hogy ezért cserébe pártlojalitást követelne.

Közeli példát említve: alig emlékszünk, hogy Románia a moldovai polgároknak mikor és mely pártok kormányainak határozataival biztosított könnyített állampolgársági procedúrát (talán Traian Băsescu államfő szorgalmazta ezt a leginkább, és utoljára 2009-ben döntöttek procedurális könnyítésről). A gesztust egyetlen párt sem próbálta kisajátítani, a mára mintegy nyolcszázezer moldovai állampolgár egyben román állampolgársággal is rendelkezik, és szavazhat az itteni választásokkor. Lojalitást pedig a román állam irányába kell mutasson, és nem annak egyik vagy másik pártja, vagy vezére felé tartozik azzal.

Ezzel szemben a Fidesz egyfelől megszállta a témát, és sikerült úgy kommunikálnia a kettős állampolgárság „megadását”, mint saját érdemet, lojalizáló gesztust (mondja még valaki, hogy a hála nem politikai kategória!), sőt azt is elfogadtatta, hogy ezzel a „szülőföldön maradást” tartotta szem előtt.

A kettős, illetve többes állampolgárság intézménye – a globalizáció igényeinek megfelelően – azt szolgálja, hogy a polgárok könnyebben utazhassanak, vállalhassanak munkát, vagy alapíthassanak businesst, illetve letelepedhessenek más országokban. Semmiféle logikai vagy jogi alapja nincs annak a fölvetésnek, hogy a könnyített állampolgárság megszerzése nem az áttelepülést, hanem a helyben maradást támogatná.

Sőt, a diskurzus elfedi, hogy Magyarországnak égető szüksége van a főként munkaképes és jól képzett határon túli munkaerőre, ezért – és a demográfiai frissítés szempontjából úgyszintén – legalábbis jól jön azok betelepedése.

A régi regiszterben, mely nem kritikus a NER-beszéd diskurzusaival szemben, ez a megtévesztő jogi/politikai gesztus úgy jelenik meg, mint a „virtuális nemzet létrejötte”, ahogy azt Salat Levente írásában fölveti (itt), valamiféle nemzetegyesítő gesztus. Holott – legalábbis az aktuális közvélemény-kutatások szerint – a részleges választójog kiterjesztése a határon túliakra, valamint a levélszavazás gyanús mozzanatainak érzékelése megosztó, és nem (nemzet)egyesítő intézmény (lásd itt).

A szélsőséges populista politizálás alapvetően megosztó: külső és belső ellenséget keres és kreál folyamatosan. Ezért ma, a NER korában, a magyar nemzet megosztottabb, mint bármikor a megelőző évtizedeket tekintve, és a nagyszámú határon túli kettős állampolgár megjelenése a politikai mezőnyben is további törésvonalakat és szembenállásokat generál.

Megosztó és ellentéteket, egymásnak feszüléseket hozott létre az elterjedt, átláthatatlan és részrehajló anyagi támogatások egész kérdésköre is (érdekes, hogy akik a problémát fölvetik a magyar–magyar kapcsolatok viszonylatában, nem – illetve alig – reflektálnak ez utóbbi vonatkozásra, mintha nem azért lenne átláthatatlan a támogatási rendszer, hogy elrejtse a részrehajlást, a klientúraépítő támogatási logikát).

A támogatáspolitikát a magyar–magyar relációban úgy tüntetik föl, mint önzetlen gesztust, amit ráadásul nem a magyar adófizetők nyújtanak, hanem csak és kizárólag a „családfő”, azaz a miniszterelnök – és legföntebb a pártja – adományoz.

Két okból tartom fölöslegesnek az ezzel kapcsolatos – tudományosnak álcázott, illetve részleges statisztikákkal megtámogatott – diskurzusokat.

Mert félrevezető lehet a hivatalosan elérhető támogatások mértékének és struktúrájának boncolgatása, amikor egészen biztosan léteznek olyan támogatási formák, melyek rejtve maradnak a mégoly alapos újságírói/kutatói eljárások számára is. A statisztikák ilyen értelemben eltúlozzák a támogatások jelentőségét – mondjuk az egyes itteni intézmények és hálózatok valós költségvetéséhez képest.

Másfelől pedig az anyagi támogatások „ingyen ebédnek” tűnnek, mintha nem feltétlen lojalitást vásárolna rajtuk a magyarországi rezsim, mégpedig gyakran a helyi politikai elit feje fölött teremt és tart fenn függelmi viszonyokat, épít feudumokat, jelöl ki potenciális oligarchákat, hoz helyzetbe gazdasági–vállalkozói strómanokat, prioritizál.

Ha nem lehetséges a tőketámogatások – például az olyan intézmények pénzeszközeinek – föltárása, mint az MCC itteni költései, vagy mondjuk az Eurotrans Alapítvány extra támogatása, de amikor a kulturális rendezvények bújtatott finanszírozását sem lehet áttekinteni stb., akkor felesleges statisztikai táblázatokba, netán grafikonokba és interaktív térképekre helyezni azt, „ami látható”, hiszen ez minden jó szándék mellett félrevezető lehet.

Felszólítani a maffiaállam hálózatát, hogy árulja el féltve őrzött titkait, teljességgel esélytelen vállalkozás, hiszen a rendszer – a kialakult rejtett hálózatok, a személyes lojalitások, a fogadott családba való belépés stb. – a magyar–magyar viszonyok strukturális hátterét adják. Ez a rezsim, a maffiaállam titkos alapja.

Amikor azokat a kritériumokat és prioritásokat próbálják értelmezni – és gyakran nem találják a rációt –, melyek a támogatáspolitikát jellemzik, hadd utaljak vissza arra, amit fentebb már említettem: a járadékvadászatra. A vázolt konceptuális keret – mely mindenekelőtt Magyar Bálint és Madlovics Bálint posztkommunista rendszerhatározójának elméleti keretét alkalmazza a magyar–magyar viszonyokra – világossá teszi, hogy a járadékvadászat ebben a relációban is működik.

Nehéz empirikus bizonyítékokat találni – pletykákat magam is ismerek –, viszont különösen a gazdasági és főleg a tőketámogatások terén a könnyebb járadékszerzés kritériuma minden bizonnyal szempont. A magyarországi piaci mezőnnyel ellentétben a román piacgazdaság esetében nehéz magyar monopóliumokat kialakítani, illetve kontrollmechanizmusokat kiiktatni (bár nem kétlem, hogy a fiókpártot időnként megbízzák ilyesmivel), ezért a preferenciális és felárazott megbízások területei jelentik azt a piaci niche-t, ahol a járadék viszonylag biztonságosan behajtható.

Esélyek: „suttogások és sikolyok”

Anélkül, hogy itt részletes jóslatokba bocsátkoznék a magyar-magyar kapcsolatok alakulásának a jövőjét illetően rögzíteném, hogy az itteni magyar párt mára mindenestől betagozódott a magyarországi illiberális maffiaállam hálózatába – kiemelve, hogy a maffiaállam a populista politizálás szélsőséges, de szigorúan következetes folytatása –, valamint hierarchiájába, mégpedig egy kényszerűen aszimmetrikus, sőt vazallusi pozíciót elfoglalva. Kilépni a polip szorításából, elhagyni a kényszerpályát ez idő tájt gyakorlatilag lehetetlen és már látszik is, hogy a fiókpárt intenzív kampányolásba kezdett a magyar kormánypárt(ok?) mellett.

A párt elveszítette kezdeményező képességét és nélkülöz mindenféle autonómiát különösen a magyar-magyar kapcsolatok alakítást illetően, nem térek vissza a már fentebb kifejtett érvekre, de. Ahhoz, hogy hosszútávú, illetve stratégiai jövő-tervek születhessenek először a politikai/társadalmi szereplőknek hinniük kell abban, hogy létezik hosszútáv.

Márpedig a mára megfáradt, cinikussá lett, perifériára szorult, kívülről irányított és fantáziájukat vesztett populista politikusaink hitüket vesztették el abban, hogy hatékony stratégiák kialakíthatók, hogy a magyar-magyar viszonyok újratervezhetők és radikálisan átalakíthatók, egyszóval, hogy visszaszerezhetik elveszejtett szavazóbázisukat és közösségüket. Reális változás a jelenlegi politikai osztály leváltása nélkül elképzelhetetlen.

Mégis, mi várható a jövőre esedékes magyarországi választások kimenetelétől függően? Azt mondja a politológus, hogy a pártnak és klientúrájának nincs B terve arra – a megítélésem szerint is kevésbé valószínű esetre – ha a Fidesz elveszítené a választásokat és megbukna a maffiaállam, de hát A terv sincs. Azt jó esetben is csak az újonnan kinevezett utód – nem mellesleg Orbánnak politikai pályája kezdetétől fogva leglelkesebb híve és propagandistája – fogja majd kidolgozni (aki a sikerkommunikációs panelekről nagy hirtelen váltott és a reziliencia fontosságát kezdte el propagálni).

Ha jövő áprilisban Orbán nyer, akkor nagy valószínűséggel konszolidálja, visszafordíthatatlanná teszi és kiteljesíti (erdogáni/putyini modell szerint) a ma még bizonyos vonatkozásaiban laissez faire, vagy soft diktatúrát.

A Magyar-Madlovics terminológáját használva Magyarország, az újra győztes Orbán-rezsim mellett, a patronális autokrácia irányába mozdul el és végképp elfordul Európától és a liberális demokráciáktól. Ebben az esetben az itteni fiókpárt követni fogja a vezért, a családfőt és erre a kijelölt pártstratéga személye is garanciát jelent(het), bár megjegyzem, hogy nem lesz könnyű galopp.

Amennyiben Románia megmarad a jelenlegi – a patronális demokrácia, EU-pártiság – pozíciójában, olyan akrobatika következhet, mely semmi jót nem hozhat az itteni magyarságnak, még rövid távon sem.

És akkor végezetül és a rend kedvéért vessük föl azt a kevésbé valószínű, de ki nem zárható másik alternatívát, hogy az ellenzék választást nyer és a maffiaállam összeomlik. Ez esetben Magyarország nem a patronális autokrácia, hanem a patronális demokrácia irányába mozdul(hat) el, vagyis összeomlik a maffiaállam, az illiberális építmény és marad a moderált jobb-közép populizmus. Lekerül napirendről a Brüsszel és EU, valamint ukrán ellenesség. Hogy milyen mélyrehatóak lesznek a változások, a számonkérés (például, hogy betagozódik-e Magyarország az európai ügyészség intézményébe stb.) az az esetleges új establishment politikai akaratán múlik, amit egyelőre sűrű szürke köd borít.

Ami a magyar-magyar kapcsolatokat illeti, erre az esetre a fiókpárt stratégiája egy április végi stratégiai telefonbeszélgetés lefolytatása lesz az újonnan megválasztott pártelnökkel, melyben vázolni fogják, hogy „csak parancsra tették”, hogy ők kezdettől fogva etcetera, etcetera.